Magyar Lettre Internationale 2001. tavasz (40. szám)

KUKORELLY - Kukorelly Endrével beszélget Németh Gábor: Száraz felületek

KUKORELLY ENDRÉVEL BESZÉLGET NÉMETH GÁBOR Azt vettem észre ilyen közelről, ahonnan néztek, hogy az elmúlt igen sikeres tíz éved ellenére elég egy egészen pici mozdulat, valami rossz szó, kis konfliktus, egy gesztus, ami mögött rossz szándé­kot sejtesz, hogy az egész birodalom meginogjon. Hát... Háttal nem kezdünk mondatot. Hát, elég. Valóban. Elég. Talán azok számára, akik csak az utóbbi tíz-tizenöt évben ismernek, olyan az életem, mintha ritka sikerszéria volna; kétségtelenül így van, nehéz lenne másképp szemlélni. Viszont az azt megelőző tizenöt év kudarcok és frusztrációk sorozata volt, olyannyira, hogy ha ez a sikerszéria folytatódna mondjuk száz évig, azokat az éveket akkor sem tudná helyrehozni. Nem panaszképpen mondom, puszta ténymegállapítás, hiszen, „mint tudjuk”, az élet kőkemény valami, és az a csoda, ha nem katasztrófák szegélyezik, hanem valami olyan is történik, ami jónak mondható, így, utólag, a hú­szas éveimet normális szenvedéssorozatnak fogom fel. Azt nem gondolnám, hogy „hurrá, jól van, rend­ben van”, azt sem, hogy „pokolra kell annak men­ni”, de hát ez van, ezen már túl sokat nem érdemes rágódni. Ha mától kezdve csupa balszerencse érne, akkor sem esnék kétségbe, mert a legutolsó tíz év olyan jól alakult, hogy azt gondolom, rendben is van az egyenleg. Az ember nyilván állandóan egyensúlyra törekszik, az adottból merít, és ha en­nél több rossz és kevesebb jó történt volna velem, vagy fordítva, akkor is valamiféle egyensúlyt érez­nék. Megtaláltam azt a munkát, ami teljességgel be­tölt, és ha ennek van valamilyen sikere, ha pozitív visszajelzéseket kapok, nagyon jólesik. Ha azt mon­danám, ez nem érdekel, óriásit hazudnék. Viszont nem jön be. A felületet simogatja. Nyilván meg­nyugtat. De itt, bent, megmarad az írásaimra vonat­kozó folyamatos mogorva, rideg kritikai attitűd. Marad az, hogy inkább nem hiszem el. És sajnos ez viszont a legtöbbször bejön. Állandó és mániákus javítgatások a szövegen. De lehet, ha csak pofono­kat kapnék, az valamilyen módon megkeserítene, eltolná a lelkemet, így azonban a dolgokat alapve­tően egyensúlyban lévőknek tartom. A Weöres-díj átadásakor elhangzott laudáció­­jában Mamno János azt mondta, Neked is köszön­hető, ha „a magyar költészet majd’félévszázados kollektív rémálmából lassacskán a maga külön­­külön­­hang­szerű tudataira ébred”. Hogyan lá­tod az irodalom jelenének állapotát? Nagyon jó állapotban van az irodalom. Termé­szetesen fogalmam sincs, milyen állapotban van, de azt érzem, hogy jó állapotban van. Az a reflex működik bennünk, hogy a jó mindig régen volt, s ami most van, az biztos, hogy rosszabb. Hogy lett volna egy aranykor, ami felülmúlhatatlan. Nem tu­dom, volt-e aranykor. Közelről nézve a hibák föl­erősödnek, és lehet, hogy a valóban fontos, iga­zán nagy dolgokat nem látjuk. Van-e olyan kortársad, aki különösen fontos a számodra? Kénytelen vagyok kibújni a kérdés alól. Most mondhatnám Mészöly, Tandori vagy Nádas nevét, de ezt néhány mondatban nem lehet elintézni. Kedvenc költőm Tasnády Attila, rá mindenkép­pen szeretném felhívni a figyelmet, velem egy­idős, és „senki” sem ismeri. Úgy gondolom, kide­rül párszáz éven belül, hogy a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb költője. Szakmai értelemben rokonodnak tartod? Ha olvasok, képet nézek vagy zenét hallgatok, akkor az, hogy a szerző a szakma szempontjait te­kintve közel áll-e hozzám vagy nem, különöskép­pen nem érdekel. Pontosabban amikor mint befo­gadó állok szemben ezekkel a dolgokkal, akkor nem érdekel. Tasnádyt olvasva hihetetlen egybe­esést mutat mű és lélek; a lélek ilyen fölszakadása, föltárulása az irodalomban nagyon ritka. Bizonyos zeneműveknél, Wagnernél vagy Schubertnél lehet ilyesmit érezni. A zenéhez azonban sajnos nem ér­tek, ezeket csak úgy mondom. Az élményre, az érzéki befogadásra helyezted a hangsúlyt, de tudom, gyakran és mélyen fog­lalkoztatnak az irodalom elméleti problémái. Olvastam tőled egy mondatot, ami azóta elhíre­­sült, én egy kifejthető esztétika sűrítményének tartom. „Az ábrázolás tárgya: a mondat. ’’Nyelv és világ, mű és valóság viszonyának radikális újragondolására utal. Nem gondolom, hogy kitaláltam volna bármi újat. Csak azt a triviális gondolatot fogalmaztam meg egyszer így a magam számára, hogy a min­dennapi nyelvhasználatban a nyelv eszköz, amely­nek segítségével gondolatokat és szándékokat fe­jezünk ki, és az, hogy valakinek van mondanivaló­ja, nem különleges állapot. A mondanivalók egy­formán vannak elosztva az emberek között. Az a kérdés, hogy a mindenki számára adott gondola­tot milyen egyedi nyelvi szerkezet hordozza. Vala­mennyien ugyanazt mondjuk állandóan, nem is tudunk mást mondani, az irodalom és az életünk visszavezethető néhány tucat toposzra. Fájdalom, gyűlölet, szépség, szeretet és csillagos ég. Ketten fél óra alatt az egészet összeszedhetnénk. Nem arról van szó, hogy az írónak különösebb mondanivalója volna vagy lehetne, mint a Mari né­ninek a harmadik emeletről, hanem arról, hogy ezt a közös mondanivalót hogyan adja tovább. Ha a lélek találkozik egy valódi műalkotással, akkor mintha valami ablak nyílna ki, az ember egy pilla­natra szembetalálja magát a létezés teljességével. Ez a találkozás elsődlegesen zsigeri és érzéki ter­mészetű. Tulajdonképpen ugyanaz a folyamat ját­szódik le, mint a szerelemben, a mű mint szerke­zet behatol a lélekbe mint szerkezetbe, és ha kompatibilisek egymással, akkor létrejön az érzé- Száraz felületek KUKORELLY Endre A Memória-part Magvető, 1990 Egy gyógynövény-kert Magvető, 1993 Napos terület Pesti Szalon, 1994 Mintha már túl sokáig állna Jelenkor, 1995 Kedven­c Jelenkor, 1996 H.C.L.D.E.R.L.I.N. Jelenkor, 1998 Rom. A Szovjetúnió története Jelenkor, 2000 ,A Közért. Megjegyzé­sek az irodalomról” Magyar Lettre Internationale, 20 „Édes Kelet. Berlin szív­­közép" Magyar Lettre Internationale, 22 „Irónia és melankólia" Magyar Lettre Internationale, 24 „Rom. A szovjetónió története” Magyar Lettre Internationale, 37 (FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral) „Beszélgetés a poszt­modernről" Magyar Lettre Internationale, 29 (GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral) „A 84-es kijárat” Magyar Lettre Internationale, 32 (Jorgos ALEVRAS in­terjúja) „Venia sit ditto" Magyar Lettre Internationale, 31 (Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLIel) „Egy másik Alte Schmiede beszélgetés" Magyar Lettre Internationale, 34­ ­

Next