Magyar Lettre Internationale 1992. nyár (5. szám)

MÚLT ÉS JÖVŐ ÁRNYAI - Rupnik, Jacques: A Vichy szindróma

BIBÓ István Válogatott tanulmányok I-IV. Magvető, 1986,1990 Bibó Emlékkönyv Századvég, 1991 MK­OSZ, Czestaw Múzsáim palotája Európa, 1987 „Párbeszéd Vilnóról” Tomas Venclovával Máshonnan Beszélő 1988.7. „A mi Európánk" in: Kell-e nekünk Közép-Európa? Századvég, 1989 Rabul ejtett gondolkodás Európa, 1992 VENCLOVA, Tomas „Útmutató” „Zsidók és litvánok” „Párbeszéd Vilnóról" Czestaw Mitosz­sal Máshonnan Beszélőm8. 7. „Demokrácia és nacionalizmus” Magyar Lettre Internationale, 1991.4. HANKISS Elemér Társadalmi csapdák Diagnózisok Magvető, 1983 Diagnózisok 2. Magvető, 1986 Kelet-európai alternatívák Közgazdasági, 1989 TRIFONOV, Jurij Válságban Európa, 1975, 1982 Az öreg Magvető, 1980 Máglyafény Magvető, 1982 Ház a rakparton Európa, 1983 Hely és idő Magvető, 1983 A másik élet Európa, 1984 Türelmetlenség Európa, 1984 Planetáris szenvedély Európa, 1985 RIBAKOV, Anatolij A halál oka méreg Európa, 1966 Az ismeretlen katona Kozmosz, 1972 Nehéz homok Európa, 1981 Az Arbat gyermekei Magvető, 1988 A politikai kultúra újrateremtése az előzmények keresésével folyik, a múlt kiválasztásával. nak tekintik a radikális-demokrata hagyományt is, amelyet az 1848-as és 1956-os levert forradalmak testesítenek meg. A liberális demokrácia intellektuális és politikai leszárma­­zottainak tekintik magukat (Kossuthénak, aki az 1848-as forradalom hőse volt, Eötvös báróénak, a magyar Tocque­­ville-nek, Jászi Oszkárénak, a rövid életű demokrácia képvi­selőjének, aki 1918-ban a magyar Masaryk akart lenni, és Bibó Istvánénak, akinek a II. világháború végén írt tanulmá­nya. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága a legjobb ka­lauz, hogy a történelem visszatérését ma megértsük. Más­képpen mondva, nemcsak a hagyomány kiválasztásáról van szó, hanem olykor egymásnak ellentmondó, több hagyo­mány összeötvözéséről. A totalitarizmus fél évszázada lehe­tetlenné tette e politikai hagyományok valódi átvételét. A jelenlegi kisajátítás vagy teljesen szimbolikus, vagy az egy­mástól erősen különböző hagyományok között igyekszik szintézist teremteni, hogy újraépítse a demokratikus politika kultúráját. Az emlékezetek háborúja A történelem újrakisajátításának egy másik oldala a kü­lönleges identitások felmutatása, a történelem kirobbanása a kommunizmus általánosító absztrakciója ellenében, mely a múltból tabula rasát csinált. Miközben a gazdasági rendet privatizálják, a történelmet nacionalizálják. S ezzel együtt jár, hogy a történelemhez fordulnak, a hagyományhoz, ezzel pótolják ki a posztkommunista rezsimek törvényességi fog­híjait, noha az egymással hadban álló emlékezetek megszó­laltatása új konfliktusok forrása lehet. Clausewitz-cel szól­ván: a történelem a háború folytatása, egészen más eszkö­zökkel. A Hitler és Sztálin között 1939-ben kötött paktum két áldozatának, Litvániának és Lengyelországnak az ellentéte erre klasszikus példa a maga nemében. A függetlenség kiki­áltásakor, a moszkvai sikertelen puccskísérlet másnapján a litván hatóságok megragadták az alkalmat, s felfüggesztet­ték azoknak a körzeteknek a tanácsi képviselőit, ahol min­tegy háromszázezer lelkes lengyel kisebbség él a XIV. szá­zadban történt lengyel-litván egyesülés óta. A litvánok rövidre akarják zárni a lengyelek erőtlen pró­bálkozásait Vilna megszerzésére (melyet mindig Miczkie­­wicz városának tartottak: Hazám, Litvánia...), lengyel város­nak, amelyet Pilsudski meghódított az 1920-as orosz-len­gyel háborúban, majd Lengyelország elvesztette a Hitler és Sztálin közötti paktum következtében. S arra kérik Litvánia lengyeljeit (akárcsak az orosz kisebbség polgárait), hogy ír­janak alá egy „hűségnyilatkozatot”. És a sztálinizmus áldo­zatainak rehabilitálása keretében néhány háborús bűnöst is rehabilitálnak, akik részt vettek Közép-Európa egyik legna­gyobb zsidó közösségének az elpusztításában. Régi félreér­tések és új amnéziák - ez az első áldozat, melyet a litván függetlenség oltárán bemutatnak. Tudjuk - Czeslaw Mítosznak és annak a levelezésnek köszönhetően, amelyet Tomas Venclovával folytatott -, hogy Vilna/Vilnius lengyel, zsidó, német, belorusz város volt a háború előtt. Ha már újra ki kell sajátítani a történel­met, azzal a várossal illenék kezdeni, amelyet Hitler és Sztá­lin mindörökre lerombolt. De Venclova számára a történe­lem újrakisajátításának csak sokféleségében van értelme, már csak azért is, hogy meghaladják a szovjet rendszer által rájuk kényszerített amnéziás évtizedeket. Milosz emlékeze­tének Venclova emlékezete és a vilnai zsidók emlékezete mellett van értelme. Mert az emlékezet háborújától gyakran csak egy lépés a valódi háború. A szerbek és horvátok konfliktusában a mo­dern propaganda gépezetének néhány hét alatt sikerült ránk kényszeríteni a konfliktus archaikus terminológiáját, mintha a II. világháború „remake”-je volna. A szerbek szerint 1941- ben vagyunk és a független Horvátország az usztasák földje, akik új népirtásra készülnek a szerb kisebbség ellen. A hor­vátok szemében Milosevics az új Hitler, aki a horvátországi szerb kisebbséget a csetnikekkel együtt úgy használja fel céljai érdekében, mint ahogy Hitler használta fel a szudéta­­németeket Csehszlovákia feldarabolására. A zágrábi televí­zió minden este szakállas csetnikek képét sugározza, fejü­kön a fehér sasos fekete sisak, amint a horvátokat terrorizál­ják, míg a belgrádi képernyőn a legnézettebb időben 1941- 45-ös dokumentumfilmeket vetítenek az asszonyok és a gyermekek lemészárlásáról. És miközben a horvátok a szomszédok és a hajdani közép-európai szövetségesek (oszt­rákok, németek, magyarok, olaszok) támogatását keresik az agresszióval szemben, a jugoszláv védelmi miniszter mintha félrebeszélne: „Németország harmadszor támad meg ben­nünket egy évszázad alatt!” Nacionalista beszédeikben a belgrádi ex-kommunisták addig manipulálták a történelmi analógiákat, míg elhitették ezt népükkel, és végül talán ők maguk is elhiszik. Mindegyik fél a történelem áldozatának állítja be magát, de ez eltorzult, mitologizált történelem, amelyben csak egy­mással szemben állva képesek helyet találni. Az ősökhöz fordulástól, a föld és a vér misztériumától csak egy lépést kell tenni, s démonná válik az ellenfél, tettekhez folyamo­dunk. Vukovártól Dubrovnikig a posztkommunista Európa első, barbár jelenetei is a „történelem visszatérésének” vele­járói. Vissza Európába! Kelet-Európában mindenütt a „Vissza Európába!” jelsza­vával léptek ki a kommunizmusból. Ez volt a csehszlovákiai polgári fórum választási jelszava, és 1990 tavaszának min­den választását úgy élték át az emberek, mintha Európába menetelükhöz tennének vizsgát. Jerzy Jedlicki lengyel törté­nész megjegyzi, hogy Európa „kritérium lett, cél, álom”. De fél évszázados szünet után miképpen lehet újból Európába tartozni? Ez az ősrégi dilemmája a „másik Európá”-nak, amely újból meghasonlik az európai (középkori, barokk, fel­világosodás korabeli) kultúra - mellyel történelmileg azono­sul -, és a nyugati politikai modellek, valamint saját gazda­sági vagy társadalmi „elmaradottságának” realitásai között. A történész számára Közép-Európa jelenlegi problémája a déjà vu érzetét kelti. Közép- és Kelet-Európa népei hány­szor és hányszor álmodoztak a függetlenség és a demokrácia vagy a modernség eljöveteléről, s hirdették ki eljöttét? Ami­kor Michnik az európai demokrácia és a népies­ nacionaliz­mus közötti választásban jelöli meg a jelenlegi periódus tét­jét, nem nehéz kihallani a XIX. század központi vitájának visszhangját; a vita azok között folyt, akik a nyugati minták „utolérését” és utánzását dicsérték, illetve akik hamis illúzi­ót láttak benne, veszélyt a nemzeti identitásra. De ha így fogalmazzuk meg a tétet, ezzel éppen azt kockáztatjuk-e, hogy beleesünk egy olyan csapdába, melynek a történelem ismeri csak a nyitját? A történelem visszatérésén tűnődve a közép-európai értelmiség nemcsak arra kényszerül, hogy felmérje a kommunista periódus pusztításainak nagyságát, hanem arra is, hogy elgondolkozzék a kommunizmus előtti „európaiságról”. Hankiss Elemér magyar szociológus a „le­­maradottság neurózisáról” beszél, amely megmagyaráz né­hány kisebbrendűségi komplexust, az értelmiség zavarát „peremvidéken” élő nemzetével kapcsolatban, amiről Czeslav Milosz így beszélt: A Descartes utca mögött Letértem a Szajnához, frissen érkezett ifjú Barbár, ki még szorong a világ fővárosától. Sokan voltunk innen meg onnan: Iasi, Kolozsvár, Vilna, Bukarest, Saigon, Marrakech gyermekei. Az otthoni szokásokra szégyenkezve emlékezek. Hisz itt rejtve kellett hogy maradjon az emlék...

Next