Magyar Lettre Internationale 2003. nyár (49. szám)
RÉGI UTAZÓK - AZ UTAZÁS MINT KULTÚRA - Böhringer, Hans: Csomagolni
HANNES BÖHRINGEN Csomagolni Minden csupa jövés-menés, ki- és becsomagolás. Soha senki se jön csomag nélkül, még ha nincs is semmi a kezében. Előbb vagy utóbb akarva-akaratlan felnyílik a bőröndje, és többé már nem lehet becsukni. Kicsomagolni, becsomagolni - élni azt jelenti: meg kell nyilatkozni, és meg kell halni. Az ember olyan állat, amelyik nem tud meglenni csomag nélkül, és ezért megtanul be- és kicsomagolni. Sőt még saját magát is ki- és becsomagolja, elrejti szemérmét, és óvja magát a naptól meg a hidegtől. Csomagolás nélkül az ember bruto. Nettóvá, félig netté és barátságossá csak a civilizáció csomagolásában válik. Vagy mégiscsak Rousseau-nak volna igaza? Csomagolni azt jelenti, hogy valamit el is lehet rejteni. Az emberek ezért váltak nyílttá, de bizalmatlanná is másokkal, végül pedig önmagukkal szemben is. Ki kellett találniuk, mi rejlik a szavak szép csomagolásában, és meg kellett tanulniuk a gesztusokból a szándékokra, a külsőből a belsőre következtetni. Van tehát valami, amit nem lehet kicsomagolni, és csak közvetve mutatkozik meg a csomagolás révén, nehezen kivehetően, ám cserébe akaratlanul, sosem ellenőrizhetően: a benső. Mindemellett az embereknek mindig voltak eszközei, amiket össze kellett csomagolniuk, egy kötegbe kellett kötniük, amikor vándorlásaik során továbbvonultak. Talán ez volt az oka annak, hogy letelepedtek: elegük lett a csomagolásból. Egyre több holmijuk volt, amit ki és be kellett csomagolni. Végre tartósan le akarták rakni, el akarták helyezni. Ám minél több hely van a tárolásra, az elraktározásra és a felhalmozásra, annál több holmit és csomagot kell elhelyezni. Az állatnál, mely nem boldogul csomag nélkül, a biztonság kedvéért mindig túl sok van. Sosem tudta megtalálni a határt, a helyes arányát annak, amire valóban szüksége volt, ami az élethez kellő és természetes. A csomaggal bíró állatnak mindig szüksége volt a szükségtelenre, luxusra, tétlenségre, kultúrára, a készletek elpazarlására. Mivel az ember nem tudja, hogy mire van szüksége, ritkán elég neki. Egyre többet kíván, és inkább megtartja, semmint hogy továbbadja vagy eldobja. És nem is felejt olyan könnyen, így aztán a tárlók egyre nagyobb halmai állnak szerte a földön, amelyekben az emberek magukat és csomagjaikat halmozzák fel. Más tárlókban olyan holmikat termelnek és árusítanak, melyeket aztán becsomagolva és elcsomagolva haza- vagy máshová visznek. A helyhez kötött konténerek között mozgékony konténerek járnak ide-oda, és viszik a szállítmányokat. Az ember olyan állat, mely soha nincs csomag nélkül - inkább valamivel többet vigyünk magunkkal, az ember sosem tudhatja! -, és szenved a súly alatt, amit magával cipel. Nem tudja egyszerűen lerázni, eldobni a csomagot. Ezért aztán tehermentesítésre törekszik. Letelepedetté válván képes holmijait tartósan tárolni. Lerakja őket, de már nem találja a csomagokba rakott holmikat. Nem képes tárolni az emlékezetében, hogy mi melyik tartóba került. Minden el van téve valahová, de már nem tudja, hová. Ezért aztán új csomagot vesz a nyakába, nem nehezet, de bonyodalmasat: emlékeztető cédulákat, memóriatámogatókat, kulcsokat, kódokat, jelszavakat, számkombinációkat, amelyek elvezetik a megfelelő ládákhoz, és azokat nyitni és zárni tudják. E tevékenységektől kimerülve felüdülésre van szüksége: nyaralás, elutazás, csomagolás a bőröndbe. Mi kell nekem az útra? Az időjárás bizonytalan. Lehet, hogy meleg lesz, lehet, hogy hideg. Mindenre fel kell készülni. A bőrönd az autó csomagtartójában lesz, vagy nekem kell a pályaudvari lépcsőkön fel- és lecipelnem? A hullámokban való megmerülés után az ember visszatér a strandra, és nem találja a kicsi kupacot, amit lerakott: az inget, a nadrágot, a cipőt. A nadrágzsebben papírok voltak, pénztárca és autókulcs. Az autó is eltűnt. A kesztyűtartóban volt egy cédula, rajta azzal telefonszámmal, ahol zároltatni lehet a számlát. Jobb lett volna nyakba akasztva bevinni a kulcsot a sós vízbe? Lehet, hogy egy hullám leszakította volna. A biztonsági lánc sosem zár egészen. A bőröndöt sosem lehet egészen bezárni. A kicsomagolás és az újra becsomagolás közti átmenetben, a zárt zárlók között ott van az elvesztés, az elfelejtés, az eltűnés rése. A réseket a bizalom tölti ki. Avagy fordítva: ha eltűnik a bizalom, el lehet kezdeni a bepakolást. Csomag és tárló tölti be a bizalmon támadt rést. Az ember magán viseli a múlt terhét. Csomag nélkül nem tud meglenni. Ez azonban nyomasztja: le akarja vetni magáról, hátra akarja hagyni, el akarja felejteni, újat akar kezdeni. Nekiindulni az ismeretlennek, vagy legalábbis megkönnyebbülni azáltal, hogy csomagja egy részét lerakja, tartóba teszi, hordozza a múltat, és a jövővel törődik. Az ember nem a jelenben él. Minden esetlegességet megragad, és nem veszi észre azt, ami történik, csak akkor, amikor már megtörtént. A jelen a múlt és a jövő között megosztó figyelem rése. Ezért is akarták a régi filozófusok csak a legszükségesebb és legfontosabb dolgokat magukkal vinni, hogy csak az legyen náluk, amire valóban szükségük lehet. A csomagtól és annak nehézkességétől megszabadulva akartak jelen lenni - lélekjelenléttel és talpraesetten. Erre az ember bőrönddel a kezében nem képes. A jelenvalóság az ember számára többnyire mégis csak csomagként adott, azaz magán kívül, mint távoli cél a messzeségben. A csomag terhének nyomása alatt lévő állat túlzottan figyel arra, amit magával cipel, amit el tudna veszíteni, avagy már el is veszített. Úgy megy keresztül a jelenen, mintha mi sem történne. Egyszerűen semmit sem vesz észre. Csak a veszteségek súlyát érzékeli. Az ember nevezetű teherhordó állat magával viszi kényelmetlen emlékezetét, amely elfeledi mindazt, amit meg akar tartani, és megtartja azt, amit inkább elveszítene - a jövendő esetlegességekre irányuló félelem és remény zűrzavarát, sőt önmagát is magával viszi. Annak a terhét, hogy önmagát kell az embernek a hátán vinnie - ez az a csomag, amely hátráltatja abban, hogy könnyű léptű legyen, talpraesett és elmés. Ez csak kivételesen sikerül - ami művészet és szerencsés adottság. Az ember olyan állat, amelynek önmagát kell hordoznia, elviselnie. Táplálék, ruhák, papírok, könyvek, játékszerek és így tovább - ezeket kell elcsomagolni és magunkkal hordani. Egyenként nem is tudnánk vinni, és együtt az összesét sem. Csomagokat készítünk, és feliratozzuk őket, így válnak kezelhetővé, így át tudjuk csomagolni, és ki tudunk venni belőlük, egy részüket a szekrényben tudjuk hagyni, a többit magunkkal tudjuk vinni. Ezt a félelmek kupacából át tudjuk tenni a gondok halmába, azt a játékszerek közül a vigaszok közé, emezt a remények közül át a csalódásokhoz. Az egyes csomagokat azután könnyebb csomagocskákká lehet szétpakolni, így hátra lehet hagyni vagy előre lehet küldeni. (...) Ennek a körforgásnak a terhét könnyíti meg a művészet, a vallás és a filozófia. Ezeket régi idők csomagjaiként cipeljük magunkkal. Viszonylag jól ellenállnak a haladásnak, sosem váltak teljesen muzeálissá, és nem lettek tárlókba félretéve. Ezek a bőröndök, amelyek kinyílnak, és többé már nem csukhatók be. Az egyszerűség kedvéért művészetre, vallásra és filozófiára elkülönítve lett szétpakolva a zűrzavaruk. Mégis sok különbözőség rejlik mindegyik csomagban. Sok különböző dolog válik le róluk mellékhatásként, köztük annak gyanúja, hogy jól csomagolt szemfényvesztés volnának. Ennyiben a művészet, a vallás és a filozófia e világ félhomályához tartozik. De a világot mégis felderítik. A félhomályt nem világosság váltja fel, a félhomály transzparenssé válik. A szürkület, a szomorúság alábbhagy. A terhek könnyebbé válnak. A csomagok ugyan nem tűnnek el, de sikerül elérni a súlyok felfüggesztését, a pillanatot, amikor minden egyidejűleg be és ki van pakolva, semmi sem maradt el, és minden el lett mondva. TILLMANN U. A. FORDÍTÁSA BÖHRINGER, Hannes :Emberek a dobozban' Magyar Lettre Internationale, 42 TI BÉCI UTAZÓK - AZ UTAZÁS MINT MÚLTÁRA