Magyar Lettre Internationale 2002-2003. tél (47. szám)
KERTÉSZ - Szirák Péter: Kertész Imre Sorstalanságáról
Magyar Lettre International 7 . szám FÖLDÉNYI F. Laszlo te erkölcsi magány terhe" Magyar Lettre Internationale, 25 KOVÁCS Béla Lóránt Az időbeliség tapasztalatának módosulásai Kertész Imre Sorstalanság című regényében (kézirat) BRAUN Róbert Holocaust, elbeszélés, történelem Osiris, 1995 WHITE, Hayden A történelem terhe Osirs, 1997 LEVI, Primo Akik elpusztultak, és akik megmaradtak Európa, 1989 SEMPRUN, Jorge A nagy utazás Európa, 1964, 1982 APITZ, Bruno Farkasok közt. védtelen Európa, 1975 BOROWSKI, Tadeusz Kővilág Európa, 1971 SALAMOV, Variam Kolima. Elbeszélések a sztálini lágerekből Szabad Tér- Európa, 1989 KOSELLECK, Reinhart ,Az emlékezet diszkontinuitása, 2000, 1999/11 HELLER Ágnes Költészet és gondolkodás Múlt és Jövő, 1998 ESHEL, Amir te egyén lelkiismeretéről. A Walser-Bubis-vita és a nemzetiszocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében" Nagyvilág, 2001/4 7001-7003 "és____ miáltal az emlékművé válás mint egyfajta felejtés mechanizmusa is akadályokba ütközik. A holocaust-diskurzus és a Sorstalanság Kertész Imre, aki a holocaust-diskurzus széles körben ismert alakítója, aki lényegében majd minden művét az emlékezés fenntartásának szentelte, egy írásában így fogalmaz: „a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.” Kertésznek különösen az első, immár méltán nemzetközi hírű regénye, a Sorstalanság emelkedik ki azzal az irodalmi-esztétikai teljesítménnyel, amit sommásan úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a mű Auschwitz tapasztalatának „folytonossá tételével” fenntartja a holocausttal szembeni morális reflexió kényszerét. Tüzetes elemzésre itt most aligha van mód, ez alkalommal legföljebb a regény olvasási tapasztalatának néhány jellemző és a holocaust-diskurzusban meglehetősen újszerű vonására utalhatok. A Sorstalanság elbeszélő-főhőse egy tizennégy éves budapesti kiskamasz, aki sajátos tétovasággal, szembetűnő körülményeskedéssel számol be előbb arról, hogy 1944 tavaszán munkaszolgálatra bevonuló apját hogyan búcsúztatta el a család, majd arról, hogy két hónappal később őt magát miképpen hurcolták el munkába menet a magyar főváros egyik külkerületéből előbb Auschwitzba, majd Buchenwaldba, s onnan a zeitzi koncentrációs táborba, majd ismét Buchenwaldba, ahonnan aztán 1945 nyarán csekély számú túlélőtársaival együtt hazatért Magyarországra. A Sorstalanság tárgyát tekintve tehát holocaust-regény, egy magyar zsidó kamaszfiú deportálásának megrendítő erejű története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés ellen. Cselekménye rekonstruálható és kivonatolható, az olvasása látszólag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig a széles körű hatását is magyarázza. Aki azonban a regény tüzetes olvasására adja a fejét, a fenti „tartalmi” összefoglalót, ha pontatlannak nem is, mindazonáltal sekélyesnek tarthatja, s vélhetően nemcsak a szükségképpeni tömörsége miatt. A Sorstalanság ugyanis éppen azért válik talányos, többször újraolvasható irodalmi műalkotássá, s ezáltal a holocaust-tapasztalat horizontjának lezárhatatlanságát példázva, mert miközben cselekményét megjeleníti, az összefüggő (élet)történet mibenlétét, az emlékezés és az emlék, a szavak és a dolgok viszonyát, illetve a szavakhoz és a dolgokhoz való emberi viszonyulást is problematizálja. Még pontosabban: éppen ezeket tartja a legfontosabbnak az egyéni és kollektív emlékezet és erkölcs kérdéseinek megítélhetősége szempontjából. A Sorstalanság hatáseffektusainak egyik legfontosabb eleme egy lényegében személytelen elbeszélő megalkotása. Mindez az események elbeszélésének naplószerű távlatával és a referenciális jelölés rendjének fellazításával társul. Egyszerűbben fogalmazva: az elbeszélés nem teremt lényeges távolságot az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között, a főhős-narrátor nem rendelkezik az utólagos tudás rendező-átstrukturáló elveivel, az elvárás és a tapasztalat közötti szakadék áthidalásának képességével. A narratív alakításmódnak ezek a tényezői pedig lényegi szakítást jelentenek a korábbi holocaust-irodalom egynémely kanonikus eljárásával. Ennek tulajdonítható például, hogy a Sorstalanság a narratív-ideológiai horizont tekintetében igen élesen eltér Jorge Semprun A nagy utazás című regényétől. Kertész műve aggályosnak mutatja Auschwitz ábrázolását, Semprun elbeszélő-főhőse viszont - bár fellazítja az elbeszéltek kronológiai sorrendjét - magabiztosnak mutatkozik mind a szemtanúfunkció lehetőségét, mind a történtek morális-ideológiai megítélhetőségét tekintve. Gerard a jelent és a múltat a már megtapasztalt jövő tudatosságával tárja elénk, ráadásul a marxista ideológia kauzalitásával és teleológiájával (re)humanizálva a történteket. (Hasonló mondható el a buchenwaldi táborban egy kisfiú megmentésének történetéről szóló Bruno Apitz-regényről is.) Kertész regénye - a beszédes különbségen túl - inkább hasonlít Tadeusz Borowski írásaihoz. A szintén Auschwitz-túlélő író Kővilág című elbeszéléskötetében a rövidebb epikai forma adta kereteket kihasználva a tábori lét egy-egy „pillanatképét” igyekszik megörökíteni, mégpedig egy lengyel szemtanú, vagyis a „túlélésért cselekvő vétlen bűnösök” távlatából. A negyvenes évek végén írt elbeszélések nem kis megrökönyödést keltettek, éppen azért, mert a narrátorfőhős nem egy táboron túli, „külső” morális távlat értékelő pozíciójából beszél a lágerbeli eseményekről, hanem egy belső viszonyítási rendhez idomulva. A mégis meglévő lényeges különbség talán abban áll, hogy míg Borowski narrátora - mintegy azt tartva autentikusnak - az egykori szemtanú pozíciójával azonosul, addig Kertész, miközben nem engedi az Auschwitzon túli tudás érvényesülését, éppen hogy elidegeníti elbeszélőjét saját krónikás szerepétől. Köves Gyuri nem tudhatja „realisztikusan” ábrázolni Auschwitzot, mert nincsen hozzá távlata és nyelve, egy „tanulási folyamat” részeseként jelenik meg, aki „felkészületlensége” miatt képtelen rá, hogy folytonosságot teremtsen elvárás és tapasztalat, múlt és jelen, jelen és jövendő között. Auschwitz idejét az jellemzi, hogy az események nem következnek az előzményekből, ezért az egykori nézőpontnak a valószerűség rovására való fiktív felidézése a múlttal való újbóli szembenézést szolgálja, „minthogy segíthet megválaszolni azt, ami utólag megválaszolhatatlannak tűnik: hogyan történhetett meg a borzalom, hogyan engedhették mindezt megtörténni azok, akik részt vettek benne.” Azt lehet mondani, hogy a Sorstalanság az emlékezet diszkontinuitásának tapasztalatával szembesít, amikor mesteri módon lassítja le az elsődleges és a másodlagos tapasztalat közötti átmenet idejét. Itt csak utalhatok Jauss és Koselleck azon írásaira, melyekben a német gondolkodók az előre beláthatatlan történelem eseménykarakterét, valamint az emlékezet másodlagos intézményesítésének mechanizmusait taglalták. Közismert, hogy Jauss az eseményt Gadamer nyomán mindig csak annak utólagosságában, következményei felől látta hozzáférhetőnek, s ezt nem választotta el a nyelv diskurzív létesítő erejétől. Koselleck az emlékezet diszkontinuitását tárgyalva szólt azokról a lehetséges magatartásformákról, amelyek a szükségképpen közvetíthetetlen, szegmentális és töredékes elsődleges tapasztalatoknak a nyilvános emlékezeti formákba való „átvezetésekor” keletkeznek. E tekintetben nagy jelentősége van annak, hogy Köves Gyuri elsődleges tapasztalatai, az utólagosság távlatának fiktív kiszorítása miatt fokozottan, csakis a múltbéli tudás alapján értelmeződnek, a táborból való hazatérés után pedig elfogadhatatlannak tűnik számára az Auschwitz-cal kapcsolatos utólagos értelemadás. Bár talán meglepő az összehasonlítás, de mégis megkockáztatom: a Sorstalanság IV. a történelmi tapasztalatot értelmező távlata némi rokonságot mutat Martin Walser regényével (Ein springen der Brunnen, 1998), amelyben a német szerző a múlthoz való viszonyulás kérdését éppen a „beavatódás” fokozatosságával, az emlékezet folytonosságának hiányával, a személyes és kollektív emlékezet szükségképpeni különbségével hozza kapcsolatba. Máshol vizsgálom tüzetesebben azt a kérdést is, hogy a Sorstalanság itt vázolt esztétikai tapasztalatához miképpen járul hozzá a „cselekményesítésnek” és a szükségképpeni irodalmi-diskurzív „hasonlításnak” az a módja, ahogyan a regény Köves Gyuri történetét összekapcsolja olyan kontextusokkal, mint amilyen az önéletrajziság és a nevelődésregény (vagy az első buchenwaldi megérkezéskor az útikönyv, a „bédekker" médiuma). S itt szintén csak utalnék rá, hogy a Sorstalanságunk mint irodalmi vállalkozásnak az egyik legizgalmasabb jegye éppen dikciójának „idézet-effektusa”. Kertész regénye nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is csapdaszerűnek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. A Sorstalanság fellazítja a referenciális jelölési rendet, s nagymértékben a jelek csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és -rombolódás alapjául. Az egykorú magyarországi recepció által jócskán kifogásolt regénynyelv megalkotottsága ugyanis - vélhetően az elhurcoltak és elhurcolok egykorú „közbeszédének” kliséit idézve - szituáció és nyelvhasználat, sőt alak és hang különváltságára épül, így a regényben beszélő Köves Gyuri nem annyira „valóságos” alakként, inkább csak mediátor funkcióként értelmezhető: a szubjektum teljességgel feloldódik az idegen hangok sokaságában. (Az elvárás és bekövetkezés közötti nagy távolság, a diskurzív össze-nem-illés, illetve az idegen távlattal való azonosulás pedig - némely olvasót akár meg is botránkoztatva - humort kelt.) A „sorstalanság” ezért nemcsak a sors, hanem az egyediség választhatatlanságát is jelenti. A regény éppen az emlékezet által áthatott, így abszolút jelenétől, közvetlenségétől megfosztott észlelés, az emlékezés és az emlék közötti távolság, a saját múlttól és a saját jelenléttől való idegenség tapasztalatát közvetíti. A történelmi esemény értelmezhetetlensége annak nyelvi előfeltételezettségével hozható összefüggésbe, s éppen ez a nyitott értelmezhetetlenség az, ami Auschwitz emléke. Ami Auschwitz irodalmi emléke. Ahogy Koselleck fogalmaz: ,A tudományos, az erkölcsi és a vallásos út - mindegyik a maga módján - kilátástalan helyzetbe vezet. És éppen a kilátástalanság az, amit az emlékezetnek meg kell őriznie.”