Magyar Lettre Internationale 1992. tavasz (4. szám)

A NACIONALIZMUS ÚTVESZTŐIBEN - Esterházy Péter: Örökségünk: a félelem

fgPÉT­E KETÎ Si l ; ( CO 5 S M O —J h— H M CO O O » HÁY ÁGNES & ESTERHÁZY PÉTER_______________________________________________ Örökségünk: a félelem R­ombadőlt házak, éppen potyogó bombák, vérben fekvő emberek, fölszakadt has, lógó belek­­ színes­ben, nézem a tévét. Katonának öltöztetett statiszták, úgynevezett emberek, esetlenül téblábolnak, fölteszem, fede­zéket keresnek, lehajolnak, lődöznek, kifejezetten ügyetlenek.­­Olyanok, mintha egy hajdani NDK kalandfilmből léptek volna elő, abszolút irreális, indiánok Karl-Marx-Stadtból. Az NDK kalandfilm az ún. szocialista kultúra egyik csúcsa, egyszerűen alulmúlhatatlan, a poroszság és a szocialista zagyvalék összefogásából született, a maga nemében párat­lan: egy hely, ahol minden hazug, az utolsó szögig.) Összekeveredett Wahrheit és Dichtung. Hirtelen regény­­hősök lettünk egy neve sincs regényben. Kinyitom a tévét, hogy megnézzem, élek-e még, és egyáltalán hogy s mint va­gyok. De túl irodalmi ez így. Néhány száz kilométerre a szo­bámtól (az írógépemtől) egy háború folyik, vér és halál, és én ebből semmilyen következtetést sem vonok le. Nem va­gyok egyedül, rémlik, senki nem csinál semmit, se politikus, se értelmiségi, se Nyugat, se Kelet. Esetlen téblábolás, a tehetetlenség világméretű hódítása. Én régebben szívesen vallottam be kicsit kétkedve a saját nevetségességemet - de ez most egy új, nehezen elviselhető szintet ért el. A világ abszurditása nőtt meg, nem az a Beckett-féle, az a kozmikus, hanem ez a mindennapi, kicsi, a hétfők és keddek abszurdi­tása. Az európai értelmiség zavarban van. Vagy passzívan dörmög, vagy beindítja a 68-as emlékimamalmait. Nevetsé­ges a Nyugat. A „jugoszlávok”. Én. („Én”) Megszűnvén a kétpólusú világ, újra láthatók az évszáza­dos törések kultúrák, vallások mentén, (Jugoszlávia, Romá­nia), láthatók a tradicionális gócpontok (Franciaország, Németország). Minderről elvileg sokat kéne tudnunk, de lát­hatóan semmit sem tudunk. Ezt a szégyent, ezt a civilizációs szégyent már érezhettük az év elején, az Öböl-háború ide­jén. Félrenézünk. Lesütjük a szemünket. Ennyit jelent ma eu­rópainak lenni. Hány százezer embert lehet leölni Európa közepén? — Jellegzetesen gőgös, európai kérdés. Mintha ki­sebb, kevésbé botrányos dolog volna embereket leölni nem Európa közepén. A félre­nézést már megszokhattuk, hozzá­tartozik a civilizációnkhoz. Kinek van vacsora közben lelki­furdalása a vacsora idő alatt éhen haltak miatt? Nekem nincs. És hazudnék, ha ezt a kijelentést önkritikusnak mon­danám. (Eltekintve néhány szent ember önfeláldozásától, más választ nem ismerek: vagy ez a félrenézés, vagy a kínos altruizmus, demagógia.) „Mint a vakondok, úgy élünk,­­ telefonozza egy ismerős asszony Zágrábból. - Én már láttam háborút, egy ideig nem féltem, de most nagyon félek, minden percben úgy félek, hogy görcsöl a gyomrom, és állandóan vécére kell mennem. A férjem megörült, nem hajlandó lejönni a pincébe, azt haj­togatja, hogy ő kitart, behúzta a függönyöket, és ül sötétben az asztalnál. Mögötte körben a falon a török szőnyegek, ismered, egy vagyont érnek.”­­ Tegnap, november 22-én Pécsett jártam, és valaki mesélte, hogy a nála lakó menekült családból az asszony mutatott neki egy pelenkát, egy telje­sen normálisnak látszó pelenkát, ő nem is vett elsőre észre semmit, legföljebb egy kis, jelentéktelen lyukat, mi ez?, go­lyó ütötte át. A közép-európai forradalmak jelképe (már 56-ban is az volt) a címertelenített, csillagtalanított, közepén lyukas zász­ló. Mostanra cserélnünk kell, új, szégyenteljes zászlónk ez a lyukas pelenka! A totalitárius állam mindenre rátette a kezét, államosított mindent, az érzelmeket, szerelmeinket, a gyerekeinket, a babfőzeléket, bűneinket, az apámat, a szemöldökömet, min­dent. Félelmünk is közös volt. Az itt élő ember heves vi­szonyban áll a félelemmel, megszokta, ismeri. Ragaszkodunk is hozzá. Ama nagy félelmünket most felosztjuk (földosztás helyett félelemosztás), félünk a munkanélküliségtől, a kamat­lábtól, a jövőtől, a múlttól, a jelenttől, félünk magunktól, és félünk persze egymástól, a szomszédtól. Úgy tűnik, mindig találunk valamit, valakit, amitől, akiktől félni lehet. Körbe­­féljük egymást. (Én például a minap kaptam egy névtelen levelet, amelyben kicsit, nem nagyon, megfenyegettek, ám a levél így záródik: „aláírnám, ha nem félnék Öntől”. A félelemtől egy lépés a gyűlölet, az intolerancia. De té­vedés volna ezt valami „balkáni” dolognak tartani, valami lépcsőházi-európainak. Ez most nagyon aktuális a fényesebb helyeken is, a franciák az idegeneket utálják, a németek, mint rendesen, önmagukat, megérkeztünk. Semmi nem látszik lenni abból a szépből, amit oly lelke­sen közép-európai álomnak hívtunk. Magányos, szegény, acsarkodó országok. Sorra valósítjuk meg rémálmainkat, ol­vastam most valahol. Jugoszlávia Közép-Európa metaforá­ja-A jelen megnevezhetetlen. Tévézek, nézem a sorsom, brutális tréfaként mutogatnak ránk a képernyőről, mi pedig forgolódunk, hogy kiről is vol­na szó. De azért a világ nem azonos a belőle faka­dó szenvedéssel. De azért a világ nem leírható ön­maga abszurditásaival. - ro Cipa* ESTERHÁZY Péter Pápai vizeken ne kalózkodj Magvető, 1977 Termelési regény Magvető, 1979 Ki szavatol a lady biztonságáért? Magvető, 1982 Fuharosok Magvető, 1983 Kis magyar pornográfia Magvető, 1984 A szív segédigéi Magvető, 1985 Bevezetés a szépirodalomba Magvető, 1986 Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk Magvető, 1987 A kitömött hattyú Magvető, 1988 Hrabal könyve Magvető, 1990 Az elefántcsonttorony­ból Magvető, 1991 A halacska csodálatos élete Pannon, 1991 Hahn-Hahn grófnő pillantása Magvető, 1991 „Danilo Kis halhatatlansága” Magyar Lettre Internationale, 1991.1. „Az elrabolhatatlan Európa. ’’ Magyar Lettre Internationale, 1991.2. 4

Next