Magyar Lettre Internationale 1996. nyár (21. szám)
EGZOTIKUS TÁRSADALMAK - Bruckner, Pascal: A kozmopolitizmusról
mfatri ,X . &V. th . kozmopolitizmusról Áfás partok című önéletrajzi írásában Vladimír Nabokov elmeséli, hogy mikor a bolsevik forradalom után, 1919 és 1922 közt Cambridge-ben élt, legnagyobb meglepetésére rábukkant Dahl: Az élő orosz nyelv értelmező szótára című négykötetes munkájának antikvár példányára. „Megvettem, és elhatároztam, hogy naponta legalább tíz oldalt elolvasok belőle, és jegyzeteket is készítek azokról a szavakról és kifejezésekről, amelyek különösen megnyerték a tetszésemet. Félelmem attól, hogy az idegen hatás következtében elvész vagy megromlik az az egyetlen dolog, melyet Oroszországból kimenekítettem a nyelv, abszolút beteges méreteket öltött.” Nabokov aztán, elveszett szülőföldje, saját kis nyelvi hazája iránt érzett aggódása miatt meg is kapta az „identitásbeli elzárkózás” vádját, minthogy korunk, progresszív tulajdonságként, minden eddigi kornál többre értékeli a keveredést és a nyitottságot. És valóban, ha hihetünk a szóbeszédnek, manapság állítólag gigászi küzdelem állít szembe két tábort egymással, melyek éppoly allergiásak a másikra, mint a kapitalizmus a szocializmusra, a nacionalisták és idegengyűlölők táborát, mely úgy ragaszkodik az örökségéhez, mint Harpagon a pénzesládájához, és a másik emberre kiéhezett kozmopoliták táborát, mely mindenre kíváncsi, és amely a nemzeti szűkösséget kényelmesebb ruházattal igyekszik felcserélni. Az egyik elbarikádozza magát saját franciaságába (vagy németségébe), és állítólag tele van nehezteléssel, provincializmussal és ellenségeskedéssel, a másik meg mintha a nagy terek, az ifjúság és a remény dicsfényét viselné magán. Egyik oldalon a félelem és a földhözragadtság undok görcsössége, a másikon a barátság és a merészség szépsége. Az alternatíva kétségkívül létezik, de ilyen végletesen és leegyszerűsített módon kell-e elfogadnunk? Valóban arra lennénk ítélve, hogy vagy ott maradunk, befalazva, a szülőhelyünkön, vagy pedig feloldódunk a kultúrák tarkabarka sokaságában? társulás vagy barbárság? A kozmopolitizmus a priori fölöttébb kívánatos értéket jelent, már csak azon támadások miatt is, melyeket a fasisztáktól és a sztálinistáktól kellett elszenvednie. Minthogy a „kozmopolita” szitokszónak számít a Nemzeti Front harcosainál, ez egyesek szerint automatikusan arra kell hogy vezessen minket, hogy kozmopolitának valljuk magunkat (de miért kellene reflexszerűen szeretnünk egy gondolatot, pusztán csak azért, mert az ellenségeink gyűlölik? Nem olyan ez, mintha az ő problematikájuk foglyaivá válnánk?). A kozmopolitizmus, az európai polgárság és arisztokrácia gyermekeinek privilégiuma, majd a háború által elűzött, az üldöztetések és a holocaust során elpusztult kisebbségek átka - ha szószólóinak hinni lehet - épp azon az úton van, hogy mindannyiunk közös létfeltételévé váljon. Új ember van születőben, mondják, aki többé nem a régi korok visszahúzódó, földjén bezárkózva élő embere, hanem a mindenbe bekapcsolódó, mozgékony ember, minden korábbi bölcsesség megtestesítője, a határok nélküli individuum, aki éppúgy megfelel a polipkorú megalopolisok, mint a világméretű csere követelményeinek, s ezáltal ráadásul a sovinizmus bűnébe való visszaesés ellen is fel van vértezve. Ez a multinacionális polgár, aki tökéletesen fölötte áll mindenfajta csatározásnak, és a nézőpontok széles körét képes integrálni, univerzális látásmódja révén lehetetlenné teszi a fegyverekhez való visszatérést. A gondolat nincs híján a nagyságnak, és a 18. század legemelkedettebb elveire emlékeztet, miszerint az emberiség tulajdonképpen egy nagy család, melyet az abszurd előítéletek és a tudatlanság időlegesen szétszakított. Tanuljunk hát egymástól, és az egyetértés fog uralkodni köztünk. Mindez egyébként megfelel az Unescót létrehozó 1945. november 16-i határozat preambulumának: „Minthogy a háborúk az emberi szellemben születnek meg, az emberi szellemben kell kinevelődniük a béke megvédési módozatainak is”. Ebből az alkalomból aztán két, korábban egymással ellenséges szellemi irányzat megbékélésének is tanúi lehetünk: a harmadik világpárti balosokról és az antitotalitárius balosokról van szó. Az első az antikolonializmus nevében vitatja azt a jogot, hogy a Nyugat az uralkodó kultúra szerepébe tolja fel magát, mértéktartásra szólítja fel a nyugatiakat, emlékezteti őket, hogy ismereteik értéke relatív, és sürgeti, hogy nyissanak azon világok felé, melyeket oly igazságtalanul elnyomtak; a második, Európára és a kelet-nyugati megosztottság megszűnésére hivatkozva és a minden kontinenst átfogó ökológiai szolidaritás nevében azt bizonygatja, hogy el kell tűnnie minden határnak, és a nemzeteknek egy nagyobb egységben kell egyesülniük. „Ma Európában - írja például Edgar Morin - versenyfutás bontakozott ki a leválás és a dezintegráció, valamint a társulás és az integráció folyamata közt.” Ez a gondolat sem új, némely romantikusok moralizáló pacifizmusát idézi: „Nemzet! Micsoda fennkölt szó a barbárság jelölésére!” - írta már Lamartine 1841-ben. „Csak az önzésnek és a gyűlöletnek van hazája, a testvériségnek nincs... Mindenki saját intelligenciájának szülötte; én minden gondolkodó léleknek polgártársa vagyok.” Vagyis minden elkülönülés a priori negatív, hiszen széttöri azt a széles láncolatot, melynek valamennyi országot össze kell fűznie, hogy elhárítsa a konfliktusnak még a kockázatát is. Annál is inkább, mert századunknak, az előzővel ellentétben, az undorig kijutott a nacionalista borzadályokból. Magyarán, miután a nemzetek segítségével szabadok lettünk, ezentúl ellenük kell felhasználnunk a szabadságunkat. „Légy a testvérem, vagy megöllek”. Rivarol ebben a fordulatban foglalta össze a terrorizmus szellemiségét. Legyetek mind testvérek, vagy diszkvalifikálunk benneteket - jelenti ki az új kozmopolita doktrína. Csak azok a népek lesznek méltók az „emberiség” megnevezésre, amelyek igyekeznek feloldódni egy tágabb egységben; a többiek, akik önmaguk megkülönböztetésére, elkülönítésére törekszenek, csak a „vadak”, „törzsek” nevet érdemlik meg. A jövő egy szörnyű ultimátum képét ölti: „Társulás vagy barbárság”, esztétikai robinzonádok Az ember szeretné szívből megtapsolni azt a konszenzusos altruizmust, mely állítja, hogy a jóakarat és a pedagógia erejével véget lehet vetni a sztereotípiák és babonák uralmának, legyenek azok európai méretűek vagy helyiek. Bármilyen vonzalom vezessen is minket, a dolog több szempontból is problematikusnak tűnik, különösen akkor, ha elárulja, kiforgatja vagy eltorzítja a kozmopolitizmus eredeti szellemiségét. Először is ez a fajta gondolkodásmód, amikor újra előszedi a felvilágosodás egyik kedvelt illúzióját, folyton összemos két különböző síkot: az etikait és az esztétikait. A kultúra a művészetben elvégzi a kívánatos szintéziseket, ahol az átvételek, plágiumok, kombinációk alkotják a kreatív termékenység lényegét; ezek a szintézisek azonban nem működnek a mindennapi életben. Senki sem képes úgy profitálni egy másik civilizációra jellemző életstílusból, hogy többé-kevésbé le ne mondjon a sajátjáról. Hacsak nem abból áll a kozmopolitizmus, hogy kuszkuszt, tacost vagy kantoni rizst eszünk, kínai selyemkimonót viselünk, keleti zenét hallgatunk vagy hennázzuk a hajunkat. A legfőbb probléma azonban az, hogy önmagában egyetlen könyv, festmény vagy zenemű sem hordozója semmiféle morális parancsnak. Az a hit például, hogy „a regény szelleme”, tudniillik „a dogmák és megcsontosodott meggyőződések játékos kétségbevonása” kritikai tudatként működne, és kiszakíthatná az embert ösztönös identitásából, igen nemes, ám igazolhatatlan megfontolásokból származik. Még akkor sincs szükségszerű átjárás a mű és az élet közt, ha a regény - mint azt Milan Kundera igen helyesen megállapította - maga a par excellence demokratikus műfaj, mely feltételezi a toleranciát és a nézőpontok közti konfliktust. Olvasás közben akár összes előítéleteimről is megfeledkezhetem, egyesülhetek egy kínai vagy dél-amerikai író világával, érezhetem úgy, hogy egy másik korban, más erkölcsi rendben otthonosan mozgok; mihelyt elhagyom az irodalom terepét, újfent türelmetlen leszek, elfogult, féktelen; visszatérek saját századomba, hogy megütközzem a felebarátaimmal. A művészi alkotás önmagában nem alkalmas arra, hogy gyökerestül kiirtsa az emberiség barbár alapvonásait. Mi a nagy regény? Egy helyi viszály, egy magánkaland, mely képes rá, hogy az egész világot elszórakoztassa. Ugyanígy, ha a jugoszláv tragédiát csak az egyszerre zsidó és ortodox Danilo Kis bölcsességének fényében próbáljuk meg elemezni, ha az ő humanizmusát és toleranciáját ál 'yy,i* : 3 ~T^W *v*nnaZ____ »x. C*n»n .■........_____ vuw V" Barcetos PantaBaf»!*' kimbola» ECU AD' ____