Magyar Lettre Internationale 1995. ősz (18. szám)
Nádas Péter: A háromszög három sarka
Az „Ausztria és Németország Európában” című konferencia osztrák rendezői azt kérik tőlem, hogy lennék valamiféle „külső szemlélő”, akinek a nézeteivel aztán kívánatos lenne szembesülniük. Musil véleménye szerint viszont „Ausztria létének egyetlen bizonyítéka Magyarország”, s ha ez tényleg így van, akkor szemlélődésem nem csak indokolt, hanem külsőnek sem nevezhető. Musil kijelentésének ellenpróbája se mutat mást. Vajon egy németnek eszébe juthatna-e, hogy egy magyar véleményével szembesüljön? Soha. És egy magyarnak eszébe juthatna-e, hogy éppen osztrákokkal szembesüljön? Nem, egy magyar soha, senkivel. A puszta tény, hogy mégis nyugodtan üldögélhetek osztrákok és németek között, s édes kettősükbe még bele is beszélhetek, nem csak elegendő bizonyíték arra, hogy Musil nem beszél ökörségeket, hanem bizonyítéka annak is, hogy ténylegesen létezik egy ilyen egyenlőtlen háromszög hármójuk között. Ennek a kapcsolatnak szeretnék a mélyére nézni. Vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor egyszer Berlinben az éjszakai buszra várva álldogáltam, jött egy becsípett férfi és megszólított. Tüzet kért, vagy valamit tudni akart, annyi biztos, hogy válaszom hallatán azonnal tudta, idegen vagyok, és kérdezte is, honnan jövök. Önkéntelenül hátráltam fél lépésnyit, s a biztos távolságból válaszoltam neki, hogy Budapestről. Hogy akkor én egy magyar vagyok, ordította. Ki más lakna Budapesten, válaszoltam erre. Öröme azonban határtalannak mutatkozott, át akart ölelni, és azt ordította, hogy akkor mi fegyverbarátok vagyunk. Nem tehettem mást, az éjszaka nagy csendjébe én is brutálisan beleordítottam. Mik vagyunk mi? A nagy bérpaloták kivilágított, elutasító homlokzata halkabban visszaszólt. Mik vagyunk mi? A hasonlóságok és a különbségek tüzetesebb vizsgálatának kedvéért szeretnék azonban feltenni egy egészen egyszerű kérdést is. Mit tesz az ember ebben a három, történetileg és kulturálisan egymásba bonyolódott országban, ha egy idegent, vagy úgy általában az idegeneket kellemetlennek, nyűgösnek, taszítónak és egyáltalán, undorítónak találja? Németországban a szállásukat vagy a lakásukat gyújtja fel. Ausztriában küld nekik egy levélbombát, vagy a robbanóanyagot a helységnévtáblára tapasztja. Magyarországon a kocsmában veri meg, a nyílt utcán döfi le őket, netán azt mondja, hogy beszélni szeretne velük, s akkor húzza elő a bunkót, ha szólásra nyitják a szájukat. A különbségek nem érintik a lényeget, hanem inkább a stílusban, a kivitelezés módszerében mutatkoznak meg. E jellegzetességek alapján a németet számítónak és kegyetlennek, az osztrákot sunyinak, alattomosnak, a magyart pedig vérszomjasnak és barbárnak nevezhetnénk. A jelzőket egyébként nem a kisujjamból szoptam, hanem egy tizenhetedik századból származó, szépen illusztrált német kalendáriumból vettem át. Ezekkel a jelzőkkel azonban a lényeget illetően nem juthatunk nagyon messzire. Ahhoz, hogy mélyebbre menjünk vagy messzebbre lássunk, talán azt a meglepő kérdést kéne föltennem, hogy e három ország közül vajon melyikben tudná Thomas Bernhard egy ideig még elkerülni a saját halálát? Németországban biztosan nem, hiszen német költőt nem tudunk elképzelni, amint ilyen kaján élvezettel utasítaná el saját nemzetét, s ezért ilyen élvezkedő gyűlölködéssel nyilatkozhatna róla. Egy német csak úgy tudja megmenteni önmagát, ha a körültekintés és a felebaráti szeretet erényeivel jeleskedik, s ha gyöngéd távolságból szemléli a saját nemzetét. Önmagán kívül egy német nem gyűlölhet senki mást, s valószínűleg a közelebbi jövőben sem engedheti meg magának azt a bájos önösséget és forró önszerelmet, amelyet Thomas Bernhardtól természetesen mindig elvárhatunk. Ez idáig minden csöndes kísérletnek, amely Ernst Noltétól Botho Straussig arra vonatkozott, hogy a németek valamiként kikerülhessenek végre az önmagukra erőltetett engedékenységnek és az aszkétikus önvizsgálatnak ebből a sodró főáramából, csúfos kudarcot kellett vallani. Magyarországon viszont Thomas Bernhardnak a legkisebb, a legparányibb lehetősége se lenne túlélni a saját halálát. A közönséges magyar ugyanis éppen abban különbözik a másik kettőtől, hogy képtelen különbséget tenni a saját nemzete és a saját személye között. Vagy arra hajlik, hogy tökéletesen megfeledkezzék a nemzetéről, vagy olyan mértéktelenül azonosítja önmagát a nemzetével, amit egy német immár nem is tud elképzelni, az osztráknak pedig csupán örök vágyálma marad. Thomas Bernhard a tökéletes nemzeti közömbösség és a beteljesült nemzeti odaadás végletei között egyszerűen nem találná többé a saját lélegzetvételét. A saját lélegzete nélkül pedig még Magyarországon is NÁDAS PÉTER A HÁROMSZÖG HÁROM SARKA megfullad az ember. Végül Ausztriában nem csak azért nem lehetne Thomas Bernhard túlélését biztosítani, mert mindenféle politikai potentátok alkalomadtán éppen úgy szidalmaznák, ahogy ő is örökösen szidalmazta ezeket a politikai potentátokat, s még csak nem is azért, mert Ausztriában nem találna magának olyan léptékű kiadót, mint amilyen Unseld, vagy olyan léptékű rendezőt, mint amilyen Peymann, hanem elsősorban azért kéne egyszer, kétszer és végleg meghalnia, mert valóban olyan kivételes, se a német, se a magyar, se az osztrák szabványok mértékegységeivel nem mérhető személyiség, aki ugyanakkor tökéletesen megfelel a tényleg kivételes minőségű osztrák magaskultúra elsőrendű követelményének, miszerint pestisesként kell kezdeni és kiátkozottan, betiltottan, kitaszítottként vagy emigránsként kell befejezni az életet, így aztán Schiele, Trakl, Freud, Webern, Wittgenstein, Schönberg és Bachmann sorsán Bernhard is csupán osztozik. Németországban a kulturális és a történeti folyamatok sokkal szorosabb összefüggésben állnak egymással, sokkal olajozottabban mozognak együtt, mint Ausztriában, s ezért Németország kulturális hősei nem kitaszítottak, hanem ezeknek a jórészt egybevágó folyamatoknak a reprezentánsai. A kitaszítottakat a német kultúra folyamatosan Ausztriából importálja, ahol is a kulturális és a történeti folyamatok divergálnak, egymástól elhajlanak, és inkább kölcsönösen kihívják és ingerük, mintsem kiegészítenék vagy kiegyenlítenék egymást. A magyar kultúra ellenben mindkét hőstípussal, a kitaszítottal és a reprezentánssal egyként jellemezhető, mivel a kulturális folyamatok és a történeti folyamatok hol ellentétesek egymással, hol összefonódnak, végül is kiszámíthatatlanul. A saját múltjával való szembesülés folyamatában a három ország három különböző lépcsőfokon áll, ám mégis egyetlen kivételes európai speciel. Mondhatni, egyetlen fajta, három különböző változat. Magyarország nemhogy nem kíván többé szembesülni a saját múltjával, hanem annak érdekében, hogy megszabaduljon múltja mértéktelen terhétől, egyszerűen megszüntetett avagy szüneteltet minden néven nevezhető történeti korszakot és tradíciót. Saját történetének realitását az örökös jelen oltárán áldozza fel. Magyarországon az utóbbi ötven évben senki sem birkózott meg a saját személyes múltjával sem, nemhogy a nemzetével. Magyarországon mindenkit végleg lebírt az állandó jelen. Egy ilyen boldogító állapotban természetesen senkinek nincsen szüksége jövőre sem. Ausztria nem szembesült a múltjával, illetve nagyon bágyadtan tette. Ám a Waldheim-ügyben a világ elég kegyetlenül, bár közel sem igazságtalanul szembeállította a saját múltjával Ausztriát. A Groer-ügy viszont azt mutatja, hogy a szembesülésnek ez a processzusa immár önkéntesen megy tovább, olyannyira, hogy egy szép napon tán az sem lesz elképzelhetetlen, hogy egy Thomas Bernhard még a saját hazájában is élni tud. Németország ugyan alaposan szembesült a saját múltjával, ám a konfrontáció egészen sajátos eredményre vezetett. Ezzel a múlttal nem lehet megbirkózni, ezt a múltat nem lehet megemészteni. Németországot végérvényesen lebírta a saját múltja. Azáltal azonban, hogy Németországnak legalább a nyugati fele ezt a megrázkódtató tényt elfogadta, a lakhatatlan ország lakhatóvá változott. Valljuk be, hogy egyedülálló, a jövőre nézvést pedig igazán biztató teljesítmény. S hogy aztán a keleti tartományok miként tudják majd lakhatóvá tenni a saját múltjukat, s miként fog alakulni ezeknek az országrészeknek a közös jövője, ma még persze nem belátható. Mint ahogy az sem, hogy Ausztria és Magyarország vajon lakhatóvá válik-e. NÁDAS Péter Talált cetli Jelenkor, 1993 Egy családregény vége Jelenkor, 1994 Emlékiratok könyve Jelenkor, 1994 Esszék Jelenkor, 1995 „Az idő ellenében élni, írni az ár ellenében" Magyar Lettre Internationale, 1995.17. BERNHARD, Thomas Egy hátraarc AB OVO, 1994 Irtás Ferenczy, 1994 A túlélő följegyzései Hatágú Síp, 1994 Nagy levegő AB OVO, 1995 Beton Ferenczy, 1995 „In memóriam Thomas Bernhard” Átváltozások, 1993.1. „A világjobbító" Magyar Lettre Internationale, 1994.12. STRAUSS, Botho „Kezdettelenség” Magyar Lettre Internationale, 1993.9.