Magyar Lettre Internationale 1992. tavasz (4. szám)
A NACIONALIZMUS ÚTVESZTŐIBEN - Esterházy Péter: Örökségünk: a félelem
fgPÉTE KETÎ Si l ; ( CO 5 S M O —J h— H M CO O O » HÁY ÁGNES & ESTERHÁZY PÉTER_______________________________________________ Örökségünk: a félelem Rombadőlt házak, éppen potyogó bombák, vérben fekvő emberek, fölszakadt has, lógó belek színesben, nézem a tévét. Katonának öltöztetett statiszták, úgynevezett emberek, esetlenül téblábolnak, fölteszem, fedezéket keresnek, lehajolnak, lődöznek, kifejezetten ügyetlenek.Olyanok, mintha egy hajdani NDK kalandfilmből léptek volna elő, abszolút irreális, indiánok Karl-Marx-Stadtból. Az NDK kalandfilm az ún. szocialista kultúra egyik csúcsa, egyszerűen alulmúlhatatlan, a poroszság és a szocialista zagyvalék összefogásából született, a maga nemében páratlan: egy hely, ahol minden hazug, az utolsó szögig.) Összekeveredett Wahrheit és Dichtung. Hirtelen regényhősök lettünk egy neve sincs regényben. Kinyitom a tévét, hogy megnézzem, élek-e még, és egyáltalán hogy s mint vagyok. De túl irodalmi ez így. Néhány száz kilométerre a szobámtól (az írógépemtől) egy háború folyik, vér és halál, és én ebből semmilyen következtetést sem vonok le. Nem vagyok egyedül, rémlik, senki nem csinál semmit, se politikus, se értelmiségi, se Nyugat, se Kelet. Esetlen téblábolás, a tehetetlenség világméretű hódítása. Én régebben szívesen vallottam be kicsit kétkedve a saját nevetségességemet - de ez most egy új, nehezen elviselhető szintet ért el. A világ abszurditása nőtt meg, nem az a Beckett-féle, az a kozmikus, hanem ez a mindennapi, kicsi, a hétfők és keddek abszurditása. Az európai értelmiség zavarban van. Vagy passzívan dörmög, vagy beindítja a 68-as emlékimamalmait. Nevetséges a Nyugat. A „jugoszlávok”. Én. („Én”) Megszűnvén a kétpólusú világ, újra láthatók az évszázados törések kultúrák, vallások mentén, (Jugoszlávia, Románia), láthatók a tradicionális gócpontok (Franciaország, Németország). Minderről elvileg sokat kéne tudnunk, de láthatóan semmit sem tudunk. Ezt a szégyent, ezt a civilizációs szégyent már érezhettük az év elején, az Öböl-háború idején. Félrenézünk. Lesütjük a szemünket. Ennyit jelent ma európainak lenni. Hány százezer embert lehet leölni Európa közepén? — Jellegzetesen gőgös, európai kérdés. Mintha kisebb, kevésbé botrányos dolog volna embereket leölni nem Európa közepén. A félrenézést már megszokhattuk, hozzátartozik a civilizációnkhoz. Kinek van vacsora közben lelkifurdalása a vacsora idő alatt éhen haltak miatt? Nekem nincs. És hazudnék, ha ezt a kijelentést önkritikusnak mondanám. (Eltekintve néhány szent ember önfeláldozásától, más választ nem ismerek: vagy ez a félrenézés, vagy a kínos altruizmus, demagógia.) „Mint a vakondok, úgy élünk, telefonozza egy ismerős asszony Zágrábból. - Én már láttam háborút, egy ideig nem féltem, de most nagyon félek, minden percben úgy félek, hogy görcsöl a gyomrom, és állandóan vécére kell mennem. A férjem megörült, nem hajlandó lejönni a pincébe, azt hajtogatja, hogy ő kitart, behúzta a függönyöket, és ül sötétben az asztalnál. Mögötte körben a falon a török szőnyegek, ismered, egy vagyont érnek.” Tegnap, november 22-én Pécsett jártam, és valaki mesélte, hogy a nála lakó menekült családból az asszony mutatott neki egy pelenkát, egy teljesen normálisnak látszó pelenkát, ő nem is vett elsőre észre semmit, legföljebb egy kis, jelentéktelen lyukat, mi ez?, golyó ütötte át. A közép-európai forradalmak jelképe (már 56-ban is az volt) a címertelenített, csillagtalanított, közepén lyukas zászló. Mostanra cserélnünk kell, új, szégyenteljes zászlónk ez a lyukas pelenka! A totalitárius állam mindenre rátette a kezét, államosított mindent, az érzelmeket, szerelmeinket, a gyerekeinket, a babfőzeléket, bűneinket, az apámat, a szemöldökömet, mindent. Félelmünk is közös volt. Az itt élő ember heves viszonyban áll a félelemmel, megszokta, ismeri. Ragaszkodunk is hozzá. Ama nagy félelmünket most felosztjuk (földosztás helyett félelemosztás), félünk a munkanélküliségtől, a kamatlábtól, a jövőtől, a múlttól, a jelenttől, félünk magunktól, és félünk persze egymástól, a szomszédtól. Úgy tűnik, mindig találunk valamit, valakit, amitől, akiktől félni lehet. Körbeféljük egymást. (Én például a minap kaptam egy névtelen levelet, amelyben kicsit, nem nagyon, megfenyegettek, ám a levél így záródik: „aláírnám, ha nem félnék Öntől”. A félelemtől egy lépés a gyűlölet, az intolerancia. De tévedés volna ezt valami „balkáni” dolognak tartani, valami lépcsőházi-európainak. Ez most nagyon aktuális a fényesebb helyeken is, a franciák az idegeneket utálják, a németek, mint rendesen, önmagukat, megérkeztünk. Semmi nem látszik lenni abból a szépből, amit oly lelkesen közép-európai álomnak hívtunk. Magányos, szegény, acsarkodó országok. Sorra valósítjuk meg rémálmainkat, olvastam most valahol. Jugoszlávia Közép-Európa metaforája-A jelen megnevezhetetlen. Tévézek, nézem a sorsom, brutális tréfaként mutogatnak ránk a képernyőről, mi pedig forgolódunk, hogy kiről is volna szó. De azért a világ nem azonos a belőle fakadó szenvedéssel. De azért a világ nem leírható önmaga abszurditásaival. - ro Cipa* ESTERHÁZY Péter Pápai vizeken ne kalózkodj Magvető, 1977 Termelési regény Magvető, 1979 Ki szavatol a lady biztonságáért? Magvető, 1982 Fuharosok Magvető, 1983 Kis magyar pornográfia Magvető, 1984 A szív segédigéi Magvető, 1985 Bevezetés a szépirodalomba Magvető, 1986 Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk Magvető, 1987 A kitömött hattyú Magvető, 1988 Hrabal könyve Magvető, 1990 Az elefántcsonttoronyból Magvető, 1991 A halacska csodálatos élete Pannon, 1991 Hahn-Hahn grófnő pillantása Magvető, 1991 „Danilo Kis halhatatlansága” Magyar Lettre Internationale, 1991.1. „Az elrabolhatatlan Európa. ’’ Magyar Lettre Internationale, 1991.2. 4