Magyar Lettre Internationale 1994-1995. tél (15. szám)
Mészöly Miklós: Családáradás (részlet)
MTI’94 fél napra választott műve nem nagyon fog különbözni a hagyományos mákos-almástól, de hát ezt is Atyának kell betudni, aki olyan gyermekes makacssággal ragaszkodik az Ábrahám-tanyai foszlott receptkönyvhöz, melyhez annyi csikóvér tapad... (Ó, de ez már egy másik történet - a vadkanoké, akik megrögzött hitetlenekként változatlanul ott kísértenek az Árvai Jurkók és Csanakiak jogi derűje és áttekinthetetlen filantrópiája mögött. Ők azok, akik rendhagyó oldalágként nem Pannónia keleti szívének ősbennszülöttei, hanem a déli végeké, Bácskáé. Cservenkáról költöztek el még az ezerhétszázas években, csupán a családi regestrumok irományai kerültek később az ősházba, végleges megőrzésre. Jótékonyan azokat is Atya záros szobája nyelte el, a selejtes trófeák s a könyvtárnyi levélköteg mellett, mikor bizonyossá vált, hogy a Fördős nagybácsik fékezhetetlen romantikával kétségkívül tetszetősen tudnak élni, lelkesedni (avarsíp - uramisten, az fog megmenteni bennünket?), de a sok év során közössé lett családi múltjuknak csapnivaló sáfárai. Pedig tudható egy és más, ami mementó lehetne, még ha egyelőre nincs is itt az ideje, hogy mindent a nevén nevezzünk, kétes büszkeséggel... Atya múlhatatlan érdeme a záros szoba, ahol minden irat, feljegyzés együtt van, és várja az Idő Levéltárosát... - Én csak egyszer járhattam ebben a szobában Atya jelenléte nélkül, így inkább a tapintatomnak köszönhetem hézagos tájékozottságomat, és bevallhatom, a bizarr trófea-gyűjtemény minősíthetetlen kipárolgásának. És ahogy a Fördős-nagybácsik múltjával keveredett ez a kipárolgás! Csupán ízelítő legyen ez itt, az elsárgult lapokról... -Őseik a kolera előtt menekültek föl Tolnába, Baranyába, és ott vertek gyökeret. Emlékezni szoktak egy Bossányi-dűlőre a Mecsek déli lejtőjén (az egyik anyai oldalág ott telepedett meg), ahol szőlőt telepítettek, szelídgesztenyét, és kínai gyöngytyúkokat kereszteztek parlagi magyar tyúkokkal. Az egyik nagybácsi (az elsők közül) kisebbfajta lóvágóhíddal és mészárszékkel kísérletezett, ami azon a vidéken elég eredeti vállalkozás volt. A szigetvári út mellett vásárolt egy elhanyagolt majorságot, és ott rendezkedett be. Sokan csodálkoztak, hogy mert ilyen különös módon választott, de végül mégse fizetett rá, divatot csinált a lóhúsból, és az országút is elég forgalmas volt, hogy a szekeresek és búcsúsok hírét vigyék az Ábrahám-tanyának. (Megjegyzem, leszármazottaik közül egyedül ennek a nagybácsinak volt ilyen ószövetségi neve.) Kizárólag hibás, mások szerint császári mustrából elhajtott (!) csikókkal foglalkozott, s két legényével, akiknek külön lakószárnyat építtetett az istállók mellett, maguk végeztek minden munkát, a taglózástól a nyúzásig, a trancsírozásig. A nyárfasorról, mely foghíjasan követte az országútig kanyargó csapást, úgy emlékeznek meg, mint zörgő bitófákról. A nagybácsi ide akasztotta száradni a kifeszített csikóbőröket, télen meg máglyákkal riasztották a bőrök alatt gyülekező farkasokat. Pontos adat mégsincs, hogy mért volt olyan bőszült híre a tanyának, ahol minden (!) megtörténhet, hacsak nem vesszük hitelesnek egy Konstantinápolyba utazó svéd közlését, aki itt haladt át Belgrád felé, és még a tanya nevét is följegyzi. Ő szemtanúként választékos zavarral ír le útinaplójában egy jelenetet: három ifjú „ember-vad” - kik közül az egyik latinul köszöntötte -, szálfákkal körülkerített karámban leírhatatlan ordítozással játszott egy veszélyes öklelős játékot, nem éppen tompa végű rudakkal, melyekre különböző színűre festett csikófarkot kötöttek. Majd a körülöttük nyihogó lovakat is bevonták a játékba, azokkal őrjöngtek, a hátukra másztak, verték, simogatták őket. Később - így szól egy aggodalmas családi levél - az Árvas Jurkókat, Csanakiakat még másfél század múlva is azzal igyekeztek ámítani, hogy ha törökbirssel bolondítjuk meg a farkashúst, észre se vesszük az ízén, hogy nem csikóhús... -Igen - írhatnám azt is ide, hogy barbárul rétegezett a világ. Summa: Atya veszélyben van! Éppen ezért gondolom, hogy véleményem szerint nem lesz elkerülhető, hogy mihamarabb a jövőben vegyen részt az ő nagy erudíciójával. Atyának az eddiginél hathatósabban be kell folynia az ügyekbe - Atyának a főispáni székben a helye. De nem a nagyszabású sikertelenségek kuruc lovasaként! Másrészt: jobban kell ezentúl ügyelnie az Iddli-féle ablakon bemászásokra, és egyéb éjszakai vonatkozásokra, melyek nem éppen példásan szolgálják portánk jó hírét. Vagy meglehet, hogy Bíborka is méltó ágyban fog aludni ma éjszaka...” Júlia meg volt elégedve magával, bár azért mégis úgy, mint aki saját magát is meglepheti. Naplójában ismeretlen volt eddig az ilyen hang - nélkülözte ezt a határozottságot. Mintha tartalékokra bukkant volna (egy új öntudat fölényére?), amit éppen a csődjei érleltek meg? Letette a tollat. A tobzódó fény festőjén különítette el a plébániákért örökzöldjét a piactér rikító virágszőnyegétől, az örökké szemetelő japánakácok sárga virágavarjától. S figyelmét éppen ez ragadta meg: a tetők közé ékelődő látvány ellentéte, harmóniája. Meg nyilván az a véletlen, hogy az egészet egy félig nyílt ablak üvegén keresztül nézte, melyen ő is ott tükröződött, szétnyílt fürdőköntösben, mintegy rámásolódva a panorámára, de ugyanakkor túl is lépve rajta, ami nemcsak felszabadító érzés volt, de csábító és titkos is. Hagyta, hogy csontos válláról a köntöse hátracsússzon, s mint egy törésig hajlított, majd újra elengedett ága combjai szétnyíljanak (szerette összeszorítani őket, mikor írt). Most is önfeledten hagyta, hogy oda süssön a nap; arra azonban vigyázott, hogy pillantása ne kövesse combjai szétnyíló mozdulatát - nem; mindvégig az ablaküvegen tükröződő arcát nézte. És gondolatban repült, mint az éterek fölött köröző héja. Kálmánka természetesen az anyját várja ma ebédre, és nem az anyja jön, hanem Bíborka. Bíborka - lelkes nagyanyai minőségben! Az özvegy! A lánya, Agi, legalább nem kétszínű, tudja, mivel tartozik a mi keserűjegyességünknek az ő édesapjával... Bíborka pedig csak áltassa magát, hogy nem a megalkuvás gyümölcse maradt neki, mikor megszülte Ágit, és higgye azt, hogy a dús természetű férfi nem őmiatta feneklett bele a bogárdi sárba! Igenis jogom van hozzá, hogy Kálmánkában a dús vért szeressem - ő szeplőtelen unoka, ahogy mi is majdnem azok maradtunk jegyességünk alatt a nagyapjával... Az ilyen gondolatok megbékéltették azzal a kárpótló, bűnös gyengeséggel, amit havonként egyszer megengedett magának. Tenyere úgy tévedt a combja közé, mint egy madárszárny, a horzsoló érintkezés szórakozottságával. Sőt, ennek is megvolt Júlia számára a maga katekizmusa. Míg nézte magát ilyenkor az ablakra .ixa/mdaáőf harc áfa méhen megiMa#u ármaÁr D/émfaA d/éfáofta, Áragy a Ár,I t.f/tt c/ya», lett, a Áregyenár, J