Magyar Lapok, 1939. április-június (8. évfolyam, 69-138. szám)

1939-05-21 / 107. szám

a 10 Magyar Lapok Vili. évf., 107. sz. — Vasárnap, 1939. május 21. ■mHMUBBaHMHMHBOnHKIBBHKHHBHnaHannHnnHV'' A költő és a gróf írta: Dévald László A költő Petőfi Sándor, a gróf pedig Teleki Sándor, a legendás hírű 48-as honvédezredes, a gazdag koltói főúr, a nagyhírű magyar emigráns. Barátságuk pedig egyike volt a legcsodálatosab­­baknak, mely valaha két férfi közt fenntártott. Petőfi gyűlölte a rangkórságot, azt a dölyfös arisztokratát, aki minden munka és érdem nél­kül csöppen bele a jólétbe, nem dolgozik, csak henyélkedik és mégis országot akar vezetni. Gyű­lölte a­­felhalmozott vagyont és a hízelkedő, ke­gyet leső alázkodást. Hiszen még egyik költőtár­sát is megfedte, mert im­ását báró Wesselényinek akarta ajánlani hazafi tisztelete jeléül... Teleki pedig gróf volt, nagy, dicső család sarja, gazdag mágnás, akinek birtokai több megyébe átnyúltak. Mindenki csodálkozhatott tehát, hogy mit keres Petőfi egy gróf mellett, az a Petőfi, aki büsz­kébb volt független szegénységére, mint a leg­­uralkodóbb arisztokrata vagyonára, vagy rangjá­ra. Petőfi Telekiben csak az őszinte jóbarátot lát­­ta, a v­ig, odaadó pajtást, nem a dúsgazdag ma­gyar főurat, csak a mulatozó, bohém lelkű, de hű ée egyenes jellemű cimborát, az áldott csupa­­szív embert, nem a pártoló maecenást. Már megismerkedésük is különös módon tör­tént. 1846 szeptemberében Nagykárolyban az a hír járta, hogy Petőfi Sándor, akinek akkor már országszerte jól csengett a neve, látogatóba érke­zett Obernyik Károly nevű barátjával a városba. Teleki, aki akkor szintén Nagykárolyban volt, nem sokat törődött a dologgal, pedig az egész vá­ros szinte felfordult erre a hírre, különösen, mi­után a költő oly vehemensen mutatkozott be a város közönségének. Történt pedig, hogy Károlyi Lajos gróf, aki a bécsi udvar kecsegtetőéire a megyegyűlésen ellenzéki puccsot tervezett, par­ketthez szokott lábaival fölbukott a gidres-göd­­rös nagykárolyi utcán. A többi kortesek nagy áradozva vitték be a fogadóba. Szörnyen magasz­talták a grófot, amikor a szomszéd asztaltól egy szürke pantallóé, fekete attilá® fiatalember ug­rott fel és odakiáltott: — Ugyan mit magasztalnak az urak egy ilyen emberen, akinek apja, nagyapja, szépapja áruló volt! Nagy volt a megrökönyödés. — Ki az úr? — kérdezte egy díszmagyar. — Petőfi Sándor — vágott vissza a költő és billiárdgombos nádpálcájával nagyot ütött az asztalra, így tudták meg Károlyban, hogy Petőfi a városban van. Mindenki Petőfit akarta látni és hallani. Telekit még bosszantotta is, hogy oly nagy dolgot csinálnak egy versfaragó költőnek. Egy estéli vacsoránál a „Szarvas“ vendéglő­ben azonban összehozta őket a sors. A Teleki asztalával átellenben ott ült Petőfi egy pár ba­rátjával. A Teleki társaságában lévő Haray Viktor, a kitűnő színész, mindjárt odahajolt a grófhoz: — Az ott Petőfi Sándor — mutatott egy sűrű fekete hajú, kissé görbe orrú, ritka álszakállu­zataz embe­rre. Teleki különösen felelt: — Mit bánom én! Vacsora után azonban Haray átment Petőfi asztalához és egy-kettőre odahozta a költőt a grófhoz. Haray végezte a bemutatkozást. — Teleki Sándor gróf. — Petőfi. A költő elmosolyodott: — Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. Teleki tegeződve nevetett vissza: — Hát döglöttel beszéltél-e? — Az magam is voltam színész koromban — mondta a költő. Teleki csak tovább tréfált: — No cimbora, ugyan velem sem nyertél so­kat, mert magam is csak olyan vadgróf vagyok. Petőfi jóízűen elnevette magát a nem várt fe­leleteken és melegen kezet szoritottak. Ezzel meg­tört a jég és megindult a barátság. A Darvay Ferenc táblabirónál lakó Telekit Petőfi már másnap reggel felkereste barátaival. Mikor azonban nekiállt a társaság politizálni Pe­tőfi ,félrevonult egy szögletbe és trónnal jegyez­­getni kezdett egy darab papirosra. Teleki odalépett melléje: — Hallom kedves poétám, beadtad nekik a kulcsot, hogy azt mondják prüszkölnek tőle. Na­gyon okos és jól tetted, hogy kiversezted őket. A rigmust mindenki könnyebben megtanulja, mint az orációt.. Add ide nekem is, hadd olvassam el én is. — Mit? — kérdezte Petőfi habozva. — Amit tegnap a pecsovicsokról írta — Nincs nálam, de elmondhatom. Mire mindannyian kérni kezdték, Petőfi ösz­szeráncolta homlokát, szemei csillogni kezdtek és úgy vágott a versbe: „Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, óh Kölcsey?! Ti emberek, nem féltek éppen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni?!“ Bensőséges meggyőződéssel szavalt, hogy mindannyiukat meghatotta. Teleki ettől a pilla­nattól kezdve őszinte csodálója és hű barátja lett a nagy költőnek, különösen miután a megyegyű­lést követő megyei bálon Petőfi megismerte Szendrey Júliát és a gróffal együtt többször ki­­kocsizott Erdőd felé. Egy hónappal később újra találkozott a két jóbarát Nagybányán, ahonnan Teleki október hó 25-én a koltói kastélyába vitte Petőfit. Tizenhat napig volt itt a poéta. Gondtalanul és dalolva élt, mint a szabad madár. Nagyon meglepte a vidék szépsége. A vadszőlővel befutta­tott Teleki-kastély kis lejtős magaslaton állt. — Előtte nagy, sima zöld térség húzódott végig tölgyifa óriásokkal, amelyet a Lápos ezüst szalag­ként kanyargó vize szelt át, mint odafagyott vil­­lám. Szép időben a nagybányai harangok zúgása is elhallatszott a kastélyig. A vén épület mögött viszont a Kárpátok merész vonalú láncai húzód­tak. A Cibles, Hugyin, Sátorhegy mind hidegen meredtek le a lapátra, mint őrtálló sziklaször­­nyek. Olyan szép volt a táj, mintha valósággal Petőfi képzelete után alkotta volna az Úr terem­tő keze. A kastélyban pedig víg élet folyt, a vendég­sereg ki nem fogyott a házból. Egy alkalommal megyei pártértekezlet volt a kastély udvarán, a nagy eperfa alatt kalács és szilvonium mellett. Egy óra felé jelentették, hogy kész van az ebéd. Élénk nevetés és pohárcsengte mailért folyt a sok pohárköszöntő és szállók az árdoz­ás. Teleki is odaszólt Petőfinek: — No druszám, tégy ki magadért, de egyúttal értem is, mert én nem értek a vershez egy fikarc­nyit sem. — Előbb gondolkozni kell —­­felelte a költő te mindjárt könyökére támas­ztatta a fejét s a ké­sek, villák, tányérok csörrenése közt kezdett gon­dolkozni. A csemegénél már el is kezdte ércesen csengő hangján: „Barangol és zug, zug az őszi szél, Zörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgas zugó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősírást az égiháború.“ Mikor vége volt a versnek, mindenki elragad­tatva ugrott fel. Pohárral a kezükben gratuláltak a nekipirult költőnek. Pócsy Laci ráhúzta a­ tusét. Teleki Petőfi vállára tette a kezét és beve­zette a nappali szobába. — Sándor megvan-e ez neked? — kérdeztél meghatottam — Honnan volna? Nem érezted, hogy most csináltam? — Akkor kérlek ülj le és írd le, nehogy el­vesszen. — Majd én mos firkálni fogok neked. — Nem firkálsz cimbora, hanem a hazának írsz. — Hát akkor küld be Haray Viktort neki le­diktálom. Haray bement a szobába és leírta a verset. Ez Petőfi „Erdélyben“ című költeményének törté­nete. Gondtalanok voltak ezek a koltói napok. Az irodalomról, művészetekről, politikáról és napi eseményekről vitatkoztak. Petőfi nem nagyon sze­rette, ha valaki ellenkező véleményt vallott, mirnt ő. Villogó szemekkel, tűzzel vitázott. Haraytól nem tűrt ellentmondást, aki mindig érccel vágott vissza. Egyszer Petőfi türelmét vesztve, kiáltott: — Ugyan mit értesz te hozzá, kicsapott ko­médiás! Haray hidegvérűen replikázott: — Uram, kihez van szerencsém? Ha nem csa­lódom, az ön becses nevét is olvastam már egy írott színlapon. Petőfi Telekivel csak nagyon ritkán vitatko­zott. Legtöbbnyire egy véleményen voltak. Ellenben Petőfi sem maradt adósa Telekinek. Egy gyönyörű versben emlékezett meg róla, mely mindezideig alig egy párszor látott csak nagyvilá­got és így megérdemli, hogy elmondjuk: „Te elfáradsz, míg őseidnek Végigtekintesz névsorán. Én jóformán azt sem tudom, hogy ki és mi volt nagyapám. Te fényes, csilláros teremben Bársony pólyában születtél, Én szalmazsákon születem egy kis mécs borongó fényinél. Téged sétára cifra hintán Négy-öt szép, drága ló ragad, Én az apostolok postáján Viszem sétára magamat. Bősége van mindennek nálad, Amit kíván a száj s a szem, Nekem ma még csak van mit enni, Holnap talán már éhezem. Szóval, nagy úr vagy és én koldus, S mégis légy büszke rá, jó gróf druszám, hogy Itten nyugodtál keblemen Mert hejh, nem mindenik nagyúrnak jut a szerencse, elhihedd, Hogy megöleljem s barátomnak Nevezzem, úgy mint tégedet. S mért tettem ezt? Mert... de nem szükség, Hogy elbeszéljem érdemed, Már az elég dicséretedre, Hogy itt, könyvemben áll neved.“ 1847 szeptemberének első napjaiban Teleki éppen vacsoránál ült Haray Viktorral a koltói kastélyban, mikor kocsi gördült be a kastély­­dt Kedden nyílt meg Milánóban a Leonardo da Vinci kiállítás, amelyen nemcsak a nagy művész remek­műveit, hanem technikai elgondolásainak tervrajzait is kiállították. Mint a műtörténetből ismeretes, Leonardo da Vincit állandóan foglalkoztatták különböző tervek, így a tank és a repülés problémái is. Ezt, a képünkön látható modellt pontosan egyik rajza nyomán állították össze. Jól látható, hogy képzelte el Leonardo da Vinci a repülő embert...

Next