Magyar Lányok, 1928 (34. évfolyam, 1-36. szám)

1928-01-01 / 1. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRA: Negyedévre ..............................2.40 pengő Jugoszláviába negyedévre .. .. 30 dinár Jugoszláviába egyes szám .. .. 5 dinár Romániába negyedévre................150 lej EGYES SZÁM ÁRA 30 FILLÉR Budapest, 1928. január 1. M­ÁRIA. REGÉNY LEVELEKBEN. IRTA: BENEDEK ELEK. ELSŐ RÉSZ. TAVASZ. Elmélkedés a fészekrakásról. Láttad-e, édes Évikém, hogyan rakja fész­két a fecske? — Láttam, hogyne láttam volna, mosolyogsz te. — Min mosolyogsz? Naiv kérdé­semen,­ugyebár? Igen, igen, te láttad, gyönyör­ködtél is abban! Az anyafecske ott üldögél a verandára nyíló ajtó fölött, a párkányon, csőrét nyitogatja, s­im, az apafecske átcsókol hol egy hervadt fűszálacskát, hogy egy szállongó pillét, hol meg alig látható agyagocskát. Nini, egy csepp vizecskét is átcsókol fecskemama szájába, ezzel nedvesítse meg fecskemama fűszálacskát, pely­hecskét, agyagocskát, s tüneményes gyorsaság­gal készül el a fundamentum. Reggel kezdődött a fészekrakás, s este már a kész fészekben szen­derel édes álomba a fecskepár. El lehetne tűnődni azon sokáig, ugy­e, édes Évikém, hogyan, hol és mikor talált egymásra ez a fecskepár? Hol és mikor csicseregte az apa­­fecske: légy az én párom! Nemcsak e nyáron, de mindörökre! Úgy gondolom, a fecskék pároso­­dására is ráillik az emberekéről szóló mese. Hogy: van odafent, az égben, a jó Istenkének egy fanyelű bicskája, aztán sok-sok millió meg mil­lió mogyorócskája! Fanyelű bicskával mogyo­­rócskákat Istenke szüntelen pattogtatja kétfelé, fél mogyorócskák kavarognak a magas levegő­égben, jobbra, balra, szerte-széjjel, azt hinnéd, soha, míg a világ, össze nem találkoznak — s­im, hallj csudát. Évike, lent a földön összetalálkoz­nak az égből egyszerre indult mogyorócskák, szépen összesimulnak, úgy összesimulnak, hogy csak a halál választja el őket. . . Igen, igen, szépen összesimulnak, ezzel vég­ződik a serdülő leányoknak irt regény többnyire, édes Évikém! Mondjad: elandalodván a szép simán folyó mesén, amely játszva szalad át egy­két akadályon, nem riadtál-e föl elandalodásod­­ból. Szép, a mi szép, de azután . . . Ugy­e, szeret­ted volna végigkísérni őket az Istenházától­­ a temetőkertig? Szeretted volna tudni, ugy­e, az édes álomba szenderítő ábrándokból, a szívet dobog­tató reménykedésekből mit váltott be a nagy­betűs Élet? Emlékszel-e, édes Évikém, hogy ta­valy nyáron mily izgalmas élet-halál harc folyt le Nagyapó házának a verandája fölött? Még alig melegedett meg magarakta fészkében a fecskepár, alvás közben meglepte egy verébpár, éktelen csiripolással csipdesték, verdesték a fészek törvényes lakóit: — Ki innét, miénk ez a ház! Szegény fecskék! Mi mindent gondolhattak össze nagyhirtelen! Bizonyosan ezt gondolták: Tanunk az Isten, s tanunk e ház gazdája, hogy a fészket mi raktuk. Vijjogtak, valósággal ríttak szegények s hallani véltem: Jere, édes gazdánk! Ne tűrd i gazságot! Te adtál hajlékot, te tégy igazságot! Hiszen, siettem is, hogyne siettem volna segítségükre, de mind hiába, ezerszer el­riasztottam, ezerszer visszajöttek, végre is győz­tek, beültek a puha fészekbe, s a fecskék mit csi­náltak? Ú­j fészket raktak, közvetlen az elrabolt fészek mellé. Talán arra is emlékszel, édes Évi­kém, hogy az én lelkem szüntelen háborgott a fecskékkel történt nagy igazságtalanságon, s egy­szer létrán fölmentem, hogy leverjem a bitorolt fészket. A nap éppen bevilágított a fészekbe, s hát, Uram Teremtőm, egy csomó verébfióka csipegett a fészek aljában! Már most mit csinál­jak? Hosszan eltűnődtem. A szülők vétkéért meg­büntessem az ártatlan fiókákat? Nem, nem, ez XXXIV. évfolyam, 1. szám.

Next