Magyar Lányok, 1925 (31. évfolyam, 1-36. szám)
1925-07-20 / 21. szám
325 Brunner odavitte neki s útközben természetesen elolvasta. — Tanárnő úrnő! Vers! Vers! — lihegte, kárörömmel nyújtva át neki a költői terméket. Az algebra-tanárnő belepillantott. Suttyomban feléje pislogtam. Ah, végigolvasta. — Ez Kovács Olga írása — villogtatta rám a szemét. — Kovács, álljon föl! Maga irta ezt az izét? Felálltam, noha sokkal jobban szerettem volna a föld alá sülyedni. — Én — feleltem lehorgasztott fejjel. — No és? — rikácsolt tovább a szívtelen vénkisasszony. — No és, hol a többi? Ennek eleje is van! Mutassa tüstént! Pillanatig haboztam, de aztán megadással nyúltam be a pad alá s reszkető inakkal indultam a tanári emelvényre, amelyről az algebra-tanárnő akkoráig már, mintegy elém jőve, lelépett. Idegesen kapta ki kezemből a kéziratot s mohón elolvasta. S elolvasván, újra utánaolvasta, természetesen csak úgy magában, az előbbi harmadik versszakot. — Ezt a verset elkobzom, — jelentette ki haragos ábrázattal. — Most pedig, — emelte föl fenyegetően fekete csipkeujjba bujtatott vékony karját, — most pedig óva intek mindenkit, nehogy ebben az osztályban valakinek még egyszer eszébe jusson verset írni, mert annak jaj lesz! Kovács, menjen a helyére. Előadás után fölmegy az igazgatóhoz. Értette? Lehajtottam a fejem és a lányok bámész tekintete közt megsemmisülten vánszorogtam vissza helyemre a padba. — Most pedig — szólalt meg immár vésztjósló nyugalommal a tanárnő , Brunner Elza fel fogja ide írni a táblára a képletet, amit az imént magyaráztam. Persze, az utálatos Brunner, akit a várt dicséret helyett merőben megzavart a nem várt felelés, ötölt-hatolt, nyögött, lötyögött és két perccel később már nagy lelki gyönyörűséggel hallottam az algebra-tanárnő rikácsolását. — Árulkodni tud, felelni nem! Menjen a helyére! Szekunda! Én pedig előadás után nagy szepegve bekopogtattam az igazgatói iroda ajtaján, ahova atanárnő fölrendelt. — Lehet! — hangzott ki belülről s én szinte hidegrázósan nyitottam be a szobába, hogy jaj, most mi lesz? Az ajtó kitárult s én egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ott állok, könnyeim közt mosolyogva, az igazgatónő s az algebratanárnő közt a szoba közepén s mialatt az igazgatónő egy szelet csokoládét nyom a markomba, az algebratanárnő (Istenkém, nem álmodom?) csöndesen cirógatja az arcomat és suttogva, szinte elérzékenyülten faggat, hogy: — Olgicám, te kis haszontalan, aztán komolyan te írtad ezt a szép kis verset?... No, csak máskor nem szabad elhozni az iskolába ilyesmit ezek közé a szamarak közé! Zsoldos László. Iskolai élet. Kiállítás a nőipariskolában. Az igazgatónő, Sebestyénné Stettina Ilona, meg a tanárnők azt állítják, hogy a női ipariskola évvégi kiállítása szomorú következménye a mostani nehéz viszonyoknak. De aki végignézte a nat nagy teremben kiállított rengeteg gyönyörű kézimunkát, az csak a legnagyobb elragadtatással nyilatkozhat arról, amit látott. A fehérnemű anyaga ugyan nem a legfinomabb lenvászon, de hiszen attól már el is szokott a szem, és a kézimunka, amivel díszítették, még a béke legszebb éveiben sem lehetett különb, mint most. Az ipariskola pesti és budai intézetének hétszáz rendes növendéke van, de különböző tanfolyamait ezerkétszáznál több asszony és leány látogatta. A varrás és kézimunka minden fajtáját tanulták és a kiállítás legszebb bizonyítéka ügyességüknek és szorgalmuknak. A varrótanfolyam kiállításán ruhákat, kosztümöket láthattunk, egyszerű kis nyári ruha meg díszes báli öltözék is akadt köztük. De bizony kevés növendék tartogathatta a kész ruháját a kiállításig, mert amint valami elkészül, azonnal belebújik egy családtag. A tanárnők, Linhart Adél és Konkoly Thege Ilona úgy segítettek hát magukon, hogy elrendelték, mindenki sajátkezüleg varrott ruhájában jöjjön a kiállításra, ugy hogy a termekben, folyosókon sürgő-forgó sok szőke meg barna leány ruhája mind egy-egy kiállítási darab volt. A fehérnemű-osztály munkáit Duda Melanie tanárnő mutatta be. A leányok igazán gyönyörű holmit készítettek, kezdve a legegyszerűbb párnahuzattól egészen a legdíszesebb, különböző hímzés-technikákkal díszített hálóingekig, kombinékig. A hímzésnél főleg magyar motívumokat használnak fel, a mintákat részben a növendékek tervezték, részben a tanárnőjük által gyűjtött népművészeti munkákat másolták. A csipke-osztályban mindenféle technikát megtanulnak a leányok és készítenek vert meg varrott csipkéket is. De persze a divat még ebbe a legértékesebb kézimunkába is beleszól és mint legdivatosabb munka, közfilet a leggyakrabban kiállított munka. De tanárnőjük, Csirek Ernőné mutatta, hogy azért mindent készítettek; a magyar csipkék közül néhány szép csetneki munka volt kiállítva és a most nagyon felkapott, de nem különösen értékes test csipkét is szívesen csinálják. A hímzés-osztályon természetesen a műhimzés minden fajtáját tanulják, japán, elefántcsont technikákat, de azért a népművészetre talán még nagyobb Kérjük, hívja fel barátnői figyelmét a «Százszorszép Könyvek»-re!