Magyar Lányok, 1930 (36. évfolyam, 1-36. szám)
1930-07-01 / 19. szám
295 Két leány , két világ Eliz és Erzsi hetenként találkoztak Eliz leányszobájában; akár szép, akár rossz volt az idő, akár jókedvűek voltak, akár egykedvűen ültek szemben egymással. Húsz percig tartott minden találkozás. Néha végigcsicseregték azt az egyharmad órát, mint eresz alatt szárnyabontogató fecskefiókák; néha — minden külső ok nélkül — türelmetlenül várták az idő elteltét. Az alaphangot mindig Eliz ütötte meg. Ha Erzsi köszönését vidám, biztató mosoly fogadta, barátságos szó várta, rögtön fölhangzott gerlenevetése. Ha Eliz azonban hűvösen helyet mutatott druszájának, az rögtön fagypont alá süllyesztette jókedvét s hallgatva számlálta, — nem a perceket, óh nem, — hanem Eliz keskeny, finom kezének rózsaszínű körmöcskéit, Erzsi t. i. manikürös leány volt. Eliz egy valamikor gazdag vállalkozó ma elszegényedett özvegyének gyermeke. Erzsi egy távoli rokonánál lakott, ahol az ágyán és szekrényén kívül csak egy asztalfiókot mondhatott magáénak albérleti jogon; abban a félszobában azonban vele együtt a munkaszeretet, a megelégedettség nyomán fakadó boldogság lakott. Eliz a Teréz-körút egy elegánsan berendezett négyszobás lakásában élte az álomkirályfit váró, minden komoly, tervszerű munkát kerülő urileány üres, unalmas életét. Erzsi kellemes megjelenésű volt; szépsége: egészség, tisztaság és természetességből állott; Eliz azonfelül a «több természetes szépség» jeligéjű kozmetikai szereket is használta, Erzsi tizennyolc éves volt, Eliz huszonnégy tavaszt látott. S hogy az összes felhozott érvek mellett mégis mindig Erzsi nevét bocsátom előre, annak magyarázata, hogy a dolgozó nők táborában igen nagyra becsültem ezt a kis közkatonát. Ma megint «napjuk» van. Eliz fagyos, tehát mindketten hallgatnak, csak az ollócska és ráspoly élnek hangosan. Eliz hirtelen egy gyűrű villanását veszi észre Erzsi ujján. — Mi ez? — kérdi szinte sértő csodálkozással, — csak nem karikagyűrű? — De bizony jegygyűrű! — mosolyog Erzsi boldogan, nem is a gyűrű, hanem afölötti örömében, hogy a csend megtört. — Hát hogy-hogy, Erzsi? — csodálkozott Eliz kissé tapintatlanul tovább. — A vőlegényem földim. Háború után a szülei fölkerültek Pestre s mi minden vasárnap délután együtt voltunk. Most azután, hogy túl van a katonasoron, elgyűrüzött s nemsokára megesküszünk. — De hát hogyan fog férjhezmenni, Erzsi? Bútor, kelengye, lakás stb., ezt ki adja? — Nekem, Eliz kisasszony, nincs, aki adjon, de nem is kell. Minden héten vettem valamit a keresetemből a kelengyémbe. Amikor a barátnőim kölnivizet, selyemharisnyát vettek, én kéthárom törülközőt, egy-egy abroszt, paplant, párnát vettem négy éven át, úgy, hogy most bútorozott szobát vehetünk ki. Tovább dolgozunk s egykét éven belül saját szoba-konyhánnk lesz. A jó Isten senkit sem hagy el, aki dolgozni s imádkozni tud. Letelt a húsz perc, készen csillogott a tíz köröm. Erzsi összeszedte szerszámait s távozott. Eliz egyedül maradt a faragásokkal díszített elefántcsontszinü szobában. Ettől a kis manikűrösleánytól most olyan lecikiét kapott, amilyenre már rég szüksége volt. Gondolatai messze jártak, messze időben és térben. A nagy vidéki város társadalmában családja irányító szerepet játszott, nagy házat vezettek. Édesapja minden kívánságát teljesítette s most a régi mód külső mázának kínos fentartása miatt de sokszor kellett elsőrendű szükségletekről lemondani. Az udvarlója évek óta lekötötte, de nem tudta elvenni, mert csak gazdag partival tarthatja meg társadalmi állását, hitelét. Volna egy más is, egy szegény hivatalnok, aki Eliznek jobban tetszett, de az szegény ... s a mama ... meg a társaság... Jujj, de szégyelte magát eddigi gondolkozásáért. Elpirult gyámoltalansága miatt. Hirtelen elhatározással magára kapta bundáját, sapkáját s elindult. Az előszobában majdnem összeütközött édesanyjával, aki éppen látogatóbakészült. — Hova, hova? — kérdezte az a sietőtől. — Templomba megyek, anyám, oly rég nem imádkoztam ... és onnan ... — ... És onnan ...? — ...Onnan elmegyek a «Dolgozó Nők» irodájába. Munkát keresek. Egy év alatt meg kell keresnem a kelengyémet. F. Radnay Bermin Kérjük, hívja fel barátnői figyelmét a «Százszorszép Könyvekre!