Magyar Lettre Internationale 1996-1997. tél (23. szám)

VALLÁSOK ÉS KULTÚRÁK - Eörsi István: Jób

EORSI ISTVÁN Nem tudom, hogy más ötletét lopom-e el, vagy a magamét, amikor Jóbot az Ószövetség Lear királyának nevezem Nem mintha a különbség kettőjük sorsa közt nem volna épp olyan meghatározó, mint a megegyezések. Lear a saját ostobaságának köszönhette tragédiáját, Jób az isteni nagyvonalúságnak. Lear a létezés poklába lökve az emberi gonoszságot fedezte fel, a természeti kötelékeket sem tisztelő gyilkos ösztönöket, a vagyon és hatalom vágyának siralmas folyományait, és csalódásába nem vonta be istent, talán mert hiányzott belőle az érdeklődés a transzcendencia iránt. A gennyedző Jób a hamuban szintén ráébredt az emberi lét nyomorúságára, de ez nem az emberek, hanem a világrend miatt gyötörte őt, pontosabban isten miatt, akitől - ha félelmei beigazolódnak - el kell vitatnia a mindenhatóság vagy az igazságosság attribútumát. Sorsuk közös jellegzetességei szembeszökőek. Mindketten nagyon magasról nagyon mélyre zuhantak, és a mélységben találtak rá erkölcsi érzékükre és eszükre. De ha rájuk találtak, akkor eddig is időztek valahol. Vajon hol időztek? Lear, aki beleőrült abba, hogy két gonosz lánya megcsúfolta, kisemmizte, és kilökte védtelenül a viharba, mely természeti mása csupán a bensejében tombolának, tébolya csúcsán általánosított formában fogalmazta meg a társadalom működéstörvényeit. A koldus elfut a farmer kutyája elől. „Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van. ” És tovább, Vörösmarty szavaival így: „Gaz hajdú, vond el véres jobbodat!/Mért vesszőzöd a ringyót? Saját/Hátadra verj. Leghőbb vágyad, vele/Azt tenni, amiért most megvered./Uzsorás csenészt akasztat. Rongyokon/Keresztüllátszik a kis rétek is,/Prémes bekecs s palást mindent befed,/Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény/Lándzsája rajta kártellen törik meg;/Göngyöld rongyokba s a törpe szalmaszál/Keresztül szúrja. ” Ez csupa olyan általánosított tapasztalat, amelyre a király lányai udvarában és a viharban sem tehetett szert. Akkor tehát Shakespeare egyszerűen az ő szájába adta a saját felismeréseit, bízva abban, hogy amit lázongó szájnak színpadon nem tanácsos kimondani, azt eltűrik vagy akár el is fogadják egy őrült királytól? Ebben lehet némi igazság, de lappang itt még más magyarázat is, amely nélkül Shakespeare nem Shakespeare volna, hanem találékony tendencia-költő. Szerencsére Lear, még a viharban, kezünkbe adta a rejtély kulcsát: „Ó, ti meztelenek,/Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok,/Az irgalmatlan vész dühében élve,/Mi védi meg födetlen fejetek/S a kiaszott testet szellős rongyotokban./Ily évszak ellen, mint ez? Ó, kevés/Gondom volt eddig erre. ” „Oh I have ta’en too little care of this": tudta tehát jó dolgában is, csak nem törődött vele. Zavarta volna az uralkodásban. Gátolta volna monomániáinak a végső összeomlás pillanatáig oly boldogító burjánzását. Ennek a tenyészetnek - láthattuk ezt néhányszor századunkban is - mindennél inkább kedvez a korlátlan hatalom klímája. A hatalom és a gazdagság nemcsak a mennyországba vezető úton emel nehezen eltávolítható torlaszokat, hanem ezen a világon is megnehezíti, hogy birtokosa kiismerje magát benne, és hogy rendeltetésszerűen használja eszét. Learnek tehát kevés gondja volt a nyomorra, de azért nem felejtette el. Csak tokba zárta. A viharban egy különlegesen vakító villám kettéhasította a tokot. Ebbe bele kellett őrülnie, mert nem titkolhatta maga előtt tovább, hogy a világ igazságtalanságra, az ő élete pedig hazugságra épült fel. Jób egyebek között abban különbözött Lear királytól, hogy nagyon hasonló helyzetében mindvégig óvta magát ez utóbbi felismeréstől. „Amíg meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből" - mondta. „A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyet is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. ” Lelkiismerete tehát makulátlan. Makulátlanul bűntelen embert büntetett meg az isten. Annyira megbüntette, hogy gyermekeiben még csalódni sem bírt, hiszen meghaltak mind, sőt mi több, haláluk a büntetés része volt. Vándorolni sem bírt a viharban, mert még a talpán is fekélyek virultak, csak ülni tudott, és ülepének fekélyeibe beleragadt a hamu meg a homok. De ha nem mozdult el innen, akkor új tapasztalatokra sem tehetett szert. Mindazt, amit e pokolból gennyedző torokkal világgá üvöltött, tudta már egészségesen is, amikor Úz földjének legnagyobb potentátja volt. Tudta, hogy a gazdag gonoszok sokáig élnek, és elégedetten halnak meg, a jók pedig korán és kínban pusztulnak el, tudta, hogy „az árvák szamarát elhajtják, az özvegyek ökrét zálogul elveszik", és hogy Jahve - ezt nem lehet elégszer elismételni - ártatlant és gonoszt egyformán emészt el, és „gúnyolja az ártatlanok csüggedését". De ha mindezt tudta, míg fényben élt, akkor hogyan őrizhette meg tükörsima lelkiismeretét? Alamizsnálkodó jósága, amelyre hencegve hivatkozott, az egyenlőtlenséget úgy csökkenti, hogy egyben fenn is tartja - amikor az alamizsna-osztó jónak érzi magát, akkor a világot is jónak érzi, mely őt adakozóvá, a nyomorultat pedig elfogadóvá tette. Ráadásul a vérlázítóan igazságtalan evilági rendet mint az isteni elrendelés vagy az isteni közöny folyományát fogadta el - hogyan egyeztette össze folttalan lelkiismeretével, hogy Jahve eminense volt egy ilyen világban? Csak arra gondolhatok, hogy a fényben élve Learhez hasonlóan elfojtotta tudását, mint tábortűz parazsát a sivatag porával, és aztán a szél, mely elfújta mindenét, elröptette a port a parázsról. De akkor miért nem mondta ő is: „Ó, kevés gondom volt eddig erre”? Talán azért nem nyílt fel a szeme, mert - Learrel ellentétben - az sújtott le rá, akit feltétel nélkül, vagyis Jahve erkölcsi rendjének szemszögéből bűntelenül szolgált. Ez gátolta meg abban, hogy magára vállaljon legalább egy akkora erkölcsi deficit-porciót, amekkora arányosan szétosztogatva kijár neki. Jób és az elfojtás csodái Mindazonáltal feltételezem, hogy a tagolatlan időben, és a roppant magányban, melybe vigasztalóinak részvétlensége zárta, az álom és az ébrenlét cikcakkos partvidékén rátámadtak korábbi életének képei, olyanok is, amelyeknek korábban nem tulajdonított jelentőséget. Fülledt éjszakákon felriasztotta a vigasztalók hortyogása - különösképpen a vörösképű, kövér, asztmára hajló Bildádé, aki légszomjjal is küzdött, de egészen felébredni nem bírt, annyira kimerítette a nappali hőség. Ilyenkor régen elfelejtett események elevenedtek fel benne, és olyan figurák látogatták, akikről éber pillanataiban sem bírta eldönteni, hogy emlékképek-e vagy az álom művei. Egyik visszatérő látomása volt, hogy felkel fiatalon felesége mellől, kimegy a verandára, leül a padra. Csillagos ég, telihold, szellőtlen melegség. Testén még a szerelem izzadsága, szimatolja a mósusszagot. Nem hallja, de érzi az asszony lélegzését, elképzeli, hogyan emelkedik és süllyed a melle a könnyű takaró alatt. Behunyja szemét, élvezi tagjaiban a tökéletes békét, mely kiáramlik a mindenségbe. Zavaros, boldog hangulatában nem akarja, vagy nem tudja megkülönböztetni önmagát a világ- író B BÖRSI István Időm Gombrowiczcsal Pesti Szalon, 1994 Én és az Isten Pesti Szalon, 1994 A csomó Pesti Szalon, 1995 Az ötlábú bárány Pesti Szalon, 1996 „Müller és Strauss” Magyar Lettre Internationale, 1994. 14. „Egy kerek történet" Magyar Lettre Internationale, 1995. 19. „Össznémet nyomorúság” Magyar Lettre Internationale, 1996. 22. „Jegyzetek Jóbról" Beszélő, 1996. 1. Kritika, 1996.5., 7. Halmi, 1996. 7. Élet és Irodalom, 1996. 8. 2.