Magyar Lettre Internationale 2003-2004. tél (51. szám)

UNIVERZALISTÁK ÉS KULTURALISTÁK - Ajvaz, Michal: Az öreg varánusz visszatérése

A hullám A tajtékzó tengeren éjszaka hajótörés után, mindkét kezemmel kétségbeeset­ten kapaszkodom a gerendába, a hullám kilök egészen a partig, de rögtön vet is vissza, a kezemmel megpróbálok megkapaszkodni a legközelebb eső tárgyban, egy kárpitozott dívány az, de kezem minduntalan lecsúszik a simá­­n, feszes, nagy virágmintás huzatról. A dívány a szoba sarkában található, a helyiség közepén egy kerek asztal áll, ami fölött egy kivilágított lámpa függ; az asztalnál Vosahlo helyettes ül a gyerekeivel, és az életről szóló hülyeségek­kel traktálja őket. Biztos, hogy segítenének nekem, biztos, hogy a kezüket nyújtanák és kihúznának a rettenetes sötét hullámokból, de nem tudnak rólam, nem tudnak a tengerről, amely a szoba peremét mossa, ki is veszi észre, mi történik a sötét zugokban, ahová nem ér el az asztal feletti lámpa fénye, a heverő támlája mögötti térben. Tereink szűkek, a középpontok lakói vagyunk. Baljóslatúan hömpölyög a hatalmas hullám, magával ragad és kiso­dor újra a nyílt tengerre, a lámpa fénye távolodik, majd eltűnik. Járművek Prágából 7 óra 30 perckor 95 km/óra sebességgel egy fekete, gondosan megmosott Tatra 113-as márkájú autó indul el az autópályán Brünn felé, amelynek vezető mögötti hátsó ülésén egy fehér madár ül, akkora, mint egy strucc, de hosszú és erős sárga csőre van. A madár körülbelül ötpercenként fejbe böki a sofőrt. Az általában nem vesz róla tudomást, de időnként dühbe jön, megragadja az üres elülső ülésen heverő újságot, hátrahajol, bal kezével fogja a volánt, a jobbal pedig püföli a madár fejét, és ordít: „Hagyd már abba, te kretén ! Te tyúkeszű ! ” A madár összegörnyedve gubbaszt a hátsó ülésen, és rémülten visít, de öt perc múlva újra fejbe böki a sofőrt. Ugyanazon a napon 8 óra 15 perckor egy török jelzésű kamion indul el Brünnből Prágába 70 km/óra sebességgel. Nem szállít semmilyen árut, rak­­terében csak B., az esztétika negyvenöt éves docense ül. Oda van kötözve a kamion hátsó ajtajának kilincséhez, és nézi azt a furcsa filmet, ami a jármű elülső falán elhelyezett vásznon megy. Magát látja a filmben, amint fekszik éjszaka a feleségével az ágyban, és alszik; felesége halkan felkel az ágyból, és elindul le a kertbe, ahol a hátsó kerítésnél fantasztikus szörnyek várnak rá, kövér békák, akkorák, mint egy kutya, testüket hosszú szőr fedi, nagy, szőrös szárnyaik vannak, fejükön jávorszarvasszerű agancs. Az agancsok csúcsán Illés tüze világít. A békák a nő körül repkednek, aki fehér hálóing­­jében csendesen áll közöttük, hosszú szőreik közben gyönyörűen lebegnek, nyelvükkel a nő arcát nyalogatják, és szűkölnek örömükben, mint a kutyák. A nő gyengéden megsimogatja a fejüket, és magához vonja őket, majd a sötét kerten át visszasiet a villába, és már fekszik is vissza az ágyba. Nyáron lesz húsz éve, hogy B. docens és felesége összeházasodtak. Prága és Brünn között az autópályán 202 km a távolság. Hány órakor és hány kilométernél megy el egymás mellett a két jármű? Medvebocs A hátamon állandóan egy medvebocsot cipelek egy hátizsákban. A medvebo­cs elég nehéz, és folyton mocorog a zsákban, amitől én szüntelen elfáradok és felizgatom magam, egy boccsal a hátamon semmire sem tudok zavartala­nul odafigyelni. Ezért nincs kedvem semmihez - ha utánam jönnének azzal, hogy egy utat nyertem az Édenkertbe, az első pillanatban talán még örülnék is neki, de rögtön eszembe jutna, hogy ott egy súlyos medvebocsot leszek kénytelen cipelni a hátamon, és minden öröm elszállna belőlem. Megkö­szönném, és azt mondanám, hogy sajnos családi okok miatt nem tudok részt venni rajta. Mennyi élménytől fosztottam meg a medvebocs miatt! Vendég lehettem volna a tengerpart menti villák kertjében rendezett olyan estélye­ken, ahol a résztvevők tréfából estélyi ruhástul dobálnak a medencébe film­csillagokat. A medveboccsal sehová sem engedtek be, vagy meg se próbáltam, hogy bárhová is bejussak vele. Régen eljutottam már arra a felismerésre, hogy le kellene raknom a háti­zsákot a medveboccsal együtt, különösen, mivel már arra sem emlékszem, miért is kezdtem tulajdonképpen hordani, és mert a medvebocs nem is barátkozott meg velem, él a maga kis világában, csak dörmög az orra alatt, és velem különösebben nem is törődik. De nehéz hirtelen változtatni valamin, amit az ember szinte egész életén át csinált, és sokkal nagyobb bátorságot igényel, mint farkasszemet nézni a váratlan veszéllyel. Noha békés természetű vagyok, azért képes vagyok feldühödni és ordítani is (és egy medveboccsal a hátamon ez nem is tréfa, dühöngésem közben gyakran még a fülemet is harapdálja); ha a radlicei Labirintus komor bejárata mellett megyek el, amit mindenki messziről elkerül, gyakran mászom be csupán kíváncsiságból, és megbököm az alvó Minotauruszt az esernyőmmel; nyugodtan társaloghatok a gorgó Medúzával, amelyik belép a vendéglőbe, és letelepedik az asztalom­hoz, miközben a többi vendég rémült sikoltozásba kezdve menekül onnan. Nem leltem még magamban elég bátorságot ahhoz, hogy megszabaduljak a hátizsákomtól. Mi a gorgó Medúza a medvebocshoz képest? Vannak pillana­tok, amikor váratlanul megállok az utcán, és azt mondom magamnak: „Hogy lehettem olyan idióta, hogy ilyen sokáig cipekedtem ezzel a medveboccsal, a semmiért! Most azonnal hazamegyek, lerakom magamról a hátizsákot, és többet fel se veszem!” És hirtelen elönt a boldogság, elképzelem, ahogy a sokévi tehertől megszabadulva szaladok keresztül a városon, ahogy hosszú ruganyos léptekkel szökellek a járdán, mint az űrhajós a Holdon, fel egészen az első emelet magasságáig, és integetek az ablakból nézelődő embereknek. Már késő van, de a tengerparti villák kapui talán még nem csukódtak be véglegesen, talán még elérem az estélyt, talán még sikerül legalább egy film­csillagot behajítanom a medencébe. Rövid idő múltán azonban kétségek kezdenek mardosni, és azt mondom magamnak: „Csak nyugalom, ne siesd el, az nem csak úgy van, megtenni egy ilyen fontos lépést. Kétszer mérj, egyszer vágj. Mindent alaposan gondolj át, időd van elég. Inkább várj még vele egy kicsit.” És várok, a bátorságom lassan elhagy, s továbbra is egy medveboccsal a hátamon rovom az utcákat. A Pókhoz A Celetka és a Stupartská utca közti átjáró Pókhoz címzett borozójának ablakán keresztül belátni az átriumba. Nyáron itt napernyők alatt ülnek az emberek, de most októberben az ernyők és az asztalok is el vannak pakolva, a magas fallal végződő üres udvaron egy cingár szemüveges fiú undorító pikkelyes szörnnyel viaskodik. A vendégek boroznak és kávéznak, sósat ropogtatnak, a nyári sza­badságukról beszélgetnek, és pletykálnak az ismerőseikről, kigombolt zakójú úriemberek itt intézik üzleti ügyeiket, fekete aktatáskáikból nagy ív papírokat szednek elő, melyeket a számítógép vetett ki magából, szétrakodnak velük az asztalon, és valamilyen számokra vadásznak. Az ablak, amely mögött az egyen­lőtlen küzdelem zajlik, olyan a vendégek számára, mint egy bekapcsolt televízió hang nélkül, amilyet gyakran láthatunk a vidéki kocsmák polcain: az embere­ket nem zavarja a beszélgetésben, de néha szórakozásból azért odapillantanak, hol is tart a műsor. A szörny farkának erőteljes suhintásával fejbe vágta és elkábította a fiút, most kabátja gallérjába harap, és annál fogva vonszolja őt győzelemittasan körbe az udvaron. A helyiség sarkából hangos női nevetés hal­latszik, valaki mellettem becherovkát rendel, a farok csapása egy mondatot sem szakított félbe, egy szóközt sem nyújtott meg, a pletykák és elcsépelt igazságok szennyes árja zavartalanul hömpölyög tovább. Nem bírom tovább, magamhoz ragadom az asztalról a kést és a villát, és berontok az udvarra. Amikor a szörny meglát engem, elengedi a fiút - az nagy nyögések közepette négykézláb kúszva elmenekül -, vicsorít egyet, és rám veti magát. Karmainak ütését a késsel és a villával próbálom hárítani, órákon át ádázul és hang nélkül harcolunk, az üveg mögött már villanyt gyújtottak, olykor felvillan egy-egy mosolygós arc, egy finom vonalú karkötős kezet látok, amint éppen egy hasábburgonyát tűz a villájára. A villa minduntalan lecsúszik a kemény, üveges pikkelyekről, melyekről a borozó fénye verődik visza, ugyanúgy a kés is lecsúszik róluk, semmi esetre sem az evőeszköz a legjobb fegyver egy sárkányölő számára. Egy értelmetlen mesébe cseppentem, de miért is harcolok itt tulajdonképpen az üveg mögötti közömbös arcok előtt? A szörny játszik velem, mint macska az egérrel, a pofájából elviselhetetlen bűz árad, emlékeztet a vidéki latrinák nyári kigőzölgéseire, és keveredik a maggi átható illatával, amilyet a kralupei állomáson érezni, a szörnyből áradó bűz elbódít, mint az erős kábítószer, bele­szédülök, és tagjaim elernyednek. Amikor a szörny a mancsait a nyakam köré fonta, és ledöntött a földre, meghallottam, hogy valaki kocogtatja az ablaküve­get: felnézek, és látom az üveg mögött a pincért, amint beszédes pantomim­mozdulatok kíséretében a kifizetetlen számlámat lobogtatja, egy presszókávé (négy korona). Nem vagyok dühös, inkább örülök, hogy valaki egyáltalán észrevesz, hogy nem feledkeztek meg rólam teljesen, bocsánatkérőleg muto­gatok a szörnyre, mely a fülembe hörög. A pincér távozik, és már nem szentel több figyelmet nekem, a négy koronát valószínűleg nagyvonalúan elengedte. A szörnyeteg feje fölém hajol, kitátott pofáján keresztül belelátok sötét torkába, a beszippantott bűztől hallucinációim támadnak: egyszerre fülledt nyár van. (UNI­VERZAL­ISTÁK ÉS KULT­U­RALIS­TÁK

Next