Magyar Lettre Internationale 1992. ősz (6. szám)
FORRADALMAK ÉS RESTAURÁCIÓK - Habermas, Jürgen: Számvetés a kétféle múlttal
A szöveg alapja egy előadás, amelyet 1992. március 26- án a budapesti Goethe Intézetben tartott a szerző. HABERMAS, Jürgen A társadalmi nyilvánosság funkcióváltozása Gondolat, 1971 A társadalmi kommunikáció elmélete a Filozófiai Figyelő és a Szociológiai Figyelő különkiadványa ELTE é.n. „Mit jelent a szocializmus ma?’’ Világosság, 1991. 2. JASPERS, Karl Bevezetés a filozófiába Európa, 1990 HEIDEGGER, Martin Lét és idő Gondolat, 1989 A műalkotás eredete Európa, 1988 Útban a nyelvhez Helikon, 1991 Az időről Európa, 1992 Utak és tévutak Előadások Heideggerről Atlantisz, 1991 Magyar, cseh és mindenekelőtt lengyel értelmiségiek és politikusok csóválják a fejüket mostanában újra a német alaposság láttán, ezúttal ama buzgalom fölött, amellyel a németek hajba kaptak: miképpen is számoljanak el a sztálinista örökséggel? A tények jól ismertek. Az első szabadon választott Volkskammer (az NDK Népi Kamarája) és a Bundestag (az NSZK Szövetségi Parlamentje) határozata alapján a Staatssicherheit (az NDK Állambiztonsági Hivatala) még meglévő iratgyűjteménye, az állambiztonságiak levéltáraiban őrzött, mintegy 200 km polchosszra rúgó aktahalmaz meghatározott személyek, elsősorban az érintettek számára hozzáférhetővé vált. A törvény azt a célt szolgálja, hogy rehabilitálhassák az áldozatokat, megőrizzék a rehabilitációhoz és a kártérítési igények elbírálásához szükséges papírokat, mód nyíljon a politikailag terhelt személyek felülvizsgálatára, lehetővé váljék a kutatás és a politikai és népnevelői célzatú múltfeldolgozás. Azóta a médiák rendszeresen foglalkoznak egyes politikusok és írók szenzációt keltő eseteivel, olyan személyekkel, akik bevallották, hogy a Stasi nem hivatalos adatszolgáltatói voltak, illetve akiket ebbeli minőségükben lelepleztek vagy gyanúba fogtak. A mozgásba lendített bizalmatlanság időközben elérte az egyházakat is, noha éppen az egyház volt a fordulat idején a polgárjogi mozgalmak védangyala. A sajtóbeli leleplezések azokra a felismerésekre támaszkodnak, amelyeket prominens áldozatok szereznek a rájuk vonatkozó akták áttanulmányozása során, és olyan iratgyűjteményekre, amelyeket a Stasi volt hivatásos alkalmazottai fizetőképes szerkesztőségek kezére juttatnak. A „Stan-történelemre redukált NDK-történelem ma olyan kőfejtés, amelyből muníciót lehet gyűjteni egyesek megkövezéséhez. A szenzációhajhászás ugyanakkor tiltakozást is váltott ki, és JÜRGEN HABERMAS nem csak a tettesek vagy a potenciális gyanúsítottak részéről. Ez a körülmény a vitát időközben, az etikai-politikai önvizsgálat során a kell-e és hogyan alapvető kérdéseihez vezette el. Ez év március elején a polgárjogi aktivisták előterjesztettek egy szöveget A múlt kezelésének tíz tézise címmel. Ebben a szerzők a szkeptikus fenntartásokat elhárítva energikusan követelték a kíméletlen tényfeltárást. Előadásom ehhez az elvi vitához szól hozzá, s egyúttal kísérlet arra, hogy a szintén ambivalens magyar közönség számára megvilágítsam a zavarossá vált német vita természetét. Stasi-múlt és náci múlt A Szövetségi Köztársaság gátlástalanabbá nyitja meg az NDK múltjára vonatkozó aktákat, mint ahogy azt keleti szomszédai teszik. Ezt a körülményt nem csupán azzal magyarázhatjuk, hogy a kulturális és társadalmi fejlődésben nincs egyidejűség, vagy mintha különbségek lennének a műveltségi mentalitásban. Az egykori NDK népessége objektíve egészen más helyzetben van, mint a magyar, a cseh, a szlovák és a lengyel lakosság. Az NDK egyrészt feladta saját állami létét, és kénytelen a továbbiakban a keleti és nyugati részek között - a jólétet, a szociális biztonságot és a történelmi tapasztalatokat illetően - fennálló aszimetria tudomásulvételével élni. Az ügyben nem érintettek masszív többségével kell szót értenie, méghozzá tartósan. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Stasi-múlt egy másik múltat is felidéz, mégpedig a náci múltat. Ez az a szöveg alatti szöveg, amely a sztálini örökség feldolgozását nálunk a keleti szomszédainknál folyó elszámolástól megkülönbözteti: „Németországban a kettős múltat állítják bíróság elé, mintha mindkétszer ugyanaz történt volna. S amit 1945 után elmulasztottak, azt most annál nagyobb buzgalommal igyekeznek behozni” - írja Eberhard Jäckelt. De vannak olyan történészek is, mint éppen maga Jäckel, akik képesek a különbségtételre. Ezúttal elégedjünk meg három megállapítással: 1. A politikai bűnözés e két esetben nemcsak nagyságrendben tér el egymástól, hanem más jellegű is. Az NDK nem robbantott ki ötvenmillió áldozatot követelő világháborút, nem hajtott végre népirtást ipari módon kivitelezett tömegpusztítás formájában. A tulajdonképpeni sztálinista bűncselekményeket német földön még a szovjet megszállási zónában követték el. Az NDK negyven évéből csak négy telt el a diktátor életében. De a posztsztálinista rezsim is számtalan sok bűnt követett el: gyilkosságokat és kínzásokat, halált okozó lövöldözéseket a berlini falnál, emberek elrablását, kényszeradoptációkat, foglalkozási tilalmakat, rendszeres postai ellenőrzést és telefonlehallgatásokat, a máskéntgondolkodók állandó figyelését és a restrikciókat velük szemben. A politikától függő igazságszolgáltatás könyörtelen volt. A szövetségi archívum berlini filiáléja 125 ezer esetben regisztrálta az emberi jogok megsértését. Egyetlen ilyen eset is több, mint ami elfogadható. Mindenesetre a bűncselekmények e kategóriáit az jellemzi, hogy könnyebben tematizálhatók, mint a civilizáció felszámolásának az a lélegzetelállító példája, amit Auschwitz neve idéz fel. Különösen ha meggondoljuk, hogy az NDK-ban az áldozatok nagy számban túlélték a történteket, nem úgy, mint a nácik áldozatai, akiket többségükben fizikailag megsemmisítettek. 2. A negyven évig tartó, viszonylag hosszú életű rezsim a posztsztálinista társadalomnak egy bizonyos normalitást kölcsönzött; ez a tizenkét évig tartó náci rezsimnek — abból is öt év a háborúra esett — nem adatott meg. A normalizáló hatás még fokozódott azáltal, hogy a lakosságot mintegy panoptikumba falazták, nehogy elmeneküljön. A társadalmat totálisan átfogta az egyáltalán nem láthatatlan állambiztonsági apparátus több százezernyi, hol fojtogató, hol joviális munkatársi gárdája, s ennek volt egy furcsa következménye. A Stasi ugyanis nem csupán az elnyomás és a társadalmi kontroll szerve volt, hanem egyidejűleg paternalista pártfogó és a privilégiumok osztogatója, sőt egyenesen az érdekartikuláció normális csatornáinak pótléka, mivel a normális artikuláció egyébként a gyámság alá helyezett lakosság elől el volt zárva. Ily módon a nép sokkal inkább belekeveredett az uralomgyakorlás bürokratikus hálójába, mint a nácik idején. A háború utáni időkre jellemző ismert siránkozás - ami most újra felhangzik -, hogy ugyanis itt mindenki áldozat volt, ma szinte hihetőbb, mint annak idején, mivelhogy nagyon is sokakat bevontak a politikai hatalom gépezetébe. A posztsztálinizmus hálójába való belekeveredésnek ez az ambivalenciája Stolper esetében vált nyilvánvalóvá. Nekünk Nyugaton csak halvány fogalmaink vannak minderről, s az ilyesmi még nehezebbé teszi minden egyes bonyolult eset erkölcsi megítélését. Ezek a történések lényegesen magasabb követelményeket támasztanak a differenciálási és beleérzési képességek iránt, mint a náci bűnök esetében, amelyeket éppen szörnyűségük miatt relatíve egyszerűbben meg lehet ítélni. 3. Szellemi alapzatát tekintve sem lehet a náci és az NDK-rezsimet egy napon említeni. Bizonyos, hogy a marxizmus-leninizmus már kezdeteitől az embereket semmibe vevő gyakorlat legitimálására szolgált. Azonban a marxista tradíciónak még ebben a dogmatikus módon megkövesedett és degenerált olvasatában is benne rejlett az a kritikai potenciál, amit a disszidensek - egészen az NDK polgárjogi aktivistáiig - mindig fel tudtak használni a totalitárius gyakorlat ellenében. Az NDK kétértelmű és önmagában törékeny legitimációs alapzata minden új generációban felkeltette a csalóka reményt, hogy a tanulásra képtelen rendszer talán mégiscsak demokratizálható, s ez a hiedelem nagymértékben megbénította a belső ellenállás erőit. Még ma sem tudunk kielégítő magyarázatot adni arra, hogyan fegyverezte le magát az értelmiség, és miképpen képzelte el a bürokratikus