Magyar Lettre Internationale 2002-2003. tél (47. szám)

KERTÉSZ - Szirák Péter: Kertész Imre Sorstalanságáról

Magyar Lettre Internationa­l 7 . s­z­á­m FÖLDÉNYI F. Laszlo te erkölcsi magány terhe" Magyar Lettre Internationale, 25 KOVÁCS Béla Lóránt Az időbeliség tapasztalatának módosulásai Kertész Imre Sorstalanság című regényében (kézirat) BRAUN Róbert Holocaust, elbeszé­lés, történelem Osiris, 1995 WHITE, Hayden A történelem terhe Osirs, 1997 LEVI, Primo Akik elpusztultak, és akik megmaradtak Európa, 1989 SEMPRUN, Jorge A nagy utazás Európa, 1964, 1982 APITZ, Bruno Farkasok közt. védtelen Európa, 1975 BOROWSKI, Tadeusz Kővilág Európa, 1971 SALAMOV, Variam Kolima. Elbeszélések a sztálini lágerekből Szabad Tér- Európa, 1989 KOSELLECK, Reinhart ,Az emlékezet diszkontinuitása, 2000, 1999/11 HELLER Ágnes Költészet és gondolkodás Múlt és Jövő, 1998 ESHEL, Amir te egyén lelkiismeretéről. A Walser-Bubis-vita és a nemzetiszocia­lizmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében" Nagyvilág, 2001/4 7001-7003 "és____ miáltal az emlékművé válás mint egyfajta felejtés mechanizmusa is akadályokba ütközik. A holocaust-diskurzus és a Sorstalanság Kertész Imre, aki a holocaust-diskurzus széles kör­ben ismert alakítója, aki lényegében majd minden művét az emlékezés fenntartásának szentelte, egy írásában így fogalmaz: „a holocaustról, erről a fel­foghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk va­lóságos elképzelést.” Kertésznek különösen az első, immár méltán nemzetközi hírű regénye, a Sorstalanság emelkedik ki azzal az irodalmi-eszté­tikai teljesítménnyel, amit sommásan úgy fogal­mazhatnánk meg, hogy a mű Auschwitz tapasztala­tának „folytonossá tételével” fenntartja a holoca­usttal szembeni morális reflexió kényszerét. Tüze­tes elemzésre itt most aligha van mód, ez alkalom­mal legföljebb a regény olvasási tapasztalatának néhány jellemző és a holocaust-diskurzusban meglehetősen újszerű vonására utalhatok. A Sorstalanság elbeszélő-főhőse egy tizennégy éves budapesti kiskamasz, aki sajátos tétovasággal, szembetűnő körülményeskedéssel számol be e­­lőbb arról, hogy 1944 tavaszán munkaszolgálatra bevonuló apját hogyan búcsúztatta el a család, majd arról, hogy két hónappal később őt magát mi­képpen hurcolták el munkába menet a magyar főváros egyik külkerületéből előbb Auschwitzba, majd Buchenwaldba, s onnan a zeitzi koncentráci­ós táborba, majd ismét Buchenwaldba, ahonnan az­tán 1945 nyarán csekély számú túlélőtársaival együtt hazatért Magyarországra. A Sorstalanság tár­gyát tekintve tehát holocaust-regény, egy magyar zsidó kamaszfiú deportálásának megrendítő erejű története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés ellen. Cselekménye re­konstruálható és kivonatolható, az olvasása látszó­lag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig a széles körű hatását is magyarázza. Aki azonban a regény tüzetes olvasására adja a fejét, a fenti „tartal­mi” összefoglalót, ha pontatlannak nem is, mind­azonáltal sekélyesnek tarthatja, s vélhetően nem­csak a szükségképpeni tömörsége miatt. A Sorsta­lanság ugyanis éppen azért válik talányos, többször újraolvasható irodalmi műalkotássá, s ezáltal a ho­locaust-tapasztalat horizontjának lezárhatatlanságát példázva, mert miközben cselekményét megjelení­ti, az összefüggő (élet)történet mibenlétét, az em­lékezés és az emlék, a szavak és a dolgok viszonyát, illetve a szavakhoz és a dolgokhoz való emberi vi­szonyulást is problematizálja. Még pontosabban: éppen ezeket tartja a legfontosabbnak az egyéni és kollektív emlékezet és erkölcs kérdéseinek megí­­télhetősége szempontjából. A Sorstalanság hatáseffektusainak egyik legfon­tosabb eleme egy lényegében személytelen elbe­szélő megalkotása. Mindez az események elbeszé­lésének naplószerű távlatával és a referenciális jelö­lés rendjének fellazításával társul. Egyszerűbben fo­galmazva: az elbeszélés nem teremt lényeges távol­ságot az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között, a főhős-narrátor nem rendelkezik az utólagos tudás rendező-átstrukturáló elveivel, az elvárás és a ta­pasztalat közötti szakadék áthidalásának képessé­gével. A narratív alakításmódnak ezek a tényezői pedig lényegi szakítást jelentenek a korábbi holoca­ust-irodalom egynémely kanonikus eljárásával. En­nek tulajdonítható például, hogy a Sorstalanság a narratív-ideológiai horizont tekintetében igen éle­sen eltér Jorge Semprun A nagy utazás című regé­nyétől. Kertész műve aggályosnak mutatja Ausch­witz ábrázolását, Semprun elbeszélő-főhőse viszont - bár fellazítja az elbeszéltek kronológiai sorrendjét - magabiztosnak mutatkozik mind a szemtanú­funkció lehetőségét, mind a történtek morális-ide­ológiai megítélhetőségét tekintve. Gerard a jelent és a múltat a már megtapasztalt jövő tudatosságával tárja elénk, ráadásul a marxista ideológia kauzalitá­sával és teleológiájával (re)humanizálva a történte­ket. (Hasonló mondható el a buchenwaldi tábor­ban egy kisfiú megmentésének történetéről szóló Bruno Apitz-regényről is.) Kertész regénye - a be­szédes különbségen túl - inkább hasonlít Tadeusz Borowski írásaihoz. A szintén Auschwitz-túlélő író Kővilág című elbeszéléskötetében a rövidebb epi­kai forma adta kereteket kihasználva a tábori lét egy-egy „pillanatképét” igyekszik megörökíteni, mégpedig egy lengyel szemtanú, vagyis a „túlélé­sért cselekvő vétlen bűnösök” távlatából. A negyve­nes évek végén írt elbeszélések nem kis megrökö­nyödést keltettek, éppen azért, mert a narrátor­főhős nem egy táboron túli, „külső” morális távlat értékelő pozíciójából beszél a lágerbeli eseményekről, hanem egy belső viszonyítási rend­hez idomulva. A mégis meglévő lényeges különb­ség talán abban áll, hogy míg Borowski narrátora - mintegy azt tartva autentikusnak - az egykori szemtanú pozíciójával azonosul, addig Kertész, mi­közben nem engedi az Auschwitzon túli tudás érvé­nyesülését, éppen hogy elidegeníti elbeszélőjét sa­ját krónikás szerepétől. Köves Gyuri nem tudhatja „realisztikusan” ábrázolni Auschwitzot, mert nin­csen hozzá távlata és nyelve, egy „tanulási folyamat” részeseként jelenik meg, aki „felkészületlensége” miatt képtelen rá, hogy folytonosságot teremtsen elvárás és tapasztalat, múlt és jelen, jelen és jövendő között. Auschwitz idejét az jellemzi, hogy az események nem következnek az előzmények­ből, ezért az egykori nézőpontnak a valószerűség rovására való fiktív felidézése a múlttal való újbóli szembenézést szolgálja, „minthogy segíthet megvá­laszolni azt, ami utólag megválaszolhatatlannak tűnik: hogyan történhetett meg a borzalom, ho­gyan engedhették mindezt megtörténni azok, akik részt vettek benne.” Azt lehet mondani, hogy a Sorstalanság az emlékezet diszkontinuitásának ta­pasztalatával szembesít, amikor mesteri módon las­sítja le az elsődleges és a másodlagos tapasztalat közötti átmenet idejét. Itt csak utalhatok Jauss és Koselleck azon írásaira, melyekben a német gon­dolkodók az előre beláthatatlan történelem ese­ménykarakterét, valamint az emlékezet másodla­gos intézményesítésének mechanizmusait taglal­ták. Közismert, hogy Jauss az eseményt Gadamer nyomán mindig csak annak utólagosságában, kö­vetkezményei felől látta hozzáférhetőnek, s ezt nem választotta el a nyelv diskurzív létesítő ere­jétől. Koselleck az emlékezet diszkontinuitását tár­gyalva szólt azokról a lehetséges magatartásformák­ról, amelyek a szükségképpen közvetíthetetlen, szegmentális és töredékes elsődleges tapasztala­toknak a nyilvános emlékezeti formákba való „átve­zetésekor” keletkeznek. E tekintetben nagy jelen­tősége van annak, hogy Köves Gyuri elsődleges ta­pasztalatai, az utólagosság távlatának fiktív kiszorí­tása miatt fokozottan, csakis a múltbéli tudás alap­ján értelmeződnek, a táborból való hazatérés után pedig elfogadhatatlannak tűnik számára az Auschwitz-cal kapcsolatos utólagos értelemadás. Bár talán meglepő az összehasonlítás, de mégis megkockáztatom: a Sorstalanság IV. a történelmi tapasztalatot értelmező távlata némi rokonságot mutat Martin Walser regényével (Ein springen der Brunnen, 1998), amelyben a német szerző a múlt­hoz való viszonyulás kérdését éppen a „beavató­­dás” fokozatosságával, az emlékezet folytonosságá­nak hiányával, a személyes és kollektív emlékezet szükségképpeni különbségével hozza kapcsolatba. Máshol vizsgálom tüzetesebben azt a kérdést is, hogy a Sorstalanság itt vázolt esztétikai tapasz­talatához miképpen járul hozzá a „cselekményesí­­tésnek” és a szükségképpeni irodalmi-diskurzív „hasonlításnak” az a módja, ahogyan a regény Kö­ves Gyuri történetét összekapcsolja olyan kontex­tusokkal, mint amilyen az önéletrajziság és a neve­­lődésregény (vagy az első buchenwaldi megérke­zéskor az útikönyv, a „bédekker" médiuma). S itt szintén csak utalnék rá, hogy a Sorstalanságunk mint irodalmi vállalkozásnak az egyik legizgalma­sabb jegye éppen dikciójának „idézet-effektusa”. Kertész regénye nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is csapdaszerű­nek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. A­ Sorstalanság fellazítja a refe­renciális jelölési rendet, s nagymértékben a jelek csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és -rombolódás alapjául. Az egykorú magyarországi recepció által jócskán kifogásolt regény­nyelv megalkotottsága ugyanis - vélhetően az elhurcoltak és elhurcolok egykorú „közbeszédének” kliséit idézve - szituáció és nyelv­­használat, sőt alak és hang különváltságára épül, így a regényben beszélő Köves Gyuri nem annyira „valóságos” alakként, inkább csak mediátor funk­cióként értelmezhető: a szubjektum teljességgel feloldódik az idegen hangok sokaságában. (Az el­várás és bekövetkezés közötti nagy távolság, a diskurzív össze-nem-illés, illetve az idegen távlattal való azonosulás pedig - némely olvasót akár meg is botránkoztatva - humort kelt.) A „sorstalanság” ezért nemcsak a sors, hanem az egyediség választ­­hatatlanságát is jelenti. A regény éppen az emléke­zet által áthatott, így abszolút jelenétől, közvetlen­ségétől megfosztott észlelés, az emlékezés és az emlék közötti távolság, a saját múlttól és a saját jelenléttől való idegenség tapasztalatát közvetíti. A történelmi esemény értelmezhetetlensége annak nyelvi előfeltételezettségével hozható összefüg­gésbe, s éppen ez a nyitott értelmezhetetlenség az, ami Auschwitz emléke. Ami Auschwitz irodalmi emléke. Ahogy Koselleck fogalmaz: ,A tudomá­nyos, az erkölcsi és a vallásos út - mindegyik a ma­ga módján - kilátástalan helyzetbe vezet. És éppen a kilátástalanság az, amit az emlékezetnek meg kell őriznie.”

Next