Magyar Lettre Internationale 1995. nyár (17. szám)
KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Schmidt-Dengler, Wendelin: Thomas Bernhardról
LŐRINCZ ANITA FORDÍTÁSA gatott: az osztrák Grillparzer mozdulatlanságát és hallgatását íróasztala mellett a Spiegelgasséban olyan műnek képzelem, amilyet egy Alberto Giacometti vagy Walter Pichler alkotott meg, s mindehhez az idős embertől elhangzó azon egyszeri megszólítást ismétlem meg a magam számára, amelyet válaszként fogalmazott meg Adalbert Stifter születésnapi köszöntésére - sohasem titulált egyébként így senkit Franz Grillparzer: „Nemes Barátom!” És még valami: a lelkes-makacs íróember, s az országa közötti dolgoknak még volt tétje - de talán már akkor sem. Három nappal ezelőtt valóban láttam Franz Grillparzert, késő este, lent a Javel-i metróállomáson a Pont Mirabeau-nál Párizsban. A rakpart leghátsó padján ült egyedül, magányosan, hosszú, begombolt kabátban, több színes műanyag zacskóval körülvéve. Ezekből húzott elő, mindannyiszor hosszan nézegetve egymás után újabb és újabb összehajtogatott nejlonzacskókat, szétteregetve őket, mint a térképeket, tanulmányozta, először rájuk meredve, majd fejcsóválva, aztán újból gondosan visszahajtogatta, egymásra rakos-Sokat beszélnek az utóbbi időkben Thomas Bernhardról, talán túlságosan is sokat: publikációinak száma lassan felbecsülhetetlen, s Ausztria határain túl is ő jelenti az osztrák irodalmat, sőt, sokak számára magát Ausztriát is. Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban modern klasszikusnak számít, és szinte minden művét lefordították; a Szovjetunióban és az utódállamokban növekvő népszerűségnek örvend, ugyanakkor Angliában vontatottabban zajlik befogadása, és az amerikaiak pillanatnyilag még annyira el vannak foglalva Freuddal, a pszichoanalízissel és a századforduló Bécsével, hogy eltart egy darabig, míg Bernhardhoz érnek. Ausztriában Bernhard nélkül teljesen más lenne az irodalom képe, szinte nincs is szerző, kiváltképpen a halála óta, aki ne gátta őket, és így tovább. Ezek a dolgok, kicsik és nagyok, toronyszerűen fölhalmozva, szép távolságtartással tőle jobbra és balra, a padon sorjáztatva, akaratlanul is a spanyol festő, Francisco Zurbarán csendéleteinek korsóira emlékeztettek engem, annyira szigorúan sorjáztak ott, nemes megformáltságban, egy tömbben, egy ritmusban; s a férfi a középen, ahogy tett-vett dolgai között, mértékletességével és makacs hűségével, fejét ingatva, teljes magárautaltságában Zurbarán átszellemült, erős-gyenge szentjeinek egyikét idézte fel bennem. Átszellemült, távoli? A férfi, a síneken túl nem várt semmilyen vonatra - rongyaiból állandó időközönként fölemelte a fejét, s rámtekintett, ahhoz, amivel foglalatoskodott, szüksége volt rám, a nézőre, a legkevésbé kivilágított helyen félig elrejtőzve, „engem” keresett. A halottakról, akik egy élő, különlegesen törékeny életművet tudhatnak a magukénak, könnyű elmondani: „Szeretem őt.” Én Franz Grillparzert mindazért, amit megtudok tőle és róla a művei révén nagyon szerehivatkozna rá, így Peter Handke, aki második számú trade markként növeli irodalmi téren az osztrák kiviteli kontingenst, 50. születésnapján, a múlt év decemberében azt találta mondani, hogy semmi kedve Waldheim-éráról beszélni, annál inkább Bernhard-éráról. Elfriede Jelinek, aki szintén saját fészkébe piszkít, ám ilyenként mindig be kellett érje Bernhard mögött a második hellyel, nekrológjában egy „halott óriásról” beszélt, akit lehetetlen megkerülni. Michael Scharang Nach Amerika című regényébe hosszabb részleteket épített be Bernhardról és Peymannról. Handke mellett Bernhard két karintiai írót tartott leginkább igézetében, Werner Kotiert és Antonio Fiant. Kotler Am Schreibiisch című szövege többek között Bernharddal is kegyetlenül leszámol, bár a szöveget Bernhard hevülete élteti (Jelinek), Antonio Fian pedig pompás dramoletteket szentelt Bernhard életének s utóéletének; az egyik címe: Was bleibt, amelyben Reich-Ranicki, Unseld és Weigel arról beszélgetnek Bernhard sírjánál, mi marad meg belőle. A szomorú valóság nem más, mint hogy Reich-Ranicki és Unseld az, ami megmaradt. Bernhard kiváló irodalmi figura, még André Heller is megtalálta a módját, hogy Festivals című írásában tisztelettel adózzon neki; a Burg-szerző, Turrini, mellesleg szintén karintiai, aki húsz esztendővel ezelőtt a magas kultúra leszállítását követelte Obisteign címszó alatt, időközben maga is felemelkedett a Burgszínházhoz, s az Allenglübennek azt bizonyítja, hogy maga is perfektül állítja elő a bernhardi végeérhetetlen tirádákat. Röviden: Bernhard meghatározó az osztrák irodalmi életben; a legnagyobb adomány, s egyben sokak számára mintegy védőszellem, akinek védőszárnyai alatt pompásan folytatható a profetikus-engesztelhetetlen Ausztria-szidalmazás. A kancellár s a többiek rémülettel várták, mivel jön elő Bernhard; nem hinném, hogy követőinek hasonló hatásuk lehetne, mindenesetre azonban olyan modell, amelyet követni kifizetődő. Azt, hogy a másolat mindenképpen alulmarad az eredetihez képest, nem is nagyon vitatja senki. Összegzésül: Bernhard több mint negyed századon keresztül volt az osztrákok egyedüli irodalmi szórakoztatója, s az időtartam tekintetében a második köztársaságban egyedül Heinz Conrad az, aki túltehet rajta. Min alapulhat ez a lenyűgöző hatékonyság, méghozzá egy olyan országban, amelyben az irodalomnak inkább csak marginális szerep jut? Min alapulhat szerzőnk fenomenális hatása, amelyhez képest a többiek, akik nem rosszabbak, vagy nem jelentősen rosszabbak nála, számba sem jönnek? A válasz nem egyszerű, vagy talán mégis az. Nem csak a művön alapul, hiszen még a Bernhard-rajongók sem dicsekedhetnek azzal, nem is beszélve itt a Bernhardellenségekről, hogy minden művét ismernék; a kilenc nagyregényt, a hat kisregényt, a négy kötetnyi elbeszélést, a verseket, az öt kötetes önéletrajzot, s a tizennyolc estét betöltő drámát, a megszámlálhatatlan olvasói levelet, dramolettet, egypercest, és a rengeteg interjút, úgy gondolom, a teljes életmű a legelszántabb Bernhard-rajongók, az igazi bernhardiánusok előtt sem ismeretes. Bernhard személyiségként, figuraként, költőként, ohlsdorfiként is hatott. Visszahúzódónak tartották, félénknek, aki elhárítja a szélesebb közönséget, aki nem avat be személyes dolgaiba. Aki az öt kötetes önéletrajzi írástól várta a Bernhard-titok megfejtését, annak csalódnia kellett, bár az autobiográfia egyedi az életműben, a Bernhard személyére vonatkozó kérdések megválaszolatlanok maradnak, az életút nem kerül más életutak összefüggésébe, ellenkezőleg, más irányba vezet, a pincébe, olyan életút, amely megtartja magának az utolsó szót, amely a dermesztő hideget és az izolációt a művészi túlzás nyelvével jeleníti meg. Az önanalízist - amelynek sokan szeretnék látni ezt az öt kötetet - nem szolgálta fel Bernhard olvasóinak, sokkal inkább olyan szöveg ez, amely szereplőjét az élet túlzásszínházába helyezi, természetesen a túlzás formájában, amely az előzőt felismerhetővé teszi. Keresztül-kasul jogosult eszköz ez a művészetben. Minél inkább megvonta magát Thomas Bernhard a közönségtől, annál jobban behízelegte magát ugyanennél a közönségnél; talánnyá vált, s okkal kérdezték sokan, hogyan nézhet ki az olyan ember, aki ilyen szövegek írására képes. Túlságosan is érthető, hogy a személy is az érdeklődés előterébe került, hogy az olvasók azt kérdezték, milyen ember az, aki ilyen megalkuvás nélkül szembesül a világ romlottságával. Jól emlékszem, milyen kétségbeesetten kutatott Michel Cournot, aki a Verstörung első francia nyelvű kiadásához írta a recenziót a Nouvel Observateurbe, egy a szerzőt, Thomas Bernhardot ábrázoló fénykép után. Arra gondolok, hogy a rejtőzködéssel, s egyidejűleg a számtalan interjúval - amelyekre vagy hajlandó volt, vagy nem - mintegy mítosz képződött Bernhard körül, ennek pedig kevés köze volt magához a műhöz. Szinte túldimenzionált legendahőssé, az önéletrajz megjelenése után pedig ugyanilyen túldimenzionált szenvedővé vált a közvélemény szemében. Mindeközben Bernhard bárhol szólalt is meg, a médiában, akkurátus vagy gyanútlan riportereknek (hangsúlyoznom kell itt, hogy Christa Fleischmann kivé- WENDELIN SCHMIDT-DENGLER Thomas Bernhardról ív H Z * <0 x: x: Az 1995. február 3-án a budapesti Osztrák Kultúrintézetben tartott előadás szövege. SCHMIDT-DENGLER, Wendelin „Thomas Bernhard szidalmai" Átváltozások, 1993.1.