Magyar Lettre Internationale 1992. nyár (5. szám)
MÚLT ÉS JÖVŐ ÁRNYAI - Rupnik, Jacques: A Vichy szindróma
BIBÓ István Válogatott tanulmányok I-IV. Magvető, 1986,1990 Bibó Emlékkönyv Századvég, 1991 MKOSZ, Czestaw Múzsáim palotája Európa, 1987 „Párbeszéd Vilnóról” Tomas Venclovával Máshonnan Beszélő 1988.7. „A mi Európánk" in: Kell-e nekünk Közép-Európa? Századvég, 1989 Rabul ejtett gondolkodás Európa, 1992 VENCLOVA, Tomas „Útmutató” „Zsidók és litvánok” „Párbeszéd Vilnóról" Czestaw Mitoszsal Máshonnan Beszélőm8. 7. „Demokrácia és nacionalizmus” Magyar Lettre Internationale, 1991.4. HANKISS Elemér Társadalmi csapdák Diagnózisok Magvető, 1983 Diagnózisok 2. Magvető, 1986 Kelet-európai alternatívák Közgazdasági, 1989 TRIFONOV, Jurij Válságban Európa, 1975, 1982 Az öreg Magvető, 1980 Máglyafény Magvető, 1982 Ház a rakparton Európa, 1983 Hely és idő Magvető, 1983 A másik élet Európa, 1984 Türelmetlenség Európa, 1984 Planetáris szenvedély Európa, 1985 RIBAKOV, Anatolij A halál oka méreg Európa, 1966 Az ismeretlen katona Kozmosz, 1972 Nehéz homok Európa, 1981 Az Arbat gyermekei Magvető, 1988 A politikai kultúra újrateremtése az előzmények keresésével folyik, a múlt kiválasztásával. nak tekintik a radikális-demokrata hagyományt is, amelyet az 1848-as és 1956-os levert forradalmak testesítenek meg. A liberális demokrácia intellektuális és politikai leszármazottainak tekintik magukat (Kossuthénak, aki az 1848-as forradalom hőse volt, Eötvös báróénak, a magyar Tocqueville-nek, Jászi Oszkárénak, a rövid életű demokrácia képviselőjének, aki 1918-ban a magyar Masaryk akart lenni, és Bibó Istvánénak, akinek a II. világháború végén írt tanulmánya. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága a legjobb kalauz, hogy a történelem visszatérését ma megértsük. Másképpen mondva, nemcsak a hagyomány kiválasztásáról van szó, hanem olykor egymásnak ellentmondó, több hagyomány összeötvözéséről. A totalitarizmus fél évszázada lehetetlenné tette e politikai hagyományok valódi átvételét. A jelenlegi kisajátítás vagy teljesen szimbolikus, vagy az egymástól erősen különböző hagyományok között igyekszik szintézist teremteni, hogy újraépítse a demokratikus politika kultúráját. Az emlékezetek háborúja A történelem újrakisajátításának egy másik oldala a különleges identitások felmutatása, a történelem kirobbanása a kommunizmus általánosító absztrakciója ellenében, mely a múltból tabula rasát csinált. Miközben a gazdasági rendet privatizálják, a történelmet nacionalizálják. S ezzel együtt jár, hogy a történelemhez fordulnak, a hagyományhoz, ezzel pótolják ki a posztkommunista rezsimek törvényességi foghíjait, noha az egymással hadban álló emlékezetek megszólaltatása új konfliktusok forrása lehet. Clausewitz-cel szólván: a történelem a háború folytatása, egészen más eszközökkel. A Hitler és Sztálin között 1939-ben kötött paktum két áldozatának, Litvániának és Lengyelországnak az ellentéte erre klasszikus példa a maga nemében. A függetlenség kikiáltásakor, a moszkvai sikertelen puccskísérlet másnapján a litván hatóságok megragadták az alkalmat, s felfüggesztették azoknak a körzeteknek a tanácsi képviselőit, ahol mintegy háromszázezer lelkes lengyel kisebbség él a XIV. században történt lengyel-litván egyesülés óta. A litvánok rövidre akarják zárni a lengyelek erőtlen próbálkozásait Vilna megszerzésére (melyet mindig Miczkiewicz városának tartottak: Hazám, Litvánia...), lengyel városnak, amelyet Pilsudski meghódított az 1920-as orosz-lengyel háborúban, majd Lengyelország elvesztette a Hitler és Sztálin közötti paktum következtében. S arra kérik Litvánia lengyeljeit (akárcsak az orosz kisebbség polgárait), hogy írjanak alá egy „hűségnyilatkozatot”. És a sztálinizmus áldozatainak rehabilitálása keretében néhány háborús bűnöst is rehabilitálnak, akik részt vettek Közép-Európa egyik legnagyobb zsidó közösségének az elpusztításában. Régi félreértések és új amnéziák - ez az első áldozat, melyet a litván függetlenség oltárán bemutatnak. Tudjuk - Czeslaw Mítosznak és annak a levelezésnek köszönhetően, amelyet Tomas Venclovával folytatott -, hogy Vilna/Vilnius lengyel, zsidó, német, belorusz város volt a háború előtt. Ha már újra ki kell sajátítani a történelmet, azzal a várossal illenék kezdeni, amelyet Hitler és Sztálin mindörökre lerombolt. De Venclova számára a történelem újrakisajátításának csak sokféleségében van értelme, már csak azért is, hogy meghaladják a szovjet rendszer által rájuk kényszerített amnéziás évtizedeket. Milosz emlékezetének Venclova emlékezete és a vilnai zsidók emlékezete mellett van értelme. Mert az emlékezet háborújától gyakran csak egy lépés a valódi háború. A szerbek és horvátok konfliktusában a modern propaganda gépezetének néhány hét alatt sikerült ránk kényszeríteni a konfliktus archaikus terminológiáját, mintha a II. világháború „remake”-je volna. A szerbek szerint 1941- ben vagyunk és a független Horvátország az usztasák földje, akik új népirtásra készülnek a szerb kisebbség ellen. A horvátok szemében Milosevics az új Hitler, aki a horvátországi szerb kisebbséget a csetnikekkel együtt úgy használja fel céljai érdekében, mint ahogy Hitler használta fel a szudétanémeteket Csehszlovákia feldarabolására. A zágrábi televízió minden este szakállas csetnikek képét sugározza, fejükön a fehér sasos fekete sisak, amint a horvátokat terrorizálják, míg a belgrádi képernyőn a legnézettebb időben 1941- 45-ös dokumentumfilmeket vetítenek az asszonyok és a gyermekek lemészárlásáról. És miközben a horvátok a szomszédok és a hajdani közép-európai szövetségesek (osztrákok, németek, magyarok, olaszok) támogatását keresik az agresszióval szemben, a jugoszláv védelmi miniszter mintha félrebeszélne: „Németország harmadszor támad meg bennünket egy évszázad alatt!” Nacionalista beszédeikben a belgrádi ex-kommunisták addig manipulálták a történelmi analógiákat, míg elhitették ezt népükkel, és végül talán ők maguk is elhiszik. Mindegyik fél a történelem áldozatának állítja be magát, de ez eltorzult, mitologizált történelem, amelyben csak egymással szemben állva képesek helyet találni. Az ősökhöz fordulástól, a föld és a vér misztériumától csak egy lépést kell tenni, s démonná válik az ellenfél, tettekhez folyamodunk. Vukovártól Dubrovnikig a posztkommunista Európa első, barbár jelenetei is a „történelem visszatérésének” velejárói. Vissza Európába! Kelet-Európában mindenütt a „Vissza Európába!” jelszavával léptek ki a kommunizmusból. Ez volt a csehszlovákiai polgári fórum választási jelszava, és 1990 tavaszának minden választását úgy élték át az emberek, mintha Európába menetelükhöz tennének vizsgát. Jerzy Jedlicki lengyel történész megjegyzi, hogy Európa „kritérium lett, cél, álom”. De fél évszázados szünet után miképpen lehet újból Európába tartozni? Ez az ősrégi dilemmája a „másik Európá”-nak, amely újból meghasonlik az európai (középkori, barokk, felvilágosodás korabeli) kultúra - mellyel történelmileg azonosul -, és a nyugati politikai modellek, valamint saját gazdasági vagy társadalmi „elmaradottságának” realitásai között. A történész számára Közép-Európa jelenlegi problémája a déjà vu érzetét kelti. Közép- és Kelet-Európa népei hányszor és hányszor álmodoztak a függetlenség és a demokrácia vagy a modernség eljöveteléről, s hirdették ki eljöttét? Amikor Michnik az európai demokrácia és a népies nacionalizmus közötti választásban jelöli meg a jelenlegi periódus tétjét, nem nehéz kihallani a XIX. század központi vitájának visszhangját; a vita azok között folyt, akik a nyugati minták „utolérését” és utánzását dicsérték, illetve akik hamis illúziót láttak benne, veszélyt a nemzeti identitásra. De ha így fogalmazzuk meg a tétet, ezzel éppen azt kockáztatjuk-e, hogy beleesünk egy olyan csapdába, melynek a történelem ismeri csak a nyitját? A történelem visszatérésén tűnődve a közép-európai értelmiség nemcsak arra kényszerül, hogy felmérje a kommunista periódus pusztításainak nagyságát, hanem arra is, hogy elgondolkozzék a kommunizmus előtti „európaiságról”. Hankiss Elemér magyar szociológus a „lemaradottság neurózisáról” beszél, amely megmagyaráz néhány kisebbrendűségi komplexust, az értelmiség zavarát „peremvidéken” élő nemzetével kapcsolatban, amiről Czeslav Milosz így beszélt: A Descartes utca mögött Letértem a Szajnához, frissen érkezett ifjú Barbár, ki még szorong a világ fővárosától. Sokan voltunk innen meg onnan: Iasi, Kolozsvár, Vilna, Bukarest, Saigon, Marrakech gyermekei. Az otthoni szokásokra szégyenkezve emlékezek. Hisz itt rejtve kellett hogy maradjon az emlék...