Magyar Lettre Internationale 2002. nyár (45. szám)

BOGLÁR - Boglár Lajos: Relatív viszonyaim (öninterjú)

Magyar Lettre Internat Kim HARRIS, Marvin The Arise of Anthropological Theory, New York: Th, K. Crowell Co. 1969 LEWIS, Herbert S. „Boas, Darwin, Science and Anthropology", Current Anthropology 42 (3): 381-406. Chicago: WGFAR RAPPORT, N. - J. OVERING Social and Cultural Anthopology London - New York: Routledge, 2000 RENTELN, Alan Dundes „Relativism and the resarch for human rights" American Anthropologist 90 (I): 56-72. Washington: AAA, 1988 WHITE, Leslie „Energy and evolution of culture" American Anthropologist (1943) 45:335-56. Menasha: AAA letti nyár____________________________ sokoldalú megközelítése (lényeg és jelenség dia­lektikája jegyében) jelentette az általánosításra va­ló törekvést. A bezártság és elzártság kényszere is odahatott, hogy egyre cizelláltabb módszerekkel végeztünk - mindmáig meghatározó értékű­­ rí­tus-elemzéseket. Hangsúlyozom, akkor még nem estem át egy vér­beli terepmunka nyújtotta szakmai beavatáson, ezért a kultúra terepen való megközelítésének boasi (vagy bármilyen más) módja merő absztrakció maradt. A kulturális relativizmusról és Franz Boas kon­cepciójáról, a rasszelmélet kérdéséről, kiterjedt te­repmunkáiról könyvtárnyi írás jelent meg. Legu­tóbb Lewis (2001) publikált igen alapos és több bí­ráló által kiegészített tanulmányt a Current Anthro­pology hasábjain. Ha össze kellene foglalnunk Boas munkásságának máig is ható tanulságait, a követke­zőket kell elmondanunk: egyik alapvető koncepci­ója szerint a kultúrák túlságosan összetettek ahhoz, hogy történetileg teljes értékű és egyetemes érvé­nyű felmérést végezhessünk, ezért a kutatást jól kö­rülhatárolt és lehetőleg kis méretű területekre (áreákra) kell összpontosítanunk. Ez a tudatos tö­rekvés ahhoz vezetett, hogy Boas iskolájának mód­szerei finomodtak, és egyúttal ahhoz is, hogy hívei ragaszkodtak az első kézből való adatokhoz - ab­szolút értéket adva a terepmunkának. A kulturális relativizmust máig érzékelhető hatása ellenére sokan kritizálják Erről az a véleményem, hogy a kutatástörténet egy­­egy szakaszának - s ez vonatkozik az elmúlt másfél évszázadban keletkezett más antropológiai foga­lomra és elméleti princípiumra is - valós antropo­lógiai értékelését és bírálatát csak akkor végezhet­jük el, ha a szóban forgó fogalmat, elvet (vagy isko­lát) a maga történeti (társadalmi, tudományos) kontextusába elhelyezve tanulmányozzuk - megis­merve az adott korban betöltött funkcióját. Erre tett kísérletet Marvin Harris (1969: 250-318). Gondoljunk csak a „kultúra” definícióinak „tör­ténetére”! Nem lehet véletlen, hogy a felgyorsult kommunikáció és az információ-áramlás következ­tében hány változat született. Tyler 1871-es kultú­ra-definíciója egészen 1903-ig „uralkodott”, de 1903 és 1916 között már 6 meghatározás született, 1920 és 1940 között pedig már 56 definíció volt forgalomban, a negyvenes években már legalább 100 definíciót adtak közre. Helyezzük el Boas tevékenységét ebbe a korsza­kolásba, és láthatjuk, hogy az ő idején számottevő te­repmunkáról aligha lehetett beszélni. Csak sejteni le­het, de követni nem, mi történt a Kroeber és Kluck­hohn 1952-es összefoglalását követő fél évszázadban. Egy nyilvánvaló: a sok változat elsősorban annak következménye, hogy sokszorozódtak a kutatások, élénkebb lett a tudományok közötti kommunikáció. A 19. század evolúciós elméletének termékeit írá­sokból rekonstruáljuk, és manapság úgy véljük, hogy a szimplifikáló doktrínák béklyóba fogták a gondolkodást, bár kétségtelen, hogy a kulturális je­lenségeknek a kész és leegyszerűsített sémákba való szorítása - a minimális információk ismeretében - gyors eredményeket hozott, ha a meglevő spekula­tív sémákba szorították azokat. (Elég csak a diffúzió híveinek heliolitikus kultúráira gondolnunk - Ezek Morgan fejlődéstáblázatának azonos „fokán” helyez­kedtek el.­­ Nem kellett sokat gondolkodni, a dokt­rína mindent megoldott.) A korabeli etnográfiai ismeretanyag valóban sze­gényes volt - nyilvánvalóan nagyobb teret kapott a spekuláció (erre manapság is van példánk, és nem csak az evolúció jegyében). Visszatérve Boashoz: ő úgy vélte, nincs elég ada­tunk ahhoz, hogy egyetemes érvényű törvényeket megállapítsunk, olyanokat, amelyek az emberi kultú­rákat irányítanák. Boas hangsúlyozta a kultúrák mér­hetetlen változatosságát, és előtérbe helyezte a par­­tikularizmust, mondván: a kulturális jelenségeket sa­ját társadalmuk kontextusában kell tanulmányozni. Azt a dialektikus tételt is megfogalmazta, hogy nagy mennyiségű adat összegyűjtése után a kulturális vál­tozás törvényei önmagukról megjelennek. Tudjuk azonban, hogy a végtelen mennyiségű adathalmaz önmagában nem biztosíték arra, hogy magyarázatot kapjunk például a kultúrák változataira. Boas és megannyi tanítványa műveikkel mond­tak ellen a 19. századi evolucionizmusnak, vagy az ún. „spekulatív történelemfelfogásnak”, hangsú­lyozva, hogy minden egyes kultúrát holisztikusan kell kutatni, és nem szabad elhamarkodott általá­nosításokat levonni. Az antropológiai terepmunka növekedése, Malinowski tevékenységének és a brit strukturalista-funkcionalista iskolának a hatása ser­kentette azt a tendenciát, hogy a kultúrák módsze­res vizsgálatával megértsék az adott társadalmi rendszer és világkép belső logikáját. Ennek egye­nes következményeként kezdték antropológusok védelmükbe venni az őshonos népeket, harcoltak a nyugati etnocentrizmus és a rasszizmus ellen. Ér­veik között szerepelt, hogy minden társadalomnak és minden kultúrának megvan a maga racionalitá­sa és koherenciája, amelynek jegyében értelmez­hetők szokásai és képzetei. A kulturális relativiz­must részben azért „vezették be”, hogy bírálják a rasszizmust és az etnocentrizmust. Renteln (1988: 62) szerint tudomásul kell ven­nünk, hogy a kultúra építése „automatikus, kriti­­kátlan percepciókhoz” vezet: az egyének többnyi­re nem tudják, hogy ezek a jelenségek kultúrafüg­gők. Boas bírálói közül a legnyersebben Leslie White (1943: 355) fogalmazott, aki szerint Boasra jellemző „a tervszerűtlen zagyvaság filozófiája”, de gyakran szóltak a bírálatok arról is, hogy a kutató „megemészthetetlen kwakiutl bogyó-recepteket közöl” (Lewis 2001: 381). A tudománytörténeti koncepciók bírálatáról Sajátosnak tartom, hogy évtizedek elteltével - egy más közegben, más kontextusban - komolynak vélt támadásokat intéznek egykori kutatók és módszertanuk ellen, ami szerintem már önmagá­ban is anti-antropológia, nem beszélve arról, hogy gyanítom: azoknak lehet szükségük ezekre az ak­tusokra, akiknek az energiáját nem köti le a terep­munka vagy az eredményeinek a feldolgozása. Az is megfordult már a fejemben, vajon miért kell a bí­rálóknak valakit „anti” vagy „poszt” kategóriába he­lyezni, azaz miért kell feltétlenül valamilyen cso­portosuláshoz, „párthoz” tartozni? Lássunk néhányat a bírálatok közül. Ezek között szerepel olyan kevésbé racionális indok is, mint hogy a kognitív antropológia, bár eleinte kapcsoló­dott a kulturális relativizmushoz, a klasszifikáció egyetemes elveinek keresése felé mozdult el. A looasi koncepció egyik fő hibájának tartják, hogy ha dogmaként kezelik, nem ad elméleti alapot ahhoz, hogy a vizsgált társadalomról le lehessen vonni összehasonlító következtetéseket, általános érvényű megállapításokat. A relativisták álláspontja szerint egy nép etnográfiai adatait informátorok vagy etni­­kus modellek alapján kell megértenünk. Kétségtelen, nem egyszerű feladat az univerzá­­liák elemzése, mivel a vizsgált társadalmak azokat gyakran adottnak veszik, ami annyit jelent, hogy nem fejeződnek ki explicit módon. Az egyetemes érvényű jelenség lokalizálása megköveteli, hogy „felfedezzük egy nép implicit filozófiáját”. Sajnos, itt ismét saját megfigyeléseimre kell hivatkoznom: aki pontos etnográfiát képes adni, eljuthat az etno­lógiához, a holisztikus megközelítés elvezet a „fel­fedezéshez”. Tíz esztendőre volt szükségem, hogy feldolgozzam a piaton kultúrát a maga „globális sokértékűségében”, a guarani „esethez” hat esz­tendő kellett, a kettő összehasonlító elemzéséhez, pontosabban egy alapvető, kiemelt aspektusának, a mítoszok szerepének a kibontására újabb esz­tendők kellettek - pontosan huszonhét évvel a ku­tatás megkezdése után fejeztem be ezt a munkát (Boglár 1996). Rentem­ (1988:56) is foglalkozik azzal a kérdés­sel, megállapíthatunk-e kultúraközi egyetemes érvényű értékeket? Mivel az önkulturáció oda ve­zet, hogy az egyének saját morális rendszerüket kedvelik, a relativista a saját értékeit magasabb ren­dűnek fogja tartani, ami annyit jelent, hogy a tole­ranciát részesíti előnyben, olyan értéket, amely egy liberális, demokratikus hagyományhoz kötődik. Rentern (1988:63) úgy véli, ha a relativizmus egyál­talán kötődik valamilyen értékhez, az nem a tole­rancia, hanem inkább az etnocentrizmus. Az ob­jektivitást számon kérő kutatás kérdéséhez hozzá­teszi, hogy a „tudományos vállalkozás, legalábbis a nyugati világban, az objektivitás alapjára épült.” A szerző (1988:68) végül megállapítja: „a relati­vizmus legnagyobb hozzájárulása nem a tolerancia előtérbe helyezése, hanem az önkulturációra való fókuszálás, ami annyit jelent, hogy a relativizmus kompatíbilis a kultúraközi univerzáliák létezésé­vel”. Aki eddig, mint a kulturális relativizmus elkö­telezettje, nem mert általános érvényű következte­téseket levonni, ezek után bátran teheti... Le kell szögeznünk, hogy a relativizmus sok né­zettel ellentétben nem konzervatív doktrína - utób­bi feltevést egy téveszme táplálta, mégpedig, hogy egy kultúra elfogadott értékrendje szükségszerűen változatlan marad. Mit szóljunk a könyvtárnyi válto­zásvizsgálatra, többek között a kultúrák érintkezése­kor megszülető „adaptív értékrendhez”? Aki további kritikai észrevételekről kíván olvasni, vegye kézbe a legfrissebb gyűjteményt (Rapport - Overing, 2000). Végezetül: az elméleti vitákról, ahogyan a te­repmunka-módszertan kérdésében is, azt vallom - ahogyan több bölcs állítja -, a kulcs, amely minden zárat felnyit, csak álkulcs lehet. Ezért vállalom, hogy miként amerikai bírálóm írta, kutatásaim so­rán „legalább 25 iskola hatása ért”.

Next