Magyar Lettre Internationale 1997-1998. tél (27. szám)
EUROBALKÁN - Ugrešić, Dubravka: Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek
3 CQ DUBRAVKA UGRESIC Az asztalon, a viaszgyertya fényében egy kis bronzszobor állt: Európa a rohanó bika hátán. Balocanski felemelte a kis figurát, és a gyertyafényben egészen közelről vette szemügyre, néhány milliméterről, úgyhogy olybá tűnt, mintha kutyaként szaglászná ezt a kis Európát. (Miroslav Krleza: Filip Latinovitz hazatérése) Egy zágrábi ismerősöm bemutatott szíve választottjának. Hallgatag, sápadt, nyugodt asszonyka volt. - Feleségül veszem - mondta az ismerősöm. - Csodálatosan alszik, képes húsz órát aludni naponta - magyarázta meghatottan. Megesküdtek. Boldog házasságban élnek. Szolgáljon ez a kis igaz történet bevezetésül egy szerelmi affér értelmezéséhez. Áruljuk el rögtön: a Nyugat- és Kelet-Európa közti szerelemről lesz szó. Áruljuk el azt is, hogy elbeszélésünkben Kelet-Európa lenne a sápadt, alvó szépség, habár egyelőre semmi sem szól a közelgő esküvő mellett. Azon töprengek, vajon mikor is értettem meg, hogy voltaképpen két különböző fél közti viszonyról van szó. Valószínűleg abban a pillanatban, amikor a saját bőrömön tapasztaltam, hogy határok valóban léteznek, hogy az országokba be kell jutni, majd el kell hagyni azokat, s hogy ehhez az egyszerű térbeli művelethez azonosító okmányok szükségesek. Azelőtt, amikor a jugoszláv útlevelemmel szabadon jártam át a határokon, ez fel sem tűnt. Más idők jártak. Elugrottunk Triesztbe cipőt venni, meg Grazba egy tejszínhabos kávéra... Ma horvát útlevelem van, és sok konzulátusi meg nagykövetségi hivatalt ismerek Európa-szerte. A holland vízumhoz például fel kell mutatnom egy meghívólevelet, egy bizonylatot hollandiai utazásom céljáról, egy külföldi vagy úti egészségbiztosítási igazolást, igazolást arról, hogy van pénzem, valamint egy menettérti repülőjegyet, mellyel igazolom, hogy az országot, ez esetben Hollandiát, bizonyos határidőn belül el fogom hagyni. A repülőtereken sorba állok az útlevél-ellenőrzéshez. Az ablakok mögött egyenruhás alkalmazottak ülnek, fölöttük táblák lógnak, melyek megmutatják, hogy hol a helyem. Néhol ki van írva, hogy others, néhol csak hiányzik a kék tábla a sárga csillagocskák gyűrűjével. Az én sorom hosszú, lassan araszol. Az EU-emberek a párhuzamos sorban gyorsan sorra kerülnek. Észreveszem, hogy közülük senki sem néz át hozzánk. Nincs egyetlen, a szem sarkából odavetett tekintet sem, mely részvétről, kíváncsiságról vagy legalább megvetésről tanúskodna. Nincs rá idejük, a sor túl gyorsan halad. Ámde nekünk, cíímeknek épp elég időnk van elnézegetni őket. Mi másmilyenek vagyunk, a mi bőrünk gyakran sötét, a mi tekintetünk bizalmatlanul fürkész körbe vagy tompán mered a semmibe, a mi mozdulataink idétlenek és fojtottak. A mi sorunkban senki sem cseveg és senki sem nevet, mi halkak vagyunk, van bennünk valami alattomos. A mi testünk feszültsége arról tanúskodik, hogy csak egy gondolat jár a fejünkben: hogy átléphessük végre azt a határt. S amikor átlépem, semmit sem fogok mondani ezekről a dolgokról a holland barátaimnak. Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek. Egyébként is mit akarok, az útlevél-ellenőrzés után már a repülőtéren nekiállhatok imádkozni a kis muzulmán vagy akármilyen isten házában, ha kedvem szottyan ilyesmire. Itt szívesen látott vendég vagyok, itt tiszteletben tartják a kulturális különbségeket és identitásokat. Az én problémám azonban más természetű. Én nem vagyok másmilyen, és nem is kívánok másmilyen lenni. Az én különbözőségemet és identitásomat mindig, de mindig mások határozzák meg. Akár otthon, akár kint. A Vércsoportok Országából, Horvátországból jövök. Ahol a vérsejtek szorgalmas számolói minden vérsejtemet összeírták. Ennek eredményeként én semmilyen lettem, írják csak be, hogy semmilyen, mondom az ablak mögött ülő tisztviselőknek, amikor a nemzetiségemet kérdik, márpedig gyakran kérdik. Mondja már meg, szólnak rám. Nemzetisége: semmilyen. Állampolgársága: horvát, ismétlem. Ilyen, hogy semmilyen a mi számítógépünkben nincs, mondják. A semmilyenség jogát nekem ennek az országnak az alkotmánya garantálja. A polgárok nem kötelesek kinyilvánítani nemzeti hovatartozásukat, ha nem kívánják, mondom. Az életben másképp van, mindenki köteles valamilyen lenni, felelik. Ezért van nálunk háború, mondom, azért, mert mindenki belegyezett abba, hogy a saját vércsoportja legyen. Azért van háború, mondják, azért, mert az olyanok, mint maga, azt akarták, hogy mindannyian semmilyenek legyünk. A horvát bürokrácia számítógépeiben az én nevem az egyéb rovatba került. Keresztülvittem a magamét. Ők is keressztülvitték a magukét, ott én többé nem létezem. Érthető, én erősködtem, hogy semmilyen vagyok. Most kint élek. Kint az vagyok, ami otthon már nem: horvát írónő. Annak az államnak a képviselője, melyben már nem létezem, melyet elhagytam, amikor az emigrációt választottam. Hadd tegyem hozzá, hogy az emigráció nálam mindenekelőtt a kényszerű azonosulásoktól való megszabadulást jelentette. Itt a foglalkozást jelölő írónő szó elé minden alkalommal kiteszik a jelzőt: horvát. Közben gyakorolják az új európai államocska nevét, törik a nyelvüket, cnxro, cro-a-tian, már ez is elégedettséggel tölti el őket. Értem, ezek tisztelik az etno-identitásokat, nem akarnak megsérteni, biztos túlérzékeny vagyok az ilyesmire, hisz emiatt van háború a volt hazám-UGRESIC, Dubravka „Zágráb - Amszterdam - New York" Magyar Lettre Internationale, 1992.6. „Tiszta Horvát Levegőt!" Magyar Lettre Internationale, 1993.8. „Papok és papagájok" Magyar Lettre Internationale, 1993. 10 „A próza fekvése" Pompeji, 1993. 3-4. „Az ábécéskönyv" Átváltozások, 1995. 5. 17 /7 .