Magyar Lettre Internationale 2003. nyár (49. szám)

RÉGI UTAZÓK - AZ UTAZÁS MINT KULTÚRA - Böhringer, Hans: Csomagolni

HANNES BÖHRINGEN Csomagolni Minden csupa jövés-menés, ki- és becsomagolás. Soha senki se jön csomag nélkül, még ha nincs is semmi a kezében. Előbb vagy utóbb akarva-akaratlan felnyílik a bőröndje, és többé már nem lehet becsukni. Kicsomagolni, becso­magolni - élni azt jelenti: meg kell nyilatkozni, és meg kell halni. Az ember olyan állat, amelyik nem tud meglenni csomag nélkül, és ezért megtanul be- és kicsomagolni. Sőt még saját magát is ki- és becsomagolja, el­rejti szemérmét, és óvja magát a naptól meg a hidegtől. Csomagolás nélkül az ember bruto. Nettóvá, félig netté és barátságossá csak a civilizáció csomagolá­sában válik. Vagy mégiscsak Rousseau-nak volna igaza? Csomagolni azt jelenti, hogy valamit el is lehet rejteni. Az emberek ezért váltak nyílttá, de bizalmatlanná is másokkal, végül pedig önmagukkal szem­ben is. Ki kellett találniuk, mi rejlik a szavak szép csomagolásában, és meg kel­lett tanulniuk a gesztusokból a szándékokra, a külsőből a belsőre következtet­ni. Van tehát valami, amit nem lehet kicsomagolni, és csak közvetve mutatko­zik meg a csomagolás révén, nehezen kivehetően, ám cserébe akaratlanul, so­sem ellenőrizhetően: a benső. Mindemellett az embereknek mindig voltak eszközei, amiket össze kellett csomagolniuk, egy kötegbe kellett kötniük, amikor vándorlásaik során to­vábbvonultak. Talán ez volt az oka annak, hogy letelepedtek: elegük lett a cso­magolásból. Egyre több holmijuk volt, amit ki és be kellett csomagolni. Végre tartósan le akarták rakni, el akarták helyezni. Ám minél több hely van a tárolásra, az elraktározásra és a felhalmozásra, annál több holmit és csomagot kell elhelyezni. Az állatnál, mely nem boldogul csomag nélkül, a biztonság kedvéért mindig túl sok van. Sosem tudta megtalálni a határt, a helyes arányát annak, amire valóban szüksége volt, ami az élethez kellő és ter­mészetes. A csomaggal bíró állatnak mindig szüksége volt a szükségtelenre, luxus­ra, tétlenségre, kultúrára, a készletek elpazarlására. Mivel az ember nem tudja, hogy mire van szüksége, ritkán elég neki. Egyre többet kíván, és inkább megtart­ja, semmint hogy továbbadja vagy eldobja. És nem is felejt olyan könnyen, így aztán a tárlók egyre nagyobb halmai állnak szerte a földön, amelyekben az emberek magukat és csomagjaikat halmozzák fel. Más tárlókban olyan hol­mikat termelnek és árusítanak, melyeket aztán becsomagolva és elcsomagol­va haza- vagy máshová visznek. A helyhez kötött konténerek között mozgé­kony konténerek járnak ide-oda, és viszik a szállítmányokat. Az ember olyan állat, mely soha nincs csomag nélkül - inkább valamivel többet vigyünk magunkkal, az ember sosem tudhatja! -, és szenved a súly alatt, amit magával cipel. Nem tudja egyszerűen lerázni, eldobni a csomagot. Ezért aztán tehermentesítésre törekszik. Letelepedetté válván képes holmijait tartó­san tárolni. Lerakja őket, de már nem találja a csomagokba rakott holmikat. Nem képes tárolni az emlékezetében, hogy mi melyik tartóba került. Minden el van téve valahová, de már nem tudja, hová. Ezért aztán új csomagot vesz a nyakába, nem nehezet, de bonyodalmasat: emlékeztető cédulákat, memória­támogatókat, kulcsokat, kódokat, jelszavakat, számkombinációkat, amelyek el­vezetik a megfelelő ládákhoz, és azokat nyitni és zárni tudják. E tevékenységektől kimerülve felüdülésre van szüksége: nyaralás, eluta­zás, csomagolás a bőröndbe. Mi kell nekem az útra? Az időjárás bizonytalan. Lehet, hogy meleg lesz, lehet, hogy hideg. Mindenre fel kell készülni. A bőrönd az autó csomagtartójában lesz, vagy nekem kell a pályaudvari lépcsőkön fel- és lecipelnem? A hullámokban való megmerülés után az ember visszatér a strandra, és nem találja a kicsi kupacot, amit lerakott: az inget, a nadrágot, a cipőt. A nadrágzsebben papírok voltak, pénztárca és autókulcs. Az autó is eltűnt. A kesztyűtartóban volt egy cédula, rajta azzal telefonszámmal, ahol zároltatni lehet a számlát. Jobb lett volna nyakba akasztva bevinni a kul­csot a sós vízbe? Lehet, hogy egy hullám leszakította volna. A biztonsági lánc sosem zár egészen. A bőröndöt sosem lehet egészen bezárni. A kicsomagolás és az újra becsomagolás közti átmenetben, a zárt zárlók kö­zött ott van az elvesztés, az elfelejtés, az eltűnés rése. A réseket a bizalom töl­ti ki. Avagy fordítva: ha eltűnik a bizalom, el lehet kezdeni a bepakolást. Cso­mag és tárló tölti be a bizalmon támadt rést. Az ember magán viseli a múlt terhét. Csomag nélkül nem tud meglenni. Ez azonban nyomasztja: le akarja vetni magáról, hátra akarja hagyni, el akarja fe­lejteni, újat akar kezdeni. Nekiindulni az ismeretlennek, vagy legalábbis meg­könnyebbülni azáltal, hogy csomagja egy részét lerakja, tartóba teszi, hordoz­za a múltat, és a jövővel törődik. Az ember nem a jelenben él. Minden esetle­gességet megragad, és nem veszi észre azt, ami történik, csak akkor, amikor már megtörtént. A jelen a múlt és a jövő között megosztó figyelem rése. Ezért is akarták a régi filozófusok csak a legszükségesebb és legfontosabb dolgokat magukkal vinni, hogy csak az legyen náluk, amire valóban szükségük lehet. A csomagtól és annak nehézkességétől megszabadulva akartak jelen lenni - lélekjelenlét­tel és talpraesetten. Erre az ember bőrönddel a kezében nem képes. A jelen­­valóság az ember számára többnyire mégis csak csomagként adott, azaz ma­gán kívül, mint távoli cél a messzeségben. A csomag terhének nyomása alatt lévő állat túlzottan figyel arra, amit ma­gával cipel, amit el tudna veszíteni, avagy már el is veszített. Úgy megy keresz­tül a jelenen, mintha mi sem történne. Egyszerűen semmit sem vesz észre. Csak a veszteségek súlyát érzékeli. Az ember nevezetű teherhordó állat magá­val viszi kényelmetlen emlékezetét, amely elfeledi mindazt, amit meg akar tar­tani, és megtartja azt, amit inkább elveszítene - a jövendő esetlegességekre irányuló félelem és remény zűrzavarát­­, sőt önmagát is magával viszi. Annak a terhét, hogy önmagát kell az embernek a hátán vinnie - ez az a csomag, amely hátráltatja abban, hogy könnyű léptű legyen, talpraesett és elmés. Ez csak kivételesen sikerül - ami művészet és szerencsés adottság. Az ember olyan állat, amelynek önmagát kell hordoznia, elviselnie. Táplálék, ruhák, papírok, könyvek, játékszerek és így tovább - ezeket kell elcsomagolni és magunkkal hordani. Egyenként nem is tudnánk vinni, és együtt az összesét sem. Csomagokat készítünk, és feliratozzuk őket, így válnak kezelhetővé, így át tudjuk csomagolni, és ki tudunk venni belőlük, egy részü­ket a szekrényben tudjuk hagyni, a többit magunkkal tudjuk vinni. Ezt a félel­mek kupacából át tudjuk tenni a gondok halmába, azt a játékszerek közül a vi­gaszok közé, emezt a remények közül át a csalódásokhoz. Az egyes csomago­kat azután könnyebb csomagocskákká lehet szétpakolni, így hátra lehet hagy­ni vagy előre lehet küldeni. (...) Ennek a körforgásnak a terhét könnyíti meg a művészet, a vallás és a filo­zófia. Ezeket régi idők csomagjaiként cipeljük magunkkal. Viszonylag jól el­lenállnak a haladásnak, sosem váltak teljesen muzeálissá, és nem lettek tárlók­ba félretéve. Ezek a bőröndök, amelyek kinyílnak, és többé már nem csukha­tók be. Az egyszerűség kedvéért művészetre, vallásra és filozófiára elkülönít­ve lett szétpakolva a zűrzavaruk. Mégis sok különbözőség rejlik mindegyik csomagban. Sok különböző dolog válik le róluk mellékhatásként, köztük an­nak gyanúja, hogy jól csomagolt szemfényvesztés volnának. Ennyiben a művészet, a vallás és a filozófia e világ félhomályához tartozik. De a világot mégis felderítik. A félhomályt nem világosság váltja fel, a félhomály transzpa­renssé válik. A szürkület, a szomorúság alábbhagy. A terhek könnyebbé vál­nak. A csomagok ugyan nem tűnnek el, de sikerül elérni a súlyok felfüggesz­tését, a pillanatot, amikor minden egyidejűleg be és ki van pakolva, semmi sem maradt el, és minden el lett mondva. TILLMANN U. A. FORDÍTÁSA BÖHRINGER, Hannes :Emberek a dobozban' Magyar Lettre Internationale, 42­ ­ TI BÉCI UTAZÓK - AZ UTAZÁS MINT MÚLTÁRA

Next