Magyar Lettre Internationale 1994. nyár (13. szám)
VESZEDELMES VISZONYOK - Konrád György: Laura körében
ilyen megátalkodott, ahelyett, hogy megváltaná egyenesen, az ember szeme közé nézve, nem mindig az asztal lábát vizsgálgatva, hogy mit követett el a szocializmus és a munkásosztály ellen. Nem baj, ha haragszik rá, mondták a felettesei. Aztán mégsem adta át az ügyét, másnap bocsánatot kért a volt szobatársától, hogy elszaladt a keze, és úgy zárta le a nyomozást, hogy Kabarkó kötél helyett három évet kapott. Kettőt leült, mert a rabgazdaságban is példásan dolgozott, és munkavezető lett a végtelen kukoricatáblán. Amikor Cibulka meglátogatta, hallja, hogy ez a Kabarkó már megint dirigál, újratömték a szalmazsákokat és vitték a hátukon a rabok a barakkhoz, és persze Kabarkó mutatta meg a mafláknak, hogy kell azt a zsákot egyenletesen megtömni. Ültek egymással szemben, a hosszú fenyőfaasztal két oldalán, a padon, nézték egymást, nem sokat szóltak, Cibulka Kabarkóné mellett, ő is hozott sült kolbászt és véres hurkát a falujából, mert addigra már visszament bányásznak, kicsúfolták a nyomozótársak a jegyzőkönyveit. Szabadulása után Kabarkó is felhagyott az értelmiségi hivatással, és korán belefogott a plasztik fólia alatti paradicsomtermelésbe, újjáépítette a házát, de a feleségét elvitte a rák, őt meg a kórházból hazajövet a szívgörcs, koporsója után a ravatalozóból a sírhely felé ott billegett őszen, szikkadjon a nyugdíjas bányász Cibulka, akit egy fiatalabb asszony minden mozdítható ingósággal a teherautón, a gépkocsivezető kedveseként elhagyott. Szeptember eleje, a második tanév, beesik a fény, miért kell itt ülnöm? Egyáltalán, miért járok egyetemre, micsoda időpazarlás! A naphasáb ráesett Laura fejére, amely fékezhetetlen hajtömeget ingatott valahol a bronz és a rozsdavörös között, és ahogy fölfigyeltem rá, mert elöl ült a buzgók között, hirtelen lángot vetett. Arról a fejről jódarabig nem tudtam levenni a szememet, lestem oldalról, ha elmozdult, mert erre arra cserregett két görög partizán között. Ciprusiak és bosnyákok, volt mindenféle harcos az évfolyamon, udvaroltak a magyar lányoknak, Laurának hű testőrei voltak, korrepetálta őket. Mondták, hogy olyan gyönyörű, mint a légy, és nem értették, miért bökken meg a bókon, ők lepkét gondoltak, csak éppen összecserélték ezt a két magyar szót. Tartózkodó, komoly arc, fantasztikus pisze orr, gúnyorkás szájsarok, elefántcsontszínű szemfehérje a nagyon barna írisz körül. Néhány napon át néztem, és nem mertem megszólítani. Beható megfigyeléseim kiterjedtek a cipősarkára, ráfért volna egy új cipő, s ha nincs, ez ennél a lánynál nem politikai mimikri, ez annyit jelent, hogy nincs pénze. Időnként fordítottam, neki is szerzek munkát, ha rosszul fordít, megcsinálom helyette. A munkatársi kapcsolat indokolni fogja, hogy időnként megszólíthassam. „Mondd, akarsz pénzt keresni?” Igen, akart. Másnap már egy cukrászdában találkoztunk, és múzeumba mentünk, egy Van Eyck kép előtt azonban Laura finoman összeomlott. A szeme csukva volt, mellé térdeltem, a kezemet a feje alá tettem. Vastag hajától puha volt a feje. Hosszú szempilláit hamar felnyitotta, és szemérmes bizonytalansággal mosolygott. Ő sem értette, hogy mi történt, én sem. Másnap moziba mentünk, behatóbb ismerkedéssel kellett előkészíteni a közös munkát, és lám, a moziból kijövet - éppen fejtegettem valamit - Laura ismét illedelmesen, nem elvágódva, csak éppen lecsusszanva, a villamosmegálló járdaszigetén talajszinten helyezkedett el. Nem voltam annyira elbizakodott, hogy mondókám vagy személyem villámcsapásszerű hatásával magyarázzam a jelenséget, és félénken megkérdeztem Laurát, hogy vajon nem terhes-e. Ő nem, dehogy, ugyan, habár most ment férjhez a nyáron, de nem terhes. Ez a friss, nyári házasság nem tett boldoggá. De hol a férj? Leningrádban. Ösztöndíjas, harmadéves medikus, nagyszerű ember, gimnazista szerelem, örök hűség, sűrű levélváltás, após és anyós friss munkásigazgatók, már a háború előtt is benne voltak a mozgalomban. Lali rendkívül tehetséges, és sziklaszilárd jellemű ember. Hat éve élnek megbízható és hűséges baráti szerelemben, de a nyári házasságkötés óta Laura tizenkilenc, Lali huszonegy testi szerelemben is. Mind a ketten ezen a nyáron és egymással veszítették el a szüzességüket. „Azt mondta neked, hogy szűz? Hm.” Mind a ketten erkölcstelennek tartották volna a házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Megvolt nyáron a nász, Lali tudja, hogy mikor szabad, pont a holdhónap közepén. Bólintottam, ez a Lali nagy tudós. Még a nászát is ilyen tudományosan rendezi. Gyorsan teherbe ejti, azután elmegy, és a távolból kitartásra buzdítja Laurát. Ha önként lemondana az ösztöndíjáról, és Budapesten járna az orvoskarra, az megfutamodás lenne, talán még ki is zárnák emiatt a pártból, két munkásigazgató és pártbizottsági tag szülőfia nem viselkedhet ilyen felelőtlenül. A párt őt Leningrádba küldte tanulni, személyes érzéseit a kötelesség elé helyezni olyan gyengeség volna, amelyet nem tudna önmagának megbocsátani. Mind a szakmai, mind pedig a világnézeti tárgyakból Lali oly kitűnően vizsgázik, hogy az élenjáró tudással fölvértezve itthon vezető beosztásba kerül hamarosan. Hogy Laura kedvéért itt maradjon? Nem, Laura is megvetné Lalit ezért, a férje így az, aki, benne van a munkásosztály feltörekvése, úgy érzi, hogy küldetése van, a mélyből jött, egy szoba-konyhás lakásuk volt a háború előtt, magasra kell feljutnia. Lali azt szokta mondani, hogy az embernek sokat kell követelnie magától, és hogy a jellem a célja a nehézségektől edződik. Mindenesetre Laura igen csodálkozott, amikor ellentétes orvosi föltevésemnek adtam hangot, és arra biztattam, hogy menjen nőgyógyászhoz. A tényállás cseppet sem látszott csekélységnek, mert akkoriban a művi terhességmegszakítást szigorúan büntették. Az orvos, ha kiderült, hogy kikapart egy nőt, öt-hat évet is kaphatott. A házbeli nyugdíjas nőgyógyász, aki a körzeti pártszervezetben is tevékeny volt, és akinek a dakszlija egyedül járt sétálni, megállapította Laura terhességét, és közölte, hogy nem hajlandó elhajtani a magzatot. Laura tizenkilenc éves volt és szegény. Apja halott, anyja nyugdíjas, angol nyelvórákat adtak, szerényen éltek, de mint ismeretes, a nehézségek acélosra edzik a jellemet. Laura hamarosan egyáltalán nem bánta, hogy így áll a helyzet, és az ájulások hava is elmúlt. Szerettem a napoknak ezt a ritmusát, délelőtt egyetem, könyvtár, öt után pedig, amikor a férfiak megtérnek a családjukhoz, én is csengettem a halványsárga csempével kirakott lépcsőházban Rétházi úrnak, a simlissapkás, kissé púpos házmesternek. Görcsös, borostás ember volt, hosszú orra piros és náthás, kedvetlenül eresztette fel a lakókat a magasba. Kelletlenségének, úgy rémlett, van egy nekem szóló üzenete: „Lépj be abba a fülkébe, ha már ilyen szemérmetlen vagy, menj, tudunk arról, hogy ide járkálsz, a férj szülei nagykutyák, tudod te azt. Kitörhetik a nyakadat.” 1956 őszén láthatott géppisztollyal közlekedni, de nem valószínű, hogy följelentett volna. A hatodikon kiszállok, jobbra, a liftet nem felejtem el visszaküldeni. Ezt a mozdulatot még néhány ezerszer megismétlem. Béniről az a kedves, felgyorsuló trappolás, amely - ahogy múltak a hetek - kissé elsúlyosbodott. Lendülettel nyílt az ajtó, a homályos üvegen át a jövevény árnyéka belülről felismerhet