Magyar Lettre Internationale 1999. tél (35. szám)

MIT HOZUNK A JÖVŐBE? - Bauman, Zygmunt: Turisták és csavargók - a posztmodern kor hősei és áldozatai

BAUMAN, Zygmunt Általános szociológia Gondolat, 1967 „Posztmodern szociológia” Replika, 1993 9-10. „Modernség és ambivalencia” in: Multikultural­izmus Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1997 „Biológia és modernitás. Kereszteshadjárat az egészségért” Magyar Lettre Internationale, 31. RORTY, Richard Heideggerről és másokról Jelenkor, 1997 Esetlegesség, irónia és szolidaritás Jelenkor, 1994 Megismerés helyett remény Jelenkor, 1999 GRAY, John „Richard Rorty és a posztmodern irónia" Magyar Lettre Internationale, 22. HEIDEGGER Ma­rtin ....költőien lakozik az ember..." Válogatott írások T-TWINS - Pompeji, 1994 HABERMAS, Jürgen Filozófiai diskurzus a modernségről Helikon, 1998 Tanulmányok Osiris, 1997 A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása Osiris, 1999 LASCH, Christopher Az önimádat társadalma Európa, 1997 KUNDERA, Milan A regény művészete Európa, 1992 VAJDA Mihály A posztmodern Heidegger T-Twins - Lukács Archívum - Századvég, 1993 MÁRKUS György Kultúra és modernités T-Twins - Lukács Archívum, 1992 Metafizika - mi végre? Osin's­ Gond, 1998 „A kultúra antinómiái” Magyar Lettre Internationale, 26. Ez az írás egy olyan előadáson alapul, amelyre azzal kértek fel, hogy próbáljak választ adni a kérdésre, hogy a mai társadalomban megfi­gyelhető fragmentálódás, dezintegrálódás és szubjektivizmus hogyan jelentkezik a minden­napi életben? Arra kértek, hogy „az elméleti el­­vonatkozatáson és a szokásos ködösítésen túl­lépve foglalkozzam az emberek konkrét, empi­rikus tapasztalataival”. Ez volt a feladat és egy­ben kihívás, amely elől nem térhettem ki, anél­kül persze, hogy biztos lehettem volna abban, hogy meg tudok neki felelni. Végül is a filozó­fiák a filozófusoknak, a szintézisek a szintetizá­­lóknak, a teóriák a teoretikusoknak csak akkor tárják fel értelmüket (ha van nekik ilyen), ha arra irányuló kísérleteknek tekintjük őket, hogy rendezzék a rendezetlent, leegyszerűsít­sék a bonyolultat, időtlenné tegyék az időbelit - ahol a rendezett, egyszerű és időtlen teszi ki a „teóriát”, és a rendezetlen, komplex és törté­nelemhez kötött a tapasztalatot, amelybe a maguk korának és­­életterének lakóiként be­ágyazódnak. A teóriák hajlanak arra, hogy a za­varosan kavargó tapasztalati tartalmakat felve­vő jól formált, csillogó tartályoknak adják ki magukat. De hogy ezeket biztosan tudják tá­rolni, merev - gyakran át nem látszó - külső falakra van szükségük. Nehéz a tapasztalati tar­talmakat az elmélet falain át felismerni; gyak­ran át kell döfni - „dekonstruálni” vagy „szét­szedni” - hogy lássuk, mi rejlik mögötte. Volt még egy másik ok, amiért nehezemre esett az említett kihívásnak ellenállni. Charlotte­­ville a nagy filozófus, Richard Rorty szülőhelye, aki a maiak közül talán a legnagyobb. De hát mi egy nagy filozófus? Azelőtt azon mérték egy filo­zófus nagyságát, hogy milyen ügyesen tud sza­bad végeket egymással összekötni, vitákat elin­dítani, a véglegesség aurájával ítéleteket hirdet­ni, és egyebekben a filozófiát célhoz és lezárás­hoz vezetni. Az ilyen nagyság jelentősége egy Thanatosz-űzte filozófiából eredt, amely, mint a heideggeri Dasein (ittlét) egy Seinzum Tode (a halálra való készülődés) jegyében élt, és abban a meggyőződésben, hogy a vég a beteljesülés és az életben már a saját távozását próbálta. Legna­­gyobbjaink elhunytával, Arisztotelész vagy Hegel után, fájdalmas kiáltást lehetett hallani; a filozó­fia íme elérkezett a végpontjához, mindent ami említésre méltó volt, elmondtak már, semmit, amit eddig el nem mondtak, nem érdemes már kimondani; már csak válaszaink vannak, kérdé­seink nincsenek többé. Richard Rorty véleményem szerint egész más értelemben nagy filozófus. Utána nem le­het már úgy filozofálni, mint azelőtt, még ak­kor sem, ha éppen arról filozofálunk, hogy nem értünk egyet Richard Rorty filozófiájával, de filozofálni muszáj, mivel lehetetlen a régi stílusban filozofálni, egy „halálra készülő filo­zófia” lehetetlensége éppen annak a jele, hogy lehetetlen, hogy a filozófia valaha is a végéhez érkezzen. Rorty filozófiai nagysága egy másfaj­ta filozófiában gyökerezik­­ az erósz vezette, libidinózus filozófiában, amely a folytonos beteljesületlenségben és éppen olyan kérdé­sekben teljesedik be, amelyek jobban félnek a végérvényes válaszoktól, mint attól az eshető­ségtől, hogy megválaszolatlanok maradnak. És ebben Rorty nagy filozófusnak bizonyul: az ilyen beteljesíthetetlen filozófia „beteljesítését segítőnek”. Arról spekulálva, hogyan érthetnék majd meg a Szahara jövendő lakói modern életmó­­ dunk szellemét, Rorty Charles Dickenst Hei­­ deggernél fontosabb tanúnak tartja, annak el­lenére, hogy Heidegger újra meg újra megfo­galmazta, mit jelent modernnek lenni, Dickensnek viszont ilyesmi sosem jutott eszé­be. Viszont? Amit Rorty valójában gondol, az, hogy mivel. A Dickens-féle társadalmi létálla­potra jellemző, hogy állandóan elutasító rosz­­szallással tekint az eddigi és az eljövendő fejlő­désre - hogy szakadatlanul küzd magával, semmivel sincs megelégedve - mindig a még meg nem valósultság jellemzi (noch nicht geworden, ahogy Bloch mondaná). A Dickens ábrázolta világ „létállapota” egy „létállapot” le­hetetlensége. És ez Rorty szerint a modernitás­­ra inkább találó, mint bármely árnyalt és intel­lektuálisan igényes képlet, amit a nagy szinte­tikus filozófusok állíthatnának fel róla. Ez nem azt jelenti, hogy Dickens okosabb volna Hei­­deggernél (ha esetleg volna olyan mércénk, amivel a bölcsesség két ilyen eltérő fajtáját mérni lehetne). Azt viszont jelenti, hogy a re­gényíró Dickens abbéli igyekezetében, hogy kortársai kusza, torz és zavaros tapasztalatát az igazsághoz híven ábrázolja, anélkül, hogy eközben hivatva érezné magát arra, hogy eze­ket korrigálja, lecsiszolja vagy áramvonalasra igazítsa, az akadémikus filozófusnál inkább ké­pes volt ennek a ténylegesen bonyodalmak­ból, torzulásokból és zavarosságokból álló ta­pasztalatnak az igaz történetét elmondani. Amit Richard Rorty nem mond, és ahol én az ő ábrázolásmódjától el szeretnék térni, az az, hogy egy jó darab történelem kellett ahhoz, hogy a dickensi elbeszélő stílusnak végül na­gyobb igazságtartalmat lehessen tulajdonítani, mint a Habermasénak vagy a Heideggerének, amiért is Rorty saját felfedezése (vagy inkább az általa felállított prioritás) mint olyan maga is történelmi eseményszámba megy. Rorty nem hajlandó önmagát és gondolkodását a történe­lemben elhelyezni. És ebben, hogy nem hajlan­dó, veszedelmesen közeli vizekre evez az orto­dox filozófia azon szerzőjéhez, szereplőjéhez, akit mindenki másnál jobban igyekezett lejárat­ni és trónjától megfosztani­­ az „aszkétikus pap”-hoz, akit olyan értő módon szed ízekre Heidegger kapcsán. Ahhoz az aszkétikus pap­hoz, aki azt hitte, hogy az igazság a teremtés napjától kezdve készenlétben áll és vár, és csak az ő papi készségein és szellemi erején múlik, hogy felszínre kényszerítse a rejtekéből. De mit is teszünk valójában, amikor a regény­író igazságát jobbnak tartjuk a filozófus igazságá­nál? Tényt állapítunk meg, amely a modern filo­zófusok pillantása elől eddig rejtve maradt? Vala­mit, amit észrevehettek volna, ha ostoba módon el nem fordítják a tekintetüket? Vagy inkább va­lami újat fedezünk fel, ami azelőtt nem létezett? Vagy valamit, ami megvolt ugyan, de margináli­san, túl gyenge volt, elzárt, vagy másként volt je­lentéktelen ahhoz, hogy szembetűnjön? Más szóval: a filozófia változott meg vagy az életta­pasztalat, amelyről filozofálunk? A józan ész, a common sense gyógyítóinak és törvényadóinak hagyományos szerepében a fi­lozófusoknak saját eljárásmódjukat el kellett vá­lasztaniuk a közönséges emberekétől­­ és úgy megfogalmazni, hogy szembe lehessen állítani a kettőt egymással. És ebből aztán a nem-filozófu­sok gyakorlata nem-filozófiaiként került ki. A vá­lasztóvonal tisztán és világosan kivehető volt... Az egyik oldalon ott volt a változékony, állhatat­lan praktikáktól be nem szennyezett filozófia, a másikon a nyers, a gondolkodástól érintetlen gyakorlat - az ősanyag - a gyorsító monitorján villogó pontokhoz hasonlóan, amelyek arra vár­nak, hogy a magfizikus értelmezze őket. Ez a felosztás azonban csak mellékterméke volt an­nak a meghatározott szerepnek, amelyet a filo­zófia választott magának, vagy amelyeknek az eljátszására a modernitás egész időszakában hi­vatva volt. A filozófia távolmaradása az életpra­xistól triviálisan evidens volt - eltekintve attól az elszántságtól, hogy jelenlétét ignorálja és/vagy a referenciáit ne ismerje el. Ma triviális módon evidens, hogy az általános tapasztalat egyáltalán nem olyan, amilyennek a modern filozófia (egyébként a szociológia is) megfestette: nem üres várakozás, amit meg kell tölteni értelemmel, nem amorf plazma, aminek a szakemberek hermeneutikai know-how segít­ségével előbb formát kell adniuk. Ez az általá­nos tapasztalat inkább kezdettől fogva tartal­mas; azok, akik benne vannak, értelmezik és megértik - mert ez a jelentésesség, értelmezés és felfogás a létezési módjuk. Nos, hogy ma ép­pen annak az ellentétét legitim triviális eviden­ciává tenni, ami tegnap triviálisan evidens volt, az kétségkívül filozófiai teljesítmény. De Miner­va baglya éppenséggel csak alkonyatkor kezdi kiterjeszteni a szárnyait; a modernitás emberei életének egyetlen hosszú napjában sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a filo­zófusok az este közeledtével a nyilvánvalót felis­merjék­­ és nyilvánvalónak ismerjék el. 2

Next