Magyar Lettre Internationale 1994. tavasz (12. szám)
MORÁL ÉS POLITIKA - Castoriadis, Cornelius: Az etika nyomorúsága avagy a király meztelen
CASTORIADIS, Cornelius .Autonóm személyiség és a politika" Magyar tettre Internationale, 1991.2. HUSSERL, Edmund Válogatott tanulmányai Gondolat, 1972 A filozófia mint szigorú tudomány Kossuth, 1993 HEIDEGGER, Martin Lét és idő Gondolat, 1989 MCINTYRE, Alisdaire .Relativizmus, hatalom és filozófia’ Világosság, 1992.12. HABERMAS, Jürgen A kommunikatív cselekvés elmélete ELTE é.n. A társadalmi nyilvánosság funkcióváltozása Századvég, 1993 ARISZTOTELÉSZ Nikomakhoszi etika Európa, 1987 # CORNELIUS CASTORIADIS Az etika nyomorúsága avagy a király meztelen Az elmúlt két évszázad alatt - gyakorlatilag Kant óta - az etika egyre akadémikusából vált, és vagy a filozófia szegény rokonának szerepkörét töltötte be, vagy vallási katekizmusok alapanyagául szolgált. Jellemző, hogy Bergson (Az erkölcs és a vallás két forrása) és Max Scheler (Etikai formalizmus és a szubsztanciális értékek elmélete), illetve még egy-két másik szerző művein kívül a 20. század legjelentősebb gondolkodói - Husserl, Heidegger, Whitehead - szinte egyáltalán nem beszéltek az etikáról, vagy legalábbis éppen olyan ritkán, mint a politikáról. Mintegy húsz éve azonban ismét megjelent és megerősödött az etikai gondolkodás igénye. Persze túlzás lenne teljes gondolatrendszerekről beszélni. Az etika szót, rosszabb esetben, egyszerűen szlogenként használják, de legjobb esetben sem több, mint a rossz közérzet és az ennek okain való töprengés jele. Mi okozza ezt a fordulatot? Ez kétségkívül több tényező együttes hatásának a következménye. Ezek közül - első megközelítésben - három tűnik igen fontosnak számomra. Az etika reneszánsza Először is a 19. és a 20. század történetének különleges volta: talán ezek a történelem első olyan századai, melyeket egészében a politika századainak lehet nevezni. A Napóleonra hivatkozó Hegel példája is mutatja, hogy a modern korban a politika lép az antik fátum helyébe. Az amerikai és a francia forradalommal (sőt, már a felvilágosodással) kezdődő, majd a 19. században a demokratikus mozgalmakkal és a munkásmozgalommal folytatódó korszak - amely lezárulni látszik a marxista-leninista ideológia kimúlásával és az arra iskorábban sohasem látott mértékben bízta a politikára az emberiség problémáinak megoldását. vatkozó totalitárius rendszerek összeomlásával - egy olyan időszak, mely egyfelől az emberiség történetében korábban sohasem látott mértékben bízta a politikára az emberiség problémáinak megoldását, másfelől pedig nemes és nemtelen célok elérése érdekében egyaránt mozgósította, a politikai életbe bevonta a néptömegeket. A következmény: már a kommunizmus váratlan csődje előtt, az emberek kiábrándulása a konzervatív liberalizmus egyre nyilvánvalóbb válsága miatt, az egyén elmagányosodása az elbürokratizálódó, az áruházaknak és a médiáknak mindinkább kiszolgáltatott társadalmakban; a hivatásos politikusok tehetetlensége, illetve korrumpálódása, és végül a történeti, társadalmi, közösségi és politikai horizont beszűkülése. Mindezen tényezők már régóta megkérdőjelezték még magának a politika szónak a hitelét is, mely szó a demagógia, a gyanús kombinációk és manipulációk, a cinikus, minden áron való hatalomra törés szinonimája lett. Marxnál például még a társadalom átalakításáért folytatott kollektív harc volt az egész eszmerendszer alfája és ómegája (ezt mutatta ki világosan és meggyőzően Trockij Az ő erkölcsük és a miénk című művében), később azonban a kommunista rendszerek szörnyűsége sokakat — és éppen a legjobbakat — arra késztetett, hogy elutasítsanak minden globális társadalmi víziót vagy törekvést (mint olyanokat, melyek jellegükből adódóan inkoherensek), és hogy saját lelkiismeretükben (avagy transzcendens princípiumokban) keressék azokat a normákat, melyek az efféle rezsimekkel szembeni ellenállás elvi alapjául szolgálhatnak. A második tényező, a másik nagy jelentőségű tevékenység, mely az emberiség történetének ezen fázisát nagy mértékben meghatározta, és amely a korábbi századokhoz képest jóval látványosabban fejlődött, olyannyira, hogy az emberiség problémáira egyetemes megoldást kínáló politika riválisaként tűnt fel, nos, e második tényező, a tudomány, pontosabban a technikai tudományok nimbusza egy adott pillanatban megtört. Nem mintha a modern ember egyszer csak megszűnt volna mágikus-vallásos hitet táplálni a „tudomány” iránt, azonban Hirosima és Nagaszaki, Oppenheimer bűnbánó szavai, a fokozódó ütemben folyó környezetrombolás, a mesterséges megtermékenyítés és a génmanipulációk általánossá válása sokakban kételyt ébresztettek: egyre nő azoknak a száma, akik immár nem hiszik, hogy az új tudományos felfedezések és alkalmazásuk egyértelműen az emberiség javát szolgálják. Az e kétellyel kapcsolatos kérdésekre próbálnak válaszokat keresni a sürgősen létrehívott „etikai bizottságok” és az egyetemek bioetikai tanszékei. És végül még egy jelenség, amit talán felesleges is hangsúlyozni: a nyugati társadalmak általános válsága, az „értékek” válsága, és még mélyebben annak a valaminek a válsága, amit a társadalmi gondolkodás kategóriáit érintő tartalmi válságnak nevezhetnénk. Azon tartalmakról van szó, melyek egybentartják a társadalmat, és e válságban nagy szerepe van annak, amit a „filozófia válságának” kell neveznünk (az „onto-teo-logo-phallo-centrikus” görög-nyugati metafizikai gondolkodás lezárulása, mint azt Heidegger és mások is jelezték). Ez a válság vezetett a tradicionális etikák újraélesztésének kísérletéhez: gondoljunk például McIntyre (After Virtue című művében kifejtett „neo-arisztoteliánus” etikájára), vagy Habermas „kommunikatív etikájára”, illetve Rawlsra és az ő kvázi kantiánus igazságteóriájára. Mindegyiküknél megfigyelhető a politika, pontosabban a „magas politika” elutasítása és az a törekvés, hogy egy sajátos módon meg-