Magyar Lettre Internationale 1995. tavasz (16. szám)
MEDITERRÁN UTAZÁS - Molina, Antonio Munoz: Andalúziái utazás
1970 júniusára az utazó már megjárta a tenger mélyét, volt már hajótörött egy csendes-óceáni szigeten, repült a Hold felé ágyúgolyón meg a gravitáció ellen zsalukkal felszerelt poliéder szerkezeten, menekült lovon az Urálból Vlagyivosztokba, ásott kincset New England partján és a Karib-szigeteken, keresett aranyat Kaliforniában és Klondike-ban, telelt a sarkkör jegei között, Henry Morton Stanleyvel együtt kereste doktor Livingstone-t, leereszkedett egy kialudt vulkán belsejébe Izlandon, maláriától szenvedve kutatta a Nílus forrásait, fényt derített Baskervilleék kutyájának rejtélyére, de vonaton még nem ült. Látott már ugyan néhányat a moziban, tud a fényűzésről meg a bűntényekről, amik az Orient Expresszen szoktak történni, ismeri a Transzszibériai örökös unalmát, de igazi vonatot csak kiskorában látott, egyszer vagy kétszer, a faluja régi vasútállomásán, ami igazából nem is vasútállomás volt, hanem csak villamosmegálló, egy vidéki házivillamosnak a megállója, amelyik Úbeda dombján keresztül lement az igazi állomásig, a Linares-Baezáig, hogy csatlakozzon ott az igazi vonatokhoz, a tekintélyes, erős szerelvényekhez, amelyek elhagyják a Guadalquivir völgyét, és aztán Desdenaperros alagútjain keresztül Madrid felé zakatolnak. Emlékszik egy estére a gyerekkorából, amikor elvitték ennek a villamosnak az állomására, a piros fények a peron két végén, az árnyékot adó tágas, nyitott várók, de főként a sötét vagonok, a sárgás fény az ablakokban, a búcsúzkodó emberek körvonalai, amint kihajoltak az ablakokon, és olyannak tűntek, mintha egy másik világba, a másvilágba indulnának. De most tényleg, igaziból utazni fog, elvitték, hogy elbúcsúzzon a rokonoktól, apja szigorú tanácsokat adott neki, meg egy műbőr tárcát, fedelén domború torreádor van és egy bika, belül pedig százpezetások lapulnak, anyja beletett egy képet Urunkról, a Názáreti Jézusról, lelkére kötötték, hogy nagyon vigyázzon magára Madridban, hogy át ne menjen az úttesten anélkül, hogy körülnézne, hogy fogadjon szót a nagyszüleinek, ölelgették, hogy majd’ megfulladt, mintha legalábbis évekre menne el, mintha valami olyan rendkívüli útra indulna, amilyenekről a könyveiben olvasott. Látogatás a nagybácsiénál, a másik nagyszülőknél, markába csúsztatott huszonöt pezetások, ölelések, rémes ölelések, figyelmeztetések, az utazót akarva-akaratlan megfertőzi a búcsúzkodások ünnepélyessége, és tizennégy évesen, még egy gyermek idő- és térérzékével, az a nyolc-tíz nap, amit Madridban tölt majd, szinte éveknek tűnik neki. És az a türelmetlenség, az az édes, ideges izgalom, amely újra meg újra elfogja majd minden utazásnál, az a koraérett közöny, az a szabad és könnyű érzés: megy a kövezett, megszokott utcákon az egyik búcsúzás után hazafelé, meg-megtapogatja a nadrágzsebében a műbőr tárcát a papír százpezetásokkal, hallja a fémpénzek csörrenését, amelyek éppúgy húzzák a zsebét, mint annak idején az elsőáldozós ajándékpénzei, könnyed erőt érez a sarkaiban, néhány óra múlva elmegy, és minden megváltozik majd körülötte, és szánakozva nézi azokat, akik maradnak, akik nem szállnak vonatra ma este, a férfiakat, akik jönnek haza a földekről szalmakalapban, kapával vagy sarlóval a vállukon, az asszonyokat, akik, mint minden este, most is kiültek a kapuba, a fellocsolt, porszagú utcára, a kisfiúkat, akik játszanak, az ugrókötelező kislányokat meg a népes családokat, akik a nyári mozi felé tartanak a vacsorával az ételesdobozaikban, korsókkal, csecsemőikkel, szódavizes és sangriás palackokkal. És ahogy látja őket, életében először azt gondolja, hogy nem olyan, mint ők, mert az ő közvetlen jövője más, és ettől különlegesnek, szinte kalandornak érzi magát, mint amikor a a városközpontban elmegy a kirakatok előtt, banditaarcot vág, és megnézi magát az üvegben. Ma még a lányok sem érdeklik, a kurta szoknyájukkal, a rutinosan sétáló mozgásukkal és a csúfondáros hahotájukkal. Ilyenkor estefelé máskor már elment volna a barátaiért, már kortyolgatnának valamelyik bárban, ahol van zenegép, vagy biliárdoznának, vagy összeadnák a pénzüket, hogy megnézzenek valami filmet, de ma este nem, ma este még a barátaitól is távol érzi magát, irigykedve búcsúztak el tőle, bárcsak ők is felszállhatnának egy vonatra most azonnal, és otthagyhatnák a várost meg a hőséget meg a tanév végi unalmas ürességet. Formaságok nélkül, állva vacsoráznak, türelmetlenek, mert perceken belül megjön a taxi, biztatják, hogy egyen minél többet, hisz tudja, milyen rossz a madridi koszt, meg a víz meg minden, és valaki azt mondja, nem igaz, mert ő járt ott, és nincs még egy hely, ahol olyan jókat lehet enni, sőt még olcsón is, csak tudni kell, hol, mert Madrid Spanyolország elsőszámú kikötője és éléskamrája. Autóduda harsan a terecskén, a szomszédasszonyok már biztos összesereglettek, hogy lássák a taxit, és hogy búcsút vegyenek tőlük, a bőröndök a kapuban, halomba rakva, igyekezni kell, mert a vonat nem vár, megint puszik és ölelések fojtogatják, könnycseppek, amiktől nedves lesz az arca, az utolsó tanácsok és figyelmeztetések, kapkodva ellenőrzik, hogy megvan-e minden, hol a papír a panzió címével, a nagymama tablettái, aki már a benzinszagtól is rosszul lesz, a fiú piperetáskája, a ház alsó szintjén kapkodás és katasztrófa szele söpör végig, újra felharsan a duda, a sofőr olyan erős, mint egy gépész vagy egy fűtő, beteszi a kocsiba a bőröndöket, a táskákat, a spárgával összekötözött kartondobozokat, és az ifjú utazó, aki még nincs tizenöt éves, és még nem látta a tengert, elhelyezkedik az autó tágas belsejében, és amikor az ablakból a házukra pillant, úgy tűnik neki, mintha már el is ment volna, és most csak emlékezetből idézné maga elé. A még csak nagymama nehézkesen kászálódik be, nem mintha kövér ----------------------------------nem minit 'Ádázai mondMJÉZES volna, hanem mert feszélyezi az ünneplő ruha meg az autó, az ajtót rácsukja a szoknyájára, aztán nem tudja kinyitni, és a taxisnak kell kiszállni, hogy kinyissa, a nagypapa ünnepélyesen elterpeszkedik a hátsó ülésen, beindul a motor, az anya, az apa, a nővére és a szomszédasszonyok mind együtt, hogy integessenek, mint valami kikötő korlátjánál, ahonnét egy óceánjáró fut ki, és ő elviselhetetlennek érzi ezt a lassúságot, ezt a soha egészen el nem indulást: a maradóknak és az indulóknak az arcán ugyanaz az áthidalhatatlan távolság tükröződik, mint az egészségesek és a betegek arcán, és ő sejti, de még nem tudja, hogy elmenni egészséges dolog. Elcsigázott, kövér és lompos asszonyok a kapukban, lerí az arcukról, hogy soha nem utaztak, férfiak ingujjban, a lépcsőn ülve, egy kecskenyáj az utcán, száraz porfelhőt kavarva poroszkál lefelé, és mint a patak a sziklát, körülfolyja a fekete és szinte páncélozott Ezerötöst, ami az állomásra viszi őket. És most már ott van, megint elfogja a türelmetlenség, ingerültté teszi ez az újbóli késleltetés, még csak húsz kilométerre van a városától és az otthonától, de már átlépte az utazás küszöbét, zsebredugott kézzel végigmegy a peronon, kicsit még hányingere van a kanyargós országúitól meg az olajfaligetek szédítően rohanó soraitól, amelyek egymás után nyíltak a nyáresti teliholdtól fehér dombokon. Meg-megnézi az üvegtetőtől függő órát, figyeli a hangosbemondót, kissé merészen eltávolodik a poggyász mellett őrködő MEDITERRÁN UTAZÁS