Magyar Lettre Internationale 1992. tél (7. szám)
FALOMLÁS UTÁN - Reich, Jens: Az enyhülés kollapszusa
Nem tudom elképzelni, még álmomban sem, hogy akár egyetlen sor is, amit ma leírunk, érvényes lesz holnap, korláttan tudtak az információkkal és társadalmi hordozóikkal bánni. Sokkolva voltam, valósággal megdöbbentett, amikor a beszervezőm a „rábeszélő” beszélgetésen a „limes”, a határérték matematikai kifejezését használta, mint „disszidens”-ellenzékinek minősített csoport-magatartásunk végső büntetőjogi konzekvenciájának pontos analógiáját. Ez a jéghegy intellektuális csúcsa volt, mintegy Bellarmini bíboros beszélgetése Galileivel. Csupán azt kérdem magamtól, hogyan tudta ez az ember a stasi vezérkar totális fafejeit kibírni, akiket nap mint nap elővezettek nekünk a televízióban? Íme, itt van ő, a szolgáló értelmiségi, távolságot tartva ezektől az idiótáktól, a titkok hordozójának aurájától körülvéve, a hatalom részeseként. A szellemi drótrángató. Lomtalanító akció A késő-szocializmus esztétikai értéke a fejünkben van. Bennünk van, amit belénk tápláltak, a belénk vésődött minták. Például a beszédminták. Senki sem csinálja utánunk azt, hogy az első hangról felismerjük a funkció hangvételt, a sajátságos bürokratikus antinyelvet, s az illatosított beszédolajat is, amivel mindent leöntöttek. Ezt például: az ikszedik pártkongresszus határozatainak nagy egészét az egyéni aktivitások lépésről lépésre történő kiegyensúlyozására kell alapozni, a meglévő keretmeghatározásokon belül helyileg specifikálni. Vagy ez a tömör megfogalmazás: „engem a nagy egész foglalkoztat, s ezért nem tudom mindezt a formai oldaláról nézni.” De hát mire jó ez az egész? Kit érdekelhet ma még a pártpróza? Kit ragad el az állambiztonsági líra pompás humora? A k.u.k. Monarchia bukása után a megmaradt értelmiségiek hasonló helyzetben voltak. Bécs egy világváros ragyogásából egy kulturális töredékbirodalom vidéki fővárosává süllyedt. De milyen különbség a szellemi klíma tekintetében! Milyen alkotóerő támadt a haldokló kultúrából ! Mindez egy korszak végén, az undor és a nosztalgia kultúrateremtő nászában. „A tulajdonságok nélküli ember" mint egy korszak mérlege. Vajon csupán saját művészi vakságomat, alkotói impotenciámat, tehetetlenségemet leplezem, amikor azt állítom, hogy a mi kelet-erurópai kollapszusunkból sem egy Musil, sem egy Hasek, sem egy Kafka, sem egy Wittgenstein, sem pedig egy Camap, egy Freud vagy akár egy Popper, egy Schönberg nem lép elő? E korszak végét az unalom lisztharmata fedi el. A szemlélők is unatkozni fognak. Senki sem akar majd bennünket meghallgatni vagy olvasni. Formálisan a Stasi-leleplezések szalmalángjába menekülünk, és a világ alkotó újrateremtését erkölcsi háborgással helyettesítjük. Unalom, nem éhség. Kérészélet, nem maradandóság. Nem tudom elképzelni, még álmomban sem, hogy akár egyetlen sor is, amit ma leírunk, érvényes lesz holnap. A későszocializmus filozófiai értéke A későszocializmus filozófiailag üres épület volt. A marxizmus-leninizmus bukását nem az idézte elő, hogy akár egyetlen egyet is megcáfoltak volna a híres „három forrásából, és alkotórészéből”. Nem is létezett konkurrens tan. S nem is volt ez egy aggkori végelgyengülésből adódó sima, egyszerű halál. Olyan filozófia kimúlása volt ez, amely minden vonz- és bűverejét elvesztette. A világnézet bukását tanúsítja, hogy az esztétika átadta helyét az etikának. Az etikai csúcspont a „Gulág szigetcsoport”, amelyben az erkölcsi felháborodás helyettesíti a művészi megformálást, de még a legmagasabb színvonalon. Par excellence elkötelezett irodalom. Hanyatlásnak minősíthető ezután a glasznoszty időszakának irodalma, azok az elbeszélések és regények, amelyek fájdalommal és felháborodással idézik a múltat, igaz meglehetősen erőtlenül, tehetetlenül. Végül kísérlet történt, hogy feladva a küzdelmet a politikai előírásokkal, kilépve a szorítóból, az automatikus reflexek és beszédminták szétverésével állítsák helyre a művészetet. Ez új avantgárd művészetnek tetszett, mindaddig, amíg létezett az ideológiai ellenpont, de reménytelenül arrière-garde-dá vált, amikor a funkcionáriusok bikkfa nyelve végképp elporladt, így azután itt állunk a meg- és felismeréshez szükséges eszközök, irodalom és képzőművészet nélkül. A pusztulás és szétesés jelképe egy moszkvai értelmiségi lakószobájának nyomorúságos képe. Évtizedeken át gyűjtötte a könyveket, a szamizdat vagy a mindenkori olvadások korszakainak ritkuló kiadásai jelentik minden büszkeségét, egész kulturális önazonosság-tudatát. Most csalódott, hagyja őket porosodni, már arra sincs kedve, hogy gyűjteményét a nyugati emigrációs sajtó publikációival kiegészítse. Elitek Szükségképpen léteznek még. Kívülről bevonulni még Kelet-Németországba sem sikerül, noha ott mennyiségileg még jelen volna a gyarmati potenciál, a sok munkát kereső és karrierjét betetézni akaró nyugatnémet értelmiségi és újságíró, egyetemi docens és professzor. Velük sem megy, s fennáll a nagy veszély, hogy egyszerűen egy tartomány jön létre, vagy legalább is sivatag néhány oázissal. Azt mondják, a stasi elleni kampány elvon bennünket tulajdonképpeni konfliktusainktól és problémáinktól. Ezért tartják forrón, mint vasat a tűzben. Szerintem ez csak egy mellékterméke az ügynek. Sokkal inkább az „elitek” tanácstalanságát fejezi ki, hogy mit is kezdjenek az adott helyzettel. Nincsenek erre felkészülve, de nem is kérdezték őket, nincsenek abban a helyzetben, hogy egy új népmozgalom tanácsadóiként lépjenek fel, hogy e minőségben szerepeljenek. Hasonlítsuk össze az 1970- es és 80-as erőteljes gdanski és gdyniai kikötősztrájkokat a fáradt nyárspolgári tiltakozásokkal Rostockban, Weimarban és Strahlsundban. Annak idején a saját kenyerükért és az egész nép szabadságáért harcoltak. Most azért küzdenek, hogy a 10.000 munkahelyből legalább 3.000 még egy ideig megmaradjon. A rezignáció már a kiinduló követeléseket is szétzilálja. Vájkálni benne vagy lezárni? Most aztán jönnek keletről a vélemények, hogy mi, ex-NDK- németek vagyunk megint a legcsúfabbak. A szemünkre vetik, hogy útitársak tartanak ítélőszéket az együttműködő résztvevők fölött. Vannak írók, akik német boszorkányüldözésről beszélnek. Lengyelországban nem volt porosz stasifikálás. A lengyelek mentalitásukat tekintve jobb nép, mint id a HÍL.