Magyar Lettre Internationale 1998. ősz (30. szám)
Heller Ágnes: 1968 - prelúdium a posztmodernhez
HELLER ÁGNES 1968 PRELÚDIUM a posztmodernhez 1968 májusa harminc éves. Már tudjuk, hogy 1968 előkelő helyet foglal majd el a második világháború utáni korszakról szóló történelemkönyvekben. Bár annak idején, amikor néhány hónap múltán vége lett a nagy izgalmaknak és a nagy reményeknek, azt lehetett hinni, hogy a párizsi május és a prágai tavasz emléke egyaránt nyomtalanul el fog tűnni. Az 1989-es rendszerváltás nem csupán igazolta a három közép-európai nemzet, a magyar, a cseh és a lengyel demokratikus kormányzat bevezetésére irányuló látszólag kudarcra ítélt kísérleteit. Ahogy Fejtő Ferenc mondta a minap itt Rómában, egy másik konferencián, ezek az országok megérdemlik, hogy elsőként vegyék be őket az Európai Közösségbe, mert nehéz időkben óriási áldozatokkal nyilvánították ki azt a szándékukat, hogy Nyugat-Európához kívánnak tartozni. A rendszerváltás hirtelen esemény volt, bár vértelenül ment végbe. Pontosan lehet tudni, mikor kezdődött, mikor következett be. Egy régi történet lezárult, és egy új vette kezdetét. Hirtelen események olyankor esnek meg, amikor alapvető országos politikai intézmények omlanak össze, és új alkotmányok jönnek létre. Ez nem történt meg 1968 májusát követően. Igaz, hogy voltak rövidtávú politikai következmények, mint a gaullizmus veresége Franciaországban. De a jelentős hosszútávú eredmények, a politikaiak is, lassan alakultak ki, észrevétlenek voltak, akárcsak az arcunk változásai, ha mindennap látjuk a tükörben. A felszínen az a mozgalom, amelyet később „újbaloldalinak” neveztek, nőtt, szélesedett, elterjedt majdnem az egész világon, aztán alábbhagyott, végül elmúlt. Először szétszedték a barrikádokat, majd a diákok visszatértek az egyetemekre tanulni jó állások reményében, a tömegsztrájk idejét múlta, az önigazgatás és önkormányzat mozgalmai és intézményei marginalizálódtak. 1968 nagy romantikus mozgalmai mintha szertefoszlottak volna. Az 1968-as fiatal generáció reményei, hogy olyan világban élhetnek, amelyben nincs hierarchia, a testvériség világában, közösségekben vagy az anarchia állapotában, elidegenedés nélkül, elszálltak. A csalódás két irányban vágott utat magának. Egy kisebbség megőrizte a 68-as eszméknek való elkötelezettségét, a többség beállt a fősodorba. Az előbbieken olykor a kiábrándultság vett erőt, megkeseredtek, inkább vádoltak sötét erőket, mint hogy megpróbálják megérteni, ami történik. A második csoport megbékélt a valósággal, de a szívük mélyén közülük is sokan tápláltak nosztalgiát. 1968 májusának sok romantikus megfigyelője, köztük én magam is, hitetlenkedve olvastuk Alain Touraine elemzését. Touraine szociológiai reflexiói azt sugallták, hogy a 68-as mozgalom nem a forradalomról szólt, nem is a baloldalról, hanem főként a modernizációról. Ma már aligha lehet kétségbevonni elemzéseinek helytállóságát. De hát mi ez a modernizálás? És a modernizálásnak melyik aspektusát erősítették a 68-as mozgalmak? Vajon 68 aktivistái, az „újbalosok” teljesen félreértették magukat és a mozgalmukat? Nem hiszem. A modern világ képeit, ideológiáit és vízióit a képzelet két fajtájából meríti: a racionalistából és a romantikusból. Mindkettő jelen van a modernitás születésénél, és azt hiszem, végig fogják kísérni a modernitást, amíg csak fennmarad. A racionalista és a romantikus képzelet egyaránt utópikus abban az értelemben, hogy egy olyan világot szeretnének, amely elérhetetlen, mégis elérnek néhány dolgot abból, amit szerettek volna, amiről álmodoztak. Én magam - sokakkal együtt - 1968 romantikus újbalosai közé tartoztam, akik ettől a mozgalomtól elsősorban és mindenekelőtt a mindennapi élet forradalmasítását várták. Az életmód nem pontosan azokon a változásokon ment kersztül, amelyekre számítottunk. Mégis, 68 egyik legtartósabb hatása éppen az életformák megváltozása volt, különösen a fiatalság életformáinak megváltozása. Franciaország, Olaszország, Németország, az USA és sok más ország lázadó diákjai a szkeptikus Max Weber mondását visszhangozták jelszavukként, hogy elérjük a lehetségest, a lehetetlent kell akarni újra meg újra. 68 ifjúsága többnyire a lehetetlent akarta. Helyette valóban elérték, amit lehetett. Napjainkban a nyugati világnak sok olyan vezető politikusa van, aki az egykori újbalosok közül került ki. A legjelentősebb és legbefolyásosabb francia és nemcsak francia gondolkodókat, filozófusokat, írókat, festőket az első döntő hatások 1968-ban érték. De az az egyszerű tény, hogy azok közül sokan, akik valamikor ehhez a mozgalomhoz tartoztak, ma fontos pozíciókat töltenek be a hazájukban, önmagában nem jelent semmit. Ami fontos, hogy múltjukat szándékosan vagy akaratlanul hordozzák a stílusukban. Akik a 68-as mozgalomban kapták a politikai és elméleti keresztséget, új stílust vittek a politikába, új stílust vittek az irodalomba és a filozófiába. Ha tanárok lettek, más a viszonyuk a diákjaikkal, mint az ő tanáraiké volt hozzájuk. Ha apák, más a viszonyuk a gyerekeikhez, mint az ő apjuké volt hozzájuk. A modernitásról alkotott képük is más. Röviden, amit most posztmodernnek neveznek, az a 68-as attitűd, gondolkodásmód és képzelet hosszútávú felszívódásának eredménye a modern világban. Igaz, ha valami felszívódik, az eltűnik, de megváltoztatja annak a dolognak a textúráját, amelybe felszívódik. Ez a textúra a modernitás. 68 behatolása otthagyta nyomait a modernitáson, amelybe felszívódott. A posztmodern vagy posztmodernitás terminus jelöli vagy leírja azt a közös tapasztalatot, hogy valami új van a világban. Mi ez az új dolog, ez a kérdés. A posztmodern/posztmodernitás kifejezések sokféle és sokszor széttartó értelmezése csupán eltérő válaszokat ad a erre a „mi” kérdésre. Én itt most a saját válaszomat fogom röviden előadni. A posztmoder nem az a korszak, amelyik a modern után következik, hanem a modernitás új önértelmezése. A modernitás modernista önfelfogása azt sugallta, hogy a modernek kivételezett helyet foglalnak el a történelemben, amennyiben rendelkeznek a jövővel, mivel a modern tudomány megbízható belátást ad a történelem társadalmi-gazdasági törvényeibe vagy trendjeibe. A modernista HELLER Ágnes Portrévázlatok az etika történetéből Gondolat, 1976 Az igazságosságon túl Gondolat, 1990 Általános etika Cserépfalvi, 1994, Filum 1997 Leibniz egzisztenciális metafizikája Kossuth, 1995 Morálfilozófia Cserépfalvi, 1996 A szégyen hatalma Osiris, 1996 Életképes-e a modernitás? Latin betűk, 1997 Az idegen Múlt és jövő, 1997 A reneszánsz ember Múlt és jövő, 1998 A szép fogalma Múlt és jövő, 1998 Költészet és gondolkodás Múlt és jövő, 1998 „Pályaudvaron élni” Magyar Lettre Internationale, 1991.2. „Részletek a Leibniz- Kundera levelezésből" Magyar Lettre Internationale, 1993.8. „Újabb gondolatok a biopolitikáról" Magyar Lettre Internationale, 1994. 14. „Ezredvégi beszélgetés” Magyar Lettre Internationale, 1995. 19. „Európaiság, identitás és történelmi emlékezet” Magyar Lettre Internationale, 1997. 26.