Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)
GARACZI - Garaczi László - Györe Gabriella - Keresztury Tibor: Ki is itt a provokatív fenegyerek? (litera-nagyvizit)
GARACZI LÁSZLÓ EGY LETTRE-ESTEN, KONCZ ZSUZSA FELVÉTELE GARACZI LÁSZLÓ Ki is itt a provokatív „fenegyerek?” Amolyan jól ismert, körfolyosós, Mándy-féle pesti bérház, otthonkás, épp rongyokat rázó szomszédasszonyokkal, a kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb, kultikus alakját az éjszakai cimbik, s a rajongók képzelete bizonyára nem ilyen környezetbe helyezi. Odabent még ráadásnak az ölébe telepszik egy - a vendégeket illetően egyébiránt veszedelmes - macska is, hogy az imidzs és a miliő kontrasztja teljes és hibátlan legyen. A litera annak járt utána, hogy akkor mi is van most ezzel - ki is itt a provokatív „fenegyerek”, vagy mi az úristen van, közel ötvenévesen. Közben pedig - a válaszokhoz illő, autentikus módon - egészséggel megittunk egy liter ásványvizet. Esterházy Péter írta pár éve Babarczy Eszter kötete kapcsán a következőket: „Jut eszembe: korosztály. Mintha megint összetorlódott volna húsztól negyvenig mindenki. Akár húsz éve. Garaczi még mindig fiatal író a vénecske negyven évével. Úgy beszélünk harmincas éveikben lévő szerzőkről, mint reményteli ifjakról.” Sokaknak megdöbbentő veled kapcsolatban, hogy három év múlva ötven éves leszel. Mi az örök ifjúság titka? Hogyan viszonyulsz ahhoz a fiatal író szerephez, amibe gyakorta máig skatulyáznak, s probléma-e számodra az életkorod? Ez számomra alkati adottság, s nem kérdés: természetes. Érdekes, hogy mindig, mindenkiben felmerül ez, nem csak interjúkban, máshol is... Ilyenkor igyekszem játékos megoldásokkal élni: vagy nem beszélek róla, vagy valami viccel ütöm el. Orvosi rendelőben, óvodában-iskolában, a gyerekre várva elő tudnak állni néha érdekes helyzetek. Nincs ebben semmi titok, egyszerűen szerencsés alkat vagyok, leválok az adott mozgásokról, képes vagyok mindig megújulni. Talán azért, mert mindig is nagyon érdekelt, hogyan él, mit csinál a fiatalabb korosztály, mi tartja őket mozgásban, mi kelti fel az érdeklődésüket, így, hogy nem nézek ki a nagyapjuknak, több a lehetőségem arra, hogy elvegyüljek közöttük, s tapasztalatokat szerezhessek. Ugyanakkor persze tény az is, hogy külső szemlélők számára fiatalosságommal kilógok a sorból, sok helyen nem vesznek komolyan. Persze érzem, ahogy múlik az idő, látom magamon. Már nem ránt magával olyan lendülettel egy-egy helyzet: az évek során egyre jobban megtanultam kívülről figyelni és látni magamat. Ma is érdekelnek a bulik, a szubkulturális mozgások, de régen volt ebben paranoia is: az az örök érzés, hogy lemaradok a nagy, az igazi buliról. Ezt nevezte Andy Warhol social disease-nek. Menni kell, ott kell lenni, hisz hátha éppen akkor és ott lesz a világ legnagyobb bulija, ott leszek a legjobb formában, iszonyatosan jól fogom magam érezni, el fogok jutni valami tudásig. Ez ma már nincs bennem. Mindez persze összefügg nálam a rendszerváltással és az Internet térhódításával: körülvesznek a technikai rendszerek, már kevésbé akarok kimozdulni, értékelem a biztonságot. Miben változtak szerinted Budapest szórakozóhelyei az elmúlt években? Mennyire inspiratív számodra a mai Budapest, Dixihez és környezetéhez, az FMK-hoz, a Tilos az A-hoz képest? A hetvenes-nyolcvanas években mindig kijelölődött egy-egy hely, az volt ’a’ hely. A többibe csak látogatóba jártunk. Ezek persze éppen annyira belterjesek voltak, mint a többi, mégis, mindig itt történt valami, mindig találtál ismerőst. Ma már nincs egyetlen kiválasztott hely, sok egymás mellett megélő szórakozóhely van. De nem akarom visszasírni a múltat szép hőskorként. El tudom képzelni, hogy a mostani húszévesek között is ugyanúgy vannak legendás alakok, megvannak az irányzatok. Az biztos, hogy akkor ezek nagyon erősen körülvettek, de érzem, hogy ez szubjektív nézőpont. Ma már több mindent tudsz itthon is megtenni. Az utazások esetében is egyszerűbb fenntartani a kapcsolatokat. Akkor feszültebb volt minden. Beszűkültek a lehetőségek, sokan ebbe bele is rokkantak, bele is pusztultak. Lehet, hogy ez ma is megvan, de már nem látok bele ezekbe a folyamatokba. Örülök neki, hogy ez a korszak, a „rakendrol” nem maradt ki az életemből, de nem sírom vissza azokat az éveket. Megismerkedtem Erdély Miklóssal, Dixiékkel, erről csupa olyan jó élményt őrzök, amit másoknak is kívánok. Az első köteted, a Plasztik megjelenése 1985, ekkor már huszonkilenc éves voltál, s az akkori Budapest éjszakai életének ismert figurája, játszott-e ez az életmód szerepet abban, hogy író lettél? Mikor dőlt el, hogy író leszel? Nem függ össze a kettő, korábban dőlt el, azt hiszem. De éppen e miatt az életforma miatt, amiben éltem, nálam az író szerep későn vált teljes mellszélességgel bevállalhatóvá. Már kamaszként írogattam. A katonaság alatt nem volt erre lehetőség, de utána folytattam, noha semmi reményem sem volt a publikálásra. Ez a nyolcvanas évek elejétől számítható mozgalmas életszakaszomhoz képest nagyon magányos időszak volt, a hetvenes évek második felét gyakorlatilag egyedül csináltam végig, állandóan otthon voltam, olvastam. Szerintem ott már eldőlt. Ezt követően valami felszakadt bennem, elkezdtem társaságba járni, sok barátom lett, sok mindent ki lehetett próbálni. Ez viszont majdnem hogy ellene dolgozott az írásnak: zenész akartam lenni, disszidálni akartam, csajoztam, egyebek, nem volt egyértelmű, mivé válók. Németh Gáborral, már 1985 körül, nagyon sokat beszéltünk erről, mennyire ijesztő kimondani, hogy írók vagyunk. Ő ekkor már felvállalta ezt, bár más területen dolgozott, másképp zajlottak a mindennapjai. Nekem valahogy nevetségesnek is tűnt ennek a kimondása, éppen Dixiék miatt. Annak a társaságnak, amelyik minden establishment ellen volt, kifejezetten rossz véleménye volt arról, ha valaki betagozódott. Ha nem formálod művészetté a saját életed egészét, ha nem improvizálsz állandóan, leragadsz egy szakmánál, legyen az bár elég eredeti is akár, számukra ez már vállalhatatlan volt. Olyan pártállami. Hivatalos. Ebben a kettősségben, a sex & drugs & rock and roll és az írás kettősségében éltem évekig. Tulajdonképpen számomra éppen az volt a döbbenetes, hogy mégis elindult a pályám valahogy. Bibliográfiádban az áll, hogy 1982-től vagy szabadfoglalkozású író. Emlékszel még az első publikációdra? Igen. 1981 nyarán jelent meg a Magyar Nemzetben a Napszél című, erősen Nagy László hatását tükröző versem, rímes, háromszor négy soros strófákban. Még ezen a nyáron megjelentek kicsit GARACZI László Plasztik Magvető, 1985 A terület visszafoglalása a madaraktól Magvető, 1986 Tartsd a szemed a kígyón! Holnap, 1989 Nincs alvás! Pesti Szalon, 1994 Bálnák tánca Pesti Szalon, 1994 Mintha élnél Jelenkor, 1995, 1999 Pompásan buszozunk! Jelenkor, 1998 Az olyanok, mint te Jelenkor, 2000 Csodálatos vadállatok Jelenkor, 2001 Lemur, who are you? Nórán, 2002 Nevetnek az angyalok Jelenkor, 2002 „Prédales" Magyar Lettre Internationale, 25 „Tánc, méreg, alkohol" Magyar Lettre Internationale, V 1 GARACZI