Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)

UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK - Rorty, Richard: Az igazság genealógiájáról

Magyar Lettre Internationale 5 1 . s­z­á­m 1003/1004 tel tartoznak, amelyeket igyekszünk igazolni egymás előtt. Egy időben azt gondoltuk, hogy a Szentírás megfelelő módot nyújt a csillagászati kérdések tisztázására, és az egyházi kinyilatkoztatás alkal­mas morális dilemmák eldöntésére, időközben mégis letettünk mindkét meggyőződésről. De tegyük fel, hogy most megkérdezzük: vajon azok az érvek, amelyeket szemléletünk megváltoztatá­sára hoztunk fel ezekben az ügyekben, jó érvek voltak-e vagy csupán az agymosás példái? Ebben az esetben a pragmatisták úgy gondolják, hogy az (igazság feltárásához használt) ásónk változott meg. Mivel, ahogy Williams maga is mondja a fentebb idézett helyen, nincs módunk arra, hogy képzeteink egészét összevessük azzal, ahogy a dolgok önmagukban vannak. Williams azonban láthatóan azt gondolja, hogy nekünk, a filozófia professzorainak mindazonáltal van valami sajátos tudásunk és technikánk, ami e képtelenség dacára képessé tesz minket, hogy megmutassuk: azok az eljárások, amelyekről ma azt gondoljuk, hogy elvezetnek az igazsághoz, ténylegesen ilyenek. „A kutatás módszerére, valamint az arra vonatkozó valódi kérdések, hogy ezek közül melyik alkalmas az igazság feltárására ... az ismeretelmélet és a metafizika területére tar­toznak.” Ezek a diszciplínák, biztosít minket Willi­ams, „állítások egy adott osztályára nézve” választ adnak a kérdésre, hogy „igaz voltuk feltárásának módjai hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy mit jel­ent az esetükben az, hogy igazak-e.” Úgy tűnik, mintha Williams azt állítaná: ezek a metafizikusok és episztemológusok semleges talajon állnak, amikor választanak. Felette áll­hatnak a tartalomnak, pártatlanul szemlélhetik a reformációt, a tudományos forradalmat és a felvilágosodást, és aztán saját speciális, sajátosan filozófiai igazságkutató módszereiket alkalmazva aláírhatják azt a vélekedésünket, hogy Európának az igazsághoz való eljutásra vonatkozó esélyeit mindezek az események növelték. Megtehetik mindezt feltehetőleg anélkül, hogy visszaesnének abba, amit Williams „a racionalitás racionalista elméletének” csúfol. Williams láthatólag azt hiszi, hogy az analiti­kus filozófusok megtisztították a metafizikát és az episztemológiát a platonizmustól, és most abban a pozícióban vannak, hogy meg tudják magyarázni, mi teszi az állítások különböző osztályait igazzá. Ha valóban volnának ilyen magyarázatok, akkor ásónk nem fordult volna a pragmatista irányba. Mi, akik „igazságtagadóknak” vagyunk titulálva, nem gondoljuk, hogy volnának ilyen magyaráza­tok. Úgy gondoljuk, hogy az a fajta metafizika és episztemológia, amelyet az analitikus filozófusok jelenleg művelnek, éppen olyan meddő fantazma­gória, mint Platón ideaelmélete és Locke-nak az egyszerű ideákról szóló tanítása. Amennyire én látom, Williamsnek a „megkülön­­böztethetetlenségi argumentum” feletti kritikája azzal az állítással áll vagy bukik, hogy az analitikus filozófusok valóban képesek-e azokra a rendkívüli dolgokra, amelyekre szerinte képesek - hogy nem csupán a mai intézmények és eljárások keményen dolgozó PR-ügynökei, hanem független szakembe­rek, akiknek a vélekedések igazolására alkalmazott jelenlegi eljárásainkra adott jóváhagyása annak fel­sőbb tudásán alapszik, hogy a különböző kijelen­tések esetében mi az igazság. Williamsnek nehéz dolga volna, ha arról akarná meggyőzni Nietzschét, Dewey-t vagy a kései Wittgensteint, hogy ők rendel­keztek ezzel a tudással. A kulturális relativizmus mumusa Williams azt állítja, hogy ebben a könyvben nem nyúl metafizikai vagy episztemológiai kérdések­hez, mindössze annál a kérdésnél marad: „Ha vannak olyan kutatási módszerek, amelyek külön­böző tulajdonságaiknál fogva alkalmasak az igaz­ság feltárására, milyen tulajdonságok jellemzik az olyan embereket, akiktől elvárható, hogy meg­bízhatóan alkalmazzák ezeket a módszereket?” A Truth and Truthfulness című könyvet kitevő tíz fejezetből az utolsó négy erre a kérdésre kíván választ adni. Williams itt félreteszi a „tagadókkal” folytatott polémiát, és helyette történeti áttekin­tést ad a józan ész fejlődéséről. Vagyis a modern Nyugat művelt osztályainak szellemi és erkölcsi erényeiről. Úgy jellemzi önmagát, mint aki „a fikcionális genealógia filo­zófiai művelésétől” (a könyvnek azon részéről, amelyben elmeséli nekünk, hogy a társadalmi együttműködés hogyan jár karöltve az igazmon­dással) eljut az igazi genealógiáig - a kulturális esetlegességekig és a történelemig”. Nehezemre esett folytonosságot felfedezni Williams könyvének első és második fele között; a filozofikusabb és a történetibb rész közötti össze­függések nem világosak. De bármit gondoljon az ember a korábbi fejezetek érveiről, aligha lesz olyan olvasó, akit hidegen hagyna a későbbi feje­zetek lendülete, képzelőereje és árnyaltsága. A tör­téneti részben Williams a legjobb formáját mutatja - nem vitatkozik más filozófusokkal, hanem inkább Isaiah Berlin stílusában segít megértenünk az ember önmagáról alkotott képének változásait, amelyek mai intézményeink, intuícióink és prob­lémáink kialakulásához vezettek. (Hogy a könyv második felét jobban szeretem, az persze annak a ténynek is tulajdonítható, hogy csak az első rész­ben foglalkozik az én szapulásommal.) Az utolsó négy fejezet nem alkot folyamatos genealógiai elbeszélést. Inkább gyorsfelvételek ezek egyes olyan epizódokról, amelyek fontosak voltak annak meghatározásában, hogy mi a modern Nyugaton mire gondolunk, amikor igaz­ságról és igazmondásról beszélünk. Elsőként a Hérodotosz és Thuküdidész közti különbségről olvashatunk egy nagyon fogékony és nagyon pla­uzibilis leírást. Williams szerint „Thuküdidész egy új múlt-felfogást vezetett be azzal, hogy ragaszko­dott ahhoz: az emberek a régmúltra is terjesszék ki azt a viszonyulást, amit a közelmúltra vonat­kozólag már kialakítottak, vagyis azt, hogy amit hallanak róla, azt vegyék komolyan, és minősítsék igaznak vagy hamisnak. Ezzel döntően hozzájárult ahhoz a nyugati igényhez, hogy éles különbséget tegyünk igazság és fantázia között, aközött, ami tényleg történt, és amit csupán szerettünk volna, hogy történjen.” Véleményem szerint Williamsnek igaza van, amikor azt mondja: a modern Nyugatnak azok a megkülönböztető jegyei, amelyek a javára írhatók, jórészt azon múlnak, hogy gondosan különbséget tesz az igazságkeresés és a vágyteljesítés között - de nem hiszem, hogy sikerülne kimutatnia, hogy a prag­matisták elmossák ezt a különbséget. A pragmatisták őszintén elismerik, hogy bizonyos nem-nyugati kul­túrák különböző területeken és bizonyos mértékig még mindig nem igazán hérodotosziak. A „kulturális relativizmus” alapjában véve képzelt mumus, de amennyire tényleg létezik, aláássa Thuküdidész teljesítményét, és ezért szembe kell vele fordulni. Még ha sohasem sikerül is olyannak látni magunkat, amilyennek a metafizikusok és episztemológusok szerettek volna látni bennünket, akkor sincs okunk kételkedni abban, hogy a Nyugat jobb az igazság fel­tárásában. A felsőbbrendűség eurocentrikus állítását a pragmatisták szerint nem lehet nem körbeforgó érvekkel alátámasztani az ahistorikus ész ítélőszéke előtt, s ez annál rosszabb rá nézve. A következő fejezet, Az őszinteségtől az auten­­ticitásig 22 évszázadot ugrik előre. Williams itt két felfogást - Rousseau-ét és Diderot-ét - különbözteti meg azzal kapcsolatban, hogy „mit jelent igaz ember-

Next