Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)
UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK - Rorty, Richard: Az igazság genealógiájáról
Magyar Lettre Internationale 5 1 . szám 1003/1004 tel tartoznak, amelyeket igyekszünk igazolni egymás előtt. Egy időben azt gondoltuk, hogy a Szentírás megfelelő módot nyújt a csillagászati kérdések tisztázására, és az egyházi kinyilatkoztatás alkalmas morális dilemmák eldöntésére, időközben mégis letettünk mindkét meggyőződésről. De tegyük fel, hogy most megkérdezzük: vajon azok az érvek, amelyeket szemléletünk megváltoztatására hoztunk fel ezekben az ügyekben, jó érvek voltak-e vagy csupán az agymosás példái? Ebben az esetben a pragmatisták úgy gondolják, hogy az (igazság feltárásához használt) ásónk változott meg. Mivel, ahogy Williams maga is mondja a fentebb idézett helyen, nincs módunk arra, hogy képzeteink egészét összevessük azzal, ahogy a dolgok önmagukban vannak. Williams azonban láthatóan azt gondolja, hogy nekünk, a filozófia professzorainak mindazonáltal van valami sajátos tudásunk és technikánk, ami e képtelenség dacára képessé tesz minket, hogy megmutassuk: azok az eljárások, amelyekről ma azt gondoljuk, hogy elvezetnek az igazsághoz, ténylegesen ilyenek. „A kutatás módszerére, valamint az arra vonatkozó valódi kérdések, hogy ezek közül melyik alkalmas az igazság feltárására ... az ismeretelmélet és a metafizika területére tartoznak.” Ezek a diszciplínák, biztosít minket Williams, „állítások egy adott osztályára nézve” választ adnak a kérdésre, hogy „igaz voltuk feltárásának módjai hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy mit jelent az esetükben az, hogy igazak-e.” Úgy tűnik, mintha Williams azt állítaná: ezek a metafizikusok és episztemológusok semleges talajon állnak, amikor választanak. Felette állhatnak a tartalomnak, pártatlanul szemlélhetik a reformációt, a tudományos forradalmat és a felvilágosodást, és aztán saját speciális, sajátosan filozófiai igazságkutató módszereiket alkalmazva aláírhatják azt a vélekedésünket, hogy Európának az igazsághoz való eljutásra vonatkozó esélyeit mindezek az események növelték. Megtehetik mindezt feltehetőleg anélkül, hogy visszaesnének abba, amit Williams „a racionalitás racionalista elméletének” csúfol. Williams láthatólag azt hiszi, hogy az analitikus filozófusok megtisztították a metafizikát és az episztemológiát a platonizmustól, és most abban a pozícióban vannak, hogy meg tudják magyarázni, mi teszi az állítások különböző osztályait igazzá. Ha valóban volnának ilyen magyarázatok, akkor ásónk nem fordult volna a pragmatista irányba. Mi, akik „igazságtagadóknak” vagyunk titulálva, nem gondoljuk, hogy volnának ilyen magyarázatok. Úgy gondoljuk, hogy az a fajta metafizika és episztemológia, amelyet az analitikus filozófusok jelenleg művelnek, éppen olyan meddő fantazmagória, mint Platón ideaelmélete és Locke-nak az egyszerű ideákról szóló tanítása. Amennyire én látom, Williamsnek a „megkülönböztethetetlenségi argumentum” feletti kritikája azzal az állítással áll vagy bukik, hogy az analitikus filozófusok valóban képesek-e azokra a rendkívüli dolgokra, amelyekre szerinte képesek - hogy nem csupán a mai intézmények és eljárások keményen dolgozó PR-ügynökei, hanem független szakemberek, akiknek a vélekedések igazolására alkalmazott jelenlegi eljárásainkra adott jóváhagyása annak felsőbb tudásán alapszik, hogy a különböző kijelentések esetében mi az igazság. Williamsnek nehéz dolga volna, ha arról akarná meggyőzni Nietzschét, Dewey-t vagy a kései Wittgensteint, hogy ők rendelkeztek ezzel a tudással. A kulturális relativizmus mumusa Williams azt állítja, hogy ebben a könyvben nem nyúl metafizikai vagy episztemológiai kérdésekhez, mindössze annál a kérdésnél marad: „Ha vannak olyan kutatási módszerek, amelyek különböző tulajdonságaiknál fogva alkalmasak az igazság feltárására, milyen tulajdonságok jellemzik az olyan embereket, akiktől elvárható, hogy megbízhatóan alkalmazzák ezeket a módszereket?” A Truth and Truthfulness című könyvet kitevő tíz fejezetből az utolsó négy erre a kérdésre kíván választ adni. Williams itt félreteszi a „tagadókkal” folytatott polémiát, és helyette történeti áttekintést ad a józan ész fejlődéséről. Vagyis a modern Nyugat művelt osztályainak szellemi és erkölcsi erényeiről. Úgy jellemzi önmagát, mint aki „a fikcionális genealógia filozófiai művelésétől” (a könyvnek azon részéről, amelyben elmeséli nekünk, hogy a társadalmi együttműködés hogyan jár karöltve az igazmondással) eljut az igazi genealógiáig - a kulturális esetlegességekig és a történelemig”. Nehezemre esett folytonosságot felfedezni Williams könyvének első és második fele között; a filozofikusabb és a történetibb rész közötti összefüggések nem világosak. De bármit gondoljon az ember a korábbi fejezetek érveiről, aligha lesz olyan olvasó, akit hidegen hagyna a későbbi fejezetek lendülete, képzelőereje és árnyaltsága. A történeti részben Williams a legjobb formáját mutatja - nem vitatkozik más filozófusokkal, hanem inkább Isaiah Berlin stílusában segít megértenünk az ember önmagáról alkotott képének változásait, amelyek mai intézményeink, intuícióink és problémáink kialakulásához vezettek. (Hogy a könyv második felét jobban szeretem, az persze annak a ténynek is tulajdonítható, hogy csak az első részben foglalkozik az én szapulásommal.) Az utolsó négy fejezet nem alkot folyamatos genealógiai elbeszélést. Inkább gyorsfelvételek ezek egyes olyan epizódokról, amelyek fontosak voltak annak meghatározásában, hogy mi a modern Nyugaton mire gondolunk, amikor igazságról és igazmondásról beszélünk. Elsőként a Hérodotosz és Thuküdidész közti különbségről olvashatunk egy nagyon fogékony és nagyon plauzibilis leírást. Williams szerint „Thuküdidész egy új múlt-felfogást vezetett be azzal, hogy ragaszkodott ahhoz: az emberek a régmúltra is terjesszék ki azt a viszonyulást, amit a közelmúltra vonatkozólag már kialakítottak, vagyis azt, hogy amit hallanak róla, azt vegyék komolyan, és minősítsék igaznak vagy hamisnak. Ezzel döntően hozzájárult ahhoz a nyugati igényhez, hogy éles különbséget tegyünk igazság és fantázia között, aközött, ami tényleg történt, és amit csupán szerettünk volna, hogy történjen.” Véleményem szerint Williamsnek igaza van, amikor azt mondja: a modern Nyugatnak azok a megkülönböztető jegyei, amelyek a javára írhatók, jórészt azon múlnak, hogy gondosan különbséget tesz az igazságkeresés és a vágyteljesítés között - de nem hiszem, hogy sikerülne kimutatnia, hogy a pragmatisták elmossák ezt a különbséget. A pragmatisták őszintén elismerik, hogy bizonyos nem-nyugati kultúrák különböző területeken és bizonyos mértékig még mindig nem igazán hérodotosziak. A „kulturális relativizmus” alapjában véve képzelt mumus, de amennyire tényleg létezik, aláássa Thuküdidész teljesítményét, és ezért szembe kell vele fordulni. Még ha sohasem sikerül is olyannak látni magunkat, amilyennek a metafizikusok és episztemológusok szerettek volna látni bennünket, akkor sincs okunk kételkedni abban, hogy a Nyugat jobb az igazság feltárásában. A felsőbbrendűség eurocentrikus állítását a pragmatisták szerint nem lehet nem körbeforgó érvekkel alátámasztani az ahistorikus ész ítélőszéke előtt, s ez annál rosszabb rá nézve. A következő fejezet, Az őszinteségtől az autenticitásig 22 évszázadot ugrik előre. Williams itt két felfogást - Rousseau-ét és Diderot-ét - különbözteti meg azzal kapcsolatban, hogy „mit jelent igaz ember-