Magyar Lettre Internationale 2002-2003. tél (47. szám)

KERTÉSZ - Szirák Péter: Kertész Imre Sorstalanságáról

S­Z­I­RÁ­K PÉTER KERTÉSZ IMRE A VILÁGÖRÖKSÉG RÉSZE Kertész Imre Sorstalanságáról „Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz.” (Kertész Imre) A holocaust olyan történeti esemény, amely magá­ba sűríti a történelmi tudat mibenlétének, az emlé­kezés lehetőségének és készségének, a közvetíthe­­tetlenség tapasztalatának, a felejtés szükségszerű­ségének kérdéseit. Az emlékezés és az emlékállí­tás, a megértés és megértetés önmaga lehetetlen­ségével néz itt szembe. A holocaust-diskurzust mégoly eltérő távlatokból vizsgáló értekezések kö­zös, vissza-visszatérő, nem egyszer kiinduló hivat­kozása a híres adornói intelem, amely a 20. század második felének meghatározó citátumává vált, gondolhatunk itt akár a bölcselet, akár a történet­­írás, az esztétika, vagy a művészettudomány legkü­lönbözőbb területeire. Ez az alapító-létesítő citá­tum az európai kultúra közvetítőinek mély meg­­rendültségét és kilátástalanság-érzetét tolmácsolta. Ez a belátás nem esett távol a „művészet végének” jóslatszerű tapasztalatától, mikor az érthetetlenség és feldolgozhatatlanság érzését a kimondás lehe­tetlenségével, a némaság „negativitásával” kapcsol­ta össze. Nem egy értelmező számára a holocaust maga lett az idő megtörése, botrányos jelen­tőségében az egyedi, a hasonlíthatatlan, a még imaginative is ismételhetetlen. Közismert, hogy a náci bűnök emlékezetének egyik legismertebb őrzője, Eie Wiesel határozottan elutasította a holo­caust irodalmi közvetíthetőségét: „Nincs és nem is lehet a holocaustnak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. (...) Az a mű, mely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.” Az emlék megőrzésére hivatot­tak rendre kifejezték kételyüket és félelmüket az­zal kapcsolatban, hogy vajon a históriai integrálás folyamatai, illetve az átörökítés „hagyományos” médiumai nem fosztják-e meg a holocaustot törté­neti egyszeriségétől, jelentőségbeli egyediségétől. Azok, akik az emlékezés folytonosságát morális kö­telezettségüknek tartották, gyakorta beleütköztek abba az ellentmondásba, amely az időbeli átörökí­tés kényszere és mediális lehetetlenségének vélel­me között feszült, abba a tapasztalatba, amely a ho­locaustot „természeténél fogva” leírhatatlan, ábrá­­zolhatatlan eseménynek fogta fel. Hayden White egyik tanulmányában hivatkozik arra a Beres Láng­ra, aki abból kiindulva, hogy a holocaust olyan egyedi történelmi esemény, amely a személytelen­séget az erkölcsi határok fogalmának kétségbe vo­násával egyesítette, úgy tartotta, hogy az esemé­nyeknek csak egy krónikája igazolható, mert a cse­­lekményesítés viszonylagosít, amennyiben fellazít­ja az eseménysor határait, más eseményekkel vet egybe, s így módot ad a holocausttal szembeszöge­zett morális ítélet „többértelműsítésére”. Lang sze­rint a holocaustról - egyébként is­­ képletesen nem, csak „szó szerint” beszélhetünk, mert a kép­letes megfogalmazás általánosítja az egyedit, óha­tatlanul mérsékelve az egyedülvalósága és „érthe­­tetlensége” fölött érzett megrázkódtatást. E hivatkozásokból is látszik, hogy a holocaust­ábrázolás kanonikus kifejlése nem nélkülözi az el­lentmondásosságot, elég, ha az emlékezet fenntar­tására mint elemi igényre, illetve a némaság „nega­­tivitására” mint autentikus viszonyulásmódra gon­dolunk. Az emlék átörökítésének és az „ábrázolha­­tatlanságnak” a feszültsége a kulturális emlékezet praxisa és reflexiója közötti szemmel látható kü­lönbségben nyilvánul meg. Az autentikus ábrázolás­ra, illetve a holocaust színre vitelének lehetetlensé­gére hivatkozók egy zárt kánon megőrzésében lát­szanak érdekeltnek lenni, viszont e véleményeket folytonos felülvizsgálatra szoríthatja a holocaust­emlékezet gyakorlata, amely számos változatban tesz kísérletet az egykori esemény közvetítésére, nyitott értelmének fenntartására. A holocaustról szóló elbeszélések felsokszorozódása együtt járt Auschwitz szükségképpeni medializálódásának ta­pasztalatával. A jelenlévő szemtanú krónikája mel­lett számolni kell az utólagos ábrázolatokkal, a hangsúlyosan fiktív emlékezéssel, a megjelenítés eltérő narratív sémáival, a nézőpontok változé­konyságával éppúgy, mint a modalitás-effektusok sokféleségével és az „üzenet” médiumoktól való függőségével. Tadeusz Borowski, Jean Améry, Pri­mo Levi, Jorge Semprun és Kertész Imre holocaust­túlélőkként, az egykori események átélőiként vál­lalkoztak a tanúságtételre, az értekezés, az elbeszé­lés és a regény műfaját választva. Nem egy alkotó az utókor szemszögéből igyekezett szembesülni az emlékekkel, gondolhatunk itt Paul Celanra vagy Pi­­linszkyre, de akár arra a Steven Spielbergre is, aki a hollywoodi szemléletmód felhasználásával állított parabolikus emléket a túlélést segítő, cselekedtető erejű erkölcsi megigazulásnak. A Schindler listája olyan populáris mítoszt teremtett, amely a holo­caust számos neuralgikus kérdését - a bűnösök és áldozatok közötti választóvonal, az ellenállás és túl­élés összefüggése­­ akarva-akaratlanul semlegesí­tette. Hasonlóképp nem esik távol e kérdések tör­téneti „felejtése” Roberto Benigni szintén sikeres filmjétől. Az élet szép tragikomikus-melodramati­­kus távlatot ad az áldozatok és a túlélők morális vi­szonylatának. Art Spiegelmann, a Maus, egy túlélő regénye című művében az állatmesék műfaji inter­­pretánsát felhasználva ironikus-parodisztikus képet fest, amikor a holocaust eseményeit fekete-fehér képregény formájában mutatja be, a németeket macskaként, a zsidókat egerekként, a lengyeleket pedig disznókként ábrázolva. A történeti emlékezet (Gedächtnis) megélénkülése, materializálódásának és decentralizálódásának folyamata, s ezzel együtt a műfaji és hangnemi regiszter szóródásának tapasz­talata a személyes (Erinnerung) és­­ hozzátehet­jük, a (zártan) - kanonikus emlékezet elvesztésé­nek aggodalmával jár együtt. Éppen ezért a közvetítés e felsokszorozódása új­ra és újra felveti a holocaust-diskurzus alapvető kér­dését, vagyis az ábrázolhatatlanság és az egyedi­ség, végső soron a megérthetőség dilemmáját.­­Isaac Bashevis Singer a holocaustot isteni büntetésként értelmezi a historizmus különböző formáival, a nemzeti vagy a kozmopolita gondolattal szemben tanúsított zsidó engedékenység miatt. Daniel Gold­­hagen, a Hitler’s Willing Executioners című könyv szerzője szerint a holocaust a német kultúrából ma­gyarázható, Zygmunt Bauman a technológiai világ­képből, Hannah Arendt a huszadik századi totalitari­­anizmusból vezeti le.) Hans Robert Jauss Kosel­­leckre hivatkozva beszélt a történeti megértés ant­ropológiai szerkezetéről, arról a kölcsönösségről, ahogyan az egyedi események paradigmatikussá és ezzel ismételhető struktúrává válnak. Koselleck megfogalmazásában: „Az újkori történelem folya­matkaraktere másképp nem érthető meg, mint az események struktúrák általi és a struktúrák esemé­nyek általi kölcsönös magyarázataként”. Jauss, aki az egyediség mint sajátlagosság (mint nem gyorsan sa­játtá tett idegenség) megértését igencsak fontosnak tartotta, rámutat, hogy a történelmi egyediség csak a rajta túli által, az alteritás által, vagyis csakis a ha­sonlítás, a hasonló különbözősége alapján válhat értelmezhetővé. Az egyediséget megmutatni hiva­tott reprezentáció közvetítő funkcióját csak úgy tudja betölteni, hogy elkerülhetetlenül kudarcot vall, „veszteséget” és nem kívánt „többletet” is ter­mel. A holocaustról szóló történeti narratívák szük­ségképpen partikulárisak maradnak, bizonyos mér­tékig mindig feltöltődnek a jelen távlatának morális, politikai és ideológiai összefüggéseivel, instrumen­­talizálják a kulturális memóriát, olyan emlékművé válva, amely akadályozza az emlékezést. Ezért is lehet különlegesen fontos szerepe a holocaust esztétikai, irodalmi közvetítésének, ezért is fordul rendre a történeti emlékezés ahhoz a médiumhoz, amelynek megkülönböztető sajá­tossága éppen az, hogy képessé tehet a fent jelzett ideológiai kötések oldására. Az esztétikai tapaszta­lat kitüntetett teljesítménye ugyanis az imaginárius által lehetővé tett szabadság az identifikációban és az esztétikai ítéletben. Az irodalmi szöveg poétikai potenciálja pedig az ideológiai támpontok „gyen­gítésével”, a logika felfüggesztésével teszi lezárha­­tatlanná az olvasás jelentéstulajdonító műveleteit. (Elhangzott 2002. október 10-én a miskolci irodalom­antropológiai konferencián, az irodalmi Nobel-díj hírének bejelentése előtt.) SZIRÁK Péter Folytonosság és változás A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája Csokonai, 1998 KERTÉSZ Imre Művei Magvető, 2002 Sorstalanság (1975) A kudarc (1988) Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) Gályanapló (1992) Az angol lobogó (1991) Valaki más (1997) A száműzött nyelv (1998) A gondolatnyi rend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok Magvető, 1998 A fölösleges értelmiségi" Magyar Lettre Internationale, 13 A látható és a láthatatlan Weimar" Magyar Lettre Internationale, 14 .Hamburgi beszéd az évszázadról" Magyar Lettre Internationale, 17 „Lipcsei beszéd" Magyar Lettre Internationale, 25­­

Next