Magyar Lettre Internationale 1999. tél (35. szám)
MIT HOZUNK A JÖVŐBE? - Bauman, Zygmunt: Turisták és csavargók - a posztmodern kor hősei és áldozatai
BAUMAN, Zygmunt Általános szociológia Gondolat, 1967 „Posztmodern szociológia” Replika, 1993 9-10. „Modernség és ambivalencia” in: Multikulturalizmus Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1997 „Biológia és modernitás. Kereszteshadjárat az egészségért” Magyar Lettre Internationale, 31. RORTY, Richard Heideggerről és másokról Jelenkor, 1997 Esetlegesség, irónia és szolidaritás Jelenkor, 1994 Megismerés helyett remény Jelenkor, 1999 GRAY, John „Richard Rorty és a posztmodern irónia" Magyar Lettre Internationale, 22. HEIDEGGER Martin ....költőien lakozik az ember..." Válogatott írások T-TWINS - Pompeji, 1994 HABERMAS, Jürgen Filozófiai diskurzus a modernségről Helikon, 1998 Tanulmányok Osiris, 1997 A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása Osiris, 1999 LASCH, Christopher Az önimádat társadalma Európa, 1997 KUNDERA, Milan A regény művészete Európa, 1992 VAJDA Mihály A posztmodern Heidegger T-Twins - Lukács Archívum - Századvég, 1993 MÁRKUS György Kultúra és modernités T-Twins - Lukács Archívum, 1992 Metafizika - mi végre? Osin's Gond, 1998 „A kultúra antinómiái” Magyar Lettre Internationale, 26. Ez az írás egy olyan előadáson alapul, amelyre azzal kértek fel, hogy próbáljak választ adni a kérdésre, hogy a mai társadalomban megfigyelhető fragmentálódás, dezintegrálódás és szubjektivizmus hogyan jelentkezik a mindennapi életben? Arra kértek, hogy „az elméleti elvonatkozatáson és a szokásos ködösítésen túllépve foglalkozzam az emberek konkrét, empirikus tapasztalataival”. Ez volt a feladat és egyben kihívás, amely elől nem térhettem ki, anélkül persze, hogy biztos lehettem volna abban, hogy meg tudok neki felelni. Végül is a filozófiák a filozófusoknak, a szintézisek a szintetizálóknak, a teóriák a teoretikusoknak csak akkor tárják fel értelmüket (ha van nekik ilyen), ha arra irányuló kísérleteknek tekintjük őket, hogy rendezzék a rendezetlent, leegyszerűsítsék a bonyolultat, időtlenné tegyék az időbelit - ahol a rendezett, egyszerű és időtlen teszi ki a „teóriát”, és a rendezetlen, komplex és történelemhez kötött a tapasztalatot, amelybe a maguk korának éséletterének lakóiként beágyazódnak. A teóriák hajlanak arra, hogy a zavarosan kavargó tapasztalati tartalmakat felvevő jól formált, csillogó tartályoknak adják ki magukat. De hogy ezeket biztosan tudják tárolni, merev - gyakran át nem látszó - külső falakra van szükségük. Nehéz a tapasztalati tartalmakat az elmélet falain át felismerni; gyakran át kell döfni - „dekonstruálni” vagy „szétszedni” - hogy lássuk, mi rejlik mögötte. Volt még egy másik ok, amiért nehezemre esett az említett kihívásnak ellenállni. Charlotteville a nagy filozófus, Richard Rorty szülőhelye, aki a maiak közül talán a legnagyobb. De hát mi egy nagy filozófus? Azelőtt azon mérték egy filozófus nagyságát, hogy milyen ügyesen tud szabad végeket egymással összekötni, vitákat elindítani, a véglegesség aurájával ítéleteket hirdetni, és egyebekben a filozófiát célhoz és lezáráshoz vezetni. Az ilyen nagyság jelentősége egy Thanatosz-űzte filozófiából eredt, amely, mint a heideggeri Dasein (ittlét) egy Seinzum Tode (a halálra való készülődés) jegyében élt, és abban a meggyőződésben, hogy a vég a beteljesülés és az életben már a saját távozását próbálta. Legnagyobbjaink elhunytával, Arisztotelész vagy Hegel után, fájdalmas kiáltást lehetett hallani; a filozófia íme elérkezett a végpontjához, mindent ami említésre méltó volt, elmondtak már, semmit, amit eddig el nem mondtak, nem érdemes már kimondani; már csak válaszaink vannak, kérdéseink nincsenek többé. Richard Rorty véleményem szerint egész más értelemben nagy filozófus. Utána nem lehet már úgy filozofálni, mint azelőtt, még akkor sem, ha éppen arról filozofálunk, hogy nem értünk egyet Richard Rorty filozófiájával, de filozofálni muszáj, mivel lehetetlen a régi stílusban filozofálni, egy „halálra készülő filozófia” lehetetlensége éppen annak a jele, hogy lehetetlen, hogy a filozófia valaha is a végéhez érkezzen. Rorty filozófiai nagysága egy másfajta filozófiában gyökerezik az erósz vezette, libidinózus filozófiában, amely a folytonos beteljesületlenségben és éppen olyan kérdésekben teljesedik be, amelyek jobban félnek a végérvényes válaszoktól, mint attól az eshetőségtől, hogy megválaszolatlanok maradnak. És ebben Rorty nagy filozófusnak bizonyul: az ilyen beteljesíthetetlen filozófia „beteljesítését segítőnek”. Arról spekulálva, hogyan érthetnék majd meg a Szahara jövendő lakói modern életmó dunk szellemét, Rorty Charles Dickenst Hei deggernél fontosabb tanúnak tartja, annak ellenére, hogy Heidegger újra meg újra megfogalmazta, mit jelent modernnek lenni, Dickensnek viszont ilyesmi sosem jutott eszébe. Viszont? Amit Rorty valójában gondol, az, hogy mivel. A Dickens-féle társadalmi létállapotra jellemző, hogy állandóan elutasító roszszallással tekint az eddigi és az eljövendő fejlődésre - hogy szakadatlanul küzd magával, semmivel sincs megelégedve - mindig a még meg nem valósultság jellemzi (noch nicht geworden, ahogy Bloch mondaná). A Dickens ábrázolta világ „létállapota” egy „létállapot” lehetetlensége. És ez Rorty szerint a modernitásra inkább találó, mint bármely árnyalt és intellektuálisan igényes képlet, amit a nagy szintetikus filozófusok állíthatnának fel róla. Ez nem azt jelenti, hogy Dickens okosabb volna Heideggernél (ha esetleg volna olyan mércénk, amivel a bölcsesség két ilyen eltérő fajtáját mérni lehetne). Azt viszont jelenti, hogy a regényíró Dickens abbéli igyekezetében, hogy kortársai kusza, torz és zavaros tapasztalatát az igazsághoz híven ábrázolja, anélkül, hogy eközben hivatva érezné magát arra, hogy ezeket korrigálja, lecsiszolja vagy áramvonalasra igazítsa, az akadémikus filozófusnál inkább képes volt ennek a ténylegesen bonyodalmakból, torzulásokból és zavarosságokból álló tapasztalatnak az igaz történetét elmondani. Amit Richard Rorty nem mond, és ahol én az ő ábrázolásmódjától el szeretnék térni, az az, hogy egy jó darab történelem kellett ahhoz, hogy a dickensi elbeszélő stílusnak végül nagyobb igazságtartalmat lehessen tulajdonítani, mint a Habermasénak vagy a Heideggerének, amiért is Rorty saját felfedezése (vagy inkább az általa felállított prioritás) mint olyan maga is történelmi eseményszámba megy. Rorty nem hajlandó önmagát és gondolkodását a történelemben elhelyezni. És ebben, hogy nem hajlandó, veszedelmesen közeli vizekre evez az ortodox filozófia azon szerzőjéhez, szereplőjéhez, akit mindenki másnál jobban igyekezett lejáratni és trónjától megfosztani az „aszkétikus pap”-hoz, akit olyan értő módon szed ízekre Heidegger kapcsán. Ahhoz az aszkétikus paphoz, aki azt hitte, hogy az igazság a teremtés napjától kezdve készenlétben áll és vár, és csak az ő papi készségein és szellemi erején múlik, hogy felszínre kényszerítse a rejtekéből. De mit is teszünk valójában, amikor a regényíró igazságát jobbnak tartjuk a filozófus igazságánál? Tényt állapítunk meg, amely a modern filozófusok pillantása elől eddig rejtve maradt? Valamit, amit észrevehettek volna, ha ostoba módon el nem fordítják a tekintetüket? Vagy inkább valami újat fedezünk fel, ami azelőtt nem létezett? Vagy valamit, ami megvolt ugyan, de marginálisan, túl gyenge volt, elzárt, vagy másként volt jelentéktelen ahhoz, hogy szembetűnjön? Más szóval: a filozófia változott meg vagy az élettapasztalat, amelyről filozofálunk? A józan ész, a common sense gyógyítóinak és törvényadóinak hagyományos szerepében a filozófusoknak saját eljárásmódjukat el kellett választaniuk a közönséges emberekétől és úgy megfogalmazni, hogy szembe lehessen állítani a kettőt egymással. És ebből aztán a nem-filozófusok gyakorlata nem-filozófiaiként került ki. A választóvonal tisztán és világosan kivehető volt... Az egyik oldalon ott volt a változékony, állhatatlan praktikáktól be nem szennyezett filozófia, a másikon a nyers, a gondolkodástól érintetlen gyakorlat - az ősanyag - a gyorsító monitorján villogó pontokhoz hasonlóan, amelyek arra várnak, hogy a magfizikus értelmezze őket. Ez a felosztás azonban csak mellékterméke volt annak a meghatározott szerepnek, amelyet a filozófia választott magának, vagy amelyeknek az eljátszására a modernitás egész időszakában hivatva volt. A filozófia távolmaradása az életpraxistól triviálisan evidens volt - eltekintve attól az elszántságtól, hogy jelenlétét ignorálja és/vagy a referenciáit ne ismerje el. Ma triviális módon evidens, hogy az általános tapasztalat egyáltalán nem olyan, amilyennek a modern filozófia (egyébként a szociológia is) megfestette: nem üres várakozás, amit meg kell tölteni értelemmel, nem amorf plazma, aminek a szakemberek hermeneutikai know-how segítségével előbb formát kell adniuk. Ez az általános tapasztalat inkább kezdettől fogva tartalmas; azok, akik benne vannak, értelmezik és megértik - mert ez a jelentésesség, értelmezés és felfogás a létezési módjuk. Nos, hogy ma éppen annak az ellentétét legitim triviális evidenciává tenni, ami tegnap triviálisan evidens volt, az kétségkívül filozófiai teljesítmény. De Minerva baglya éppenséggel csak alkonyatkor kezdi kiterjeszteni a szárnyait; a modernitás emberei életének egyetlen hosszú napjában sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a filozófusok az este közeledtével a nyilvánvalót felismerjék és nyilvánvalónak ismerjék el. 2