Magyar Lettre Internationale 2004. nyár (53. szám)

JOVÁN - Jovánovics György: Ditirambikus retrospektív (Öntárlatvezetés)

Magyar Lettre Internate 3 . s­z­á­m 1004 nyár______________________________ függésben az első magyarázó lappal - itt 6 fontos információs lap van, mindnek fontos mondaniva­lója van, ami nélkül a konstrukció szintén nehezen érhető -, ami rendkívül fontos, hogy én valóban találkoztam avval a nővel, és valóban sakkoztam Párizsban vele, és akkor nekem már a képregé­nyem régen megvolt kétdimenziós formában, a holográfos, nem volt belőle még háromdimenziós bábu. És az az élményem, hogy itthon egyszer egy újságban, magam sem tudom, hogy hol, meglát­tam ezt a fotót, hogy Kempelen Farkas automatá­jának a hamisítványát Párizsban a világkiállításon bemutatták, és Franciaország akkori Polgár Juditja - a sakkbajnoknő Franciaországban, látszik, hogy szexbomba, megtisztelő partit játszhatott - rek­lámcélból - evvel a bábuval. Én pár hónappal előtte evvel a hölggyel 70 éves korában sokat sak­koztam Párizsban, a híres Café d’Angleterre-ben, ahova Aljechin járt, ahova Capablanca járt, ahová nagy költők jártak. Azt hiszem, ezért keletkezett a Liza-bábu, a Beke Laci fogja ezt egyszer megír­ni, ő az abszolút tanú, én kezdem elfelejteni, hogy a képregényből miért lett mégis szobor. Szóval Altorjai halála nagyon fontos volt, tehát megszü­letett az a bizonyos kiállítás, amire ezt összerak­tam, és 25 év múlva, az utolsó pillanatban sike­rült, tehát nem csalok, minden, a terítő, a kéz, a sakkfigurák, a ruha meg lett találva. Valamiért nem lett eldobva és nem lett szétvágva. A lábak Berlinből kerültek elő most, pár hónappal eze­lőtt, a Sisi-étterem tulajdonosa Berlinből felhívott, azt mondta: te, Jován, két láb van itt Berlinből, és nagy cikim volt belőle a határon, paplanba becso­magolva hoztam ide. Nagy nehezen összeállt a szobor, és akkor a konstrukció az volt, mondtam Néray Katalinnak, hogy azért csinálom ezt ennyi idő után, 25 év után, mert valami most kétórányi lét után föltárnád, ez valahogy különleges. Marosi Ernő szerint nem az én művem, hanem a Makky György-fotó az érvé­nyes. Nagyjából úgy, hogy gondoljuk meg, hogy kié a világ egyik legfontosabb ikonja, a Milicista halála. A levegőben, halottan lefotózott emberé vagy a Robert Cápáé. Ki miatt tudjuk percipiálni, vagy kivel kéne azt beleltároztatni. Egészen addig, amíg én ezt a kiállítást újra meg nem csináltam, Marosi Ernővel úgy éreztük, hogy ez Makky György műveként létezik csak. Tekintve, hogy a szerző el is kótyavetyélte. Például Hajdú István úgy tette a Balkonra induláskor, hogy nekem nem szólt, Jovánovics-interjú nem volt, Jovánovics-kiál­­lítás nem volt, semmi olyan indok nem volt, hogy valamiért, mert én rábeszéltem mondjuk a szer­kesztőt, hanem ő plauzibilisnek találta. Az új nem­zedék úgy nézte ezt ott, akik akkor még Sasvári­nál is fiatalabbak, hogy evidensnek veszik, hogy benne van a Magyar Művészettörténetben... Azt se tudják, mi az. Na most ezt csak nagyon komp­likált konstrukció keretében tudtam fölvállalni. Amikor először feljöttem ide, Katalinnak még nem is mondtam, szemlét csinálni, akkor tudtam, hogy a lépcsőtől kell megszabadulni, ami elvileg lehetséges, ha Kati nem imádja nagyon a régi álla­potát. És sejtettem, hogy nem nagyon imádja. És ha 11 boltívet találok. Ez volt útközben bennem. Sikerült. Akkor úgy gondoltam, hogy én valójá­ban nem sokkal többet teszek, mint újra csupa rekonstrukciót, azon túl, hogy rekonstruálom a saját szobrom, mint ahogy mondjuk a Giorgio­­nét, a képnek egy részét rekonstruálom, magamat rekonstruálni fogom a jelenetben, és rekonstruá­lom a kis Francia Intézetheti előadásunkat Beké­vel, a „Vas-zenével” és a Liza-bábuval, de egy magasabb szinten. Mi lesz az emberrel, ha sajnos megöregszik, és egy jó, nyomorgó, nagyon kreatív ember, mint a ’80-as években mi voltunk, és egy kis pincében egy isteni dolgot csinál... És akkor 25 év múlva egyetemi tanár lesz, akadémikus lesz, múzeumok hívják meg, és akkor csinál egy csomó baromságot általában, én így érzem. Egyre kevés­bé érzem azt a szintet, mint az az isteni kis kiállí­tás ott, ami két óráig állt. Hogy lehet ezt magasabb szinten megközelíteni? Egy újabb konstrukcióval, ami egy újabb vallomás, mert ugye ez egy teljes vallomás volt... Lényege az volt, hogy a Lizáé volt minden mű. Azért volt fontos tanúbizonyság, hogy Beke szerepelt ezen a kiállítás-megnyitón, mert én, ahogy itt is, már ott is kivontam magam a műből és a kiállításból. Azt tételeztem, hogy meg­int van egy alkotóm, ez a hölgy - aki nem tudom, hogyan lett, és nem tudtam, hogy csak két órára létezik majd, korábban, mostantól talán hosszú ideig... Mindenesetre Bekét, ugyanúgy, mint Marosit, Nérayt, beavattam a titkaimba vagy átvál­tozásaimba. Bekének azt mondtam, hogy - mint ahogy egyszer már Frank Jánost az első kiállításo­mon - meg kell nyitnod a kiállításomat, ha meg­teszed, de semmi mást nem kell csinálnod, mint a Kossuth rádió gombját megnyomni. Ez volt az első balhé, mert Frank János életében addig még nem kapcsolt be rádiót, de nem mondhatom el neki, hogy ezt miért kell megcsinálja. Ez megtörtént. Beke Lászlónak azt mondtam, neki nem kell mást tennie, mint engem meghallgatni a műteremben, majd az én általam elmondottakat, és magnóra fölvettet, a magnón el kell indítani. Tehát Laci is egy olyan őrületes asszisztens szerepet vállalt, mint Frank Janó: megértette, hogy nincs mit csi­nálni, akkor teszi a legjobbat, ha ezt a hülyeséget teljesíti. Hogy mindösszesen elindítja az én hango­mat, vagyis ott már eltávolítottam magam a létem­től, mert nem szólaltam meg, tehát a fotón, itt, én egész este nem mukkantam meg, Beke egy rövid bevezetőt tartott, és elindította a magnót, amiről speciel én beszéltem. Viszont nem én, az élő sze­mély voltam, hanem az a szöveg, a második Liza­­szövegem, a monográfiában benne van, a kiállítás­nak a kísérő szövege. Alkotás, olyan, mint a szob­raim. Itt ezt kellett rekonstruálni, hogy ne legyek jelen, meg kell mondjam, ráadásul ezt nem is én találtam ki. Amikor Néray Katalin azt mondta, oké, azt csinálok a lépcsővel, amit akarok, a 11, az 11, akkor minden jó, lehívtam a műterembe, és egy skiccet letettem elé, amin minden majdnem mil­liméterre így volt, egyetlen változás történt azóta, ez nagyon fontos. Néray Katalin megnézte a fotót, Makky Gyuri fotóját, és azt mondta: te egész este ott fogsz így állni, ugye? Világos volt, hogy ezt kell csinálni, hogy ennek a jelenetnek újra kell állnia, és ebbe a műbe minden kívülről jön, szétszóró­dott, majd összerakódik, mint egy kollázs. Amit majd még mondani akarok, hogy én kiállításokat csinálok, nem pedig műveket, és hat ilyen nagy kiállításom volt a harmincegy vagy harminckettőből, ahol a kiállítás a mű, nem pedig a benne lévő egyes művek. Amikor ez megnyílt, nagyon szomorúan azt mondtam, hogy jobb lett, mint gondoltam, mert azt hittem, ez nem lesz jó, olyan elfoglaltan és olyan fáradtan csináltam végig az egy évet, hogy már majdnem lemondtam janu­árban. De azt találtam, hogy nagyon szomorú lesz ezt szétszedni, és elvinni. Az összes itt lévő mű egyenként, akárhová viszem a világon, még ha a Louvre-ba is, soha többet ezt az értéket nem fogja felmutatni, mint a kompozícióval és az együttes­sel. Megismétlődik az, amit a Fényes Adolfban csináltam, hogy csak a kiállításon érvényes, és rájöttem, összeszámoltam, hogy ezt életemben hatszor csináltam meg, amikor nem egyszerűen csak műveket állítottam valahol ki, és ez a hat kiállítás azt hiszem az életem eredménye, ez a hat műegyüttes, tehát sokkal több, mint a benne lévő egyes művek, és utána ez nincs is, csak a kiállítás emlékezetében, fotói által. Tehát az utolsó alkotás az volt, hogy Marosi Ernő megfejtette az ő bölcs kívül­levésével, hogy fogja­­­ bírni egy 65 éves aggastyán, hogy 6 vagy 4 óra hosszat itt áll mozdulatlanul, és a többiek pezsgőz­nek meg szendvicseznek, meg hazamennek. Mert ez volt eltervezve, és Marosi attól félt, ha fizikailag nem bírom, és rosszul leszek, vagy a pezsgő, vagy a büfének egy vicces ellentéte, esetleg egy pro­vokáció, valaki úgy provokál, hogy nem érti az egészet, és viccet csinál, és elkezd hozzám nyúlni, és koccintani akar, vagy mit tudom én... És tény­leg megrémültem az utolsó napokban, feleségem két nappal a megnyitó előtt meglökött, egész éjjel nem aludt, azt mondja, meg lehet azt csinálni, amin te itt egy éve agyalsz, mondtam, lehet, hogy nem, úgyhogy én asszem most eltűnök öt-hat napra. Komolyan, pár óráig felmerült, hogy ezt nem lehet megcsinálni, Néray majd megoldja. Azt mondja, Jován meghalt, isteni, posztumusz kiál­lítás, fekete zászló, minden rendben van. Marosi Ernő azt mondta, nem kell ennek egész este tartania, ő megoldotta, hogy szimbolikusan majd ő a beszéddel ezt megoldja, utána még jelezni kell, hogy én nem köszönöm meg az igazgató asszonynak, nem fordulok meg, Marosinak sem köszönöm meg, maradok valameddig, de csak addig, amíg a közönség bírja pia nélkül. Nem ízlé­ses visszatartanom a piálástól az embereket, ha már ide jönnek, és itt nagyszerű üvegpohárban pezsgő van, szóval nem akármilyen ellátás. Az emberek szerintem ezért jönnek. Nem illik ezt nekem elvenni tőlük teljesen. Aztán arra is rájöttem, az ember ennyit magá­val ne foglalkozzon, 25 év után fölidézi a 25 évet, elég ezt jelölni is. Rájöttem, hogy a pesti közönség olyan kicsi és olyan belterjes, hogy a lenézése lenne egy kicsit, ha nem értem meg, hogy három perc alatt is föl­fogják azt, hogy. Kiszámoltuk a feleségemmel, hogy 166-ig számolok, addig vagyok még szobor. Ha teljes sötétség van, és én elmegyek, az ugyano­lyan jó, mert az emberek örülnek, hogy helyettem a pezsgőt kapják. Ez végül is bejött. A lépcső, ezzel a fotóval bizonyítom, amit a kiállítás másnapján készítettem, a hosszanti tengely. Bejön

Next