Magyar Lettre Internationale 2004. ősz (54. szám)
KÖZELMÚLTFELDOLGOZÁS - Rüsen, Jörn: Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban
RÜSEN, Jörn .Történelmi gondolkodás a kultúraközi diskurzusban" in: Thomka Beáta (szerk) Narratívák 4, A történelem poétikája Kijárat, 2000 DRAWERT, Kurt .Tükörország. Német monológ" Magyar Lettre Internationale, 3214 Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban „Auschwitz a nagy intelmek egyike, amely a rettentő csapás formájában jelentkezik, hogy figyelmeztesse az embert - ha az ember figyelne. Ehelyett tudományos motívumokkal hozakodnak elő..(Kertész Imre: Valaki más) A történelmi gondolkodást mindig inspirálta saját politikai és társadalmi kontextusa. Az idők változásának jelenbeli tapasztalatai provokálják, és a múlt megértésére irányuló munkájával a jelennek ezekre a kihívásaira válaszol. A 20. század traumatikus élményei kapcsán, amelyek a holokausztban kulmináltak, a történelmi gondolkodás általában és a történelmi kutatás különösen még mindig nem tud válaszolni erre a kihívásra. Vajon korunk történelmi kultúrája és a történetírás mint tudományos diszciplína talál-e meggyőző választ a 20. század túlnyomórészt negatív történelmi tapasztalatainak kihívására? Lehet úgy kezelni ezt a kérdést, hogy a holokauszttal úgy foglalkozunk, mint a legradikálisabban negatív tapasztalattal Európa legújabbkori történetében. Anélkül hogy tagadnánk egyedülálló voltát, történelmi eseményként mégiscsak a történelmi tapasztalat egy sajátos fajtájának paradagimájául szolgálhat. Provokatív és irritáló voltával kikezdi az értelmezés eddig kialakított, arra irányuló kulturális stratégiáit, hogy az értelemmel bíró történet jellegével ruházza fel azt. A történelmi tapasztalatok három fajtája Hogy kiderítsük, miben is áll a probléma, érdemes tipológiai különbséget tenni a múlt percipiálásának mint események megtapasztalásának háromféle módja: a normális, a kritikai és a katasztrofális vagy traumatikus között. Ez a megkülönböztetés szükségképpen összpontosít a megoldatlan kérdésre: hogyan lehet úgy kezelni a holokausztot és a hasonlóan pusztító és irritáló jellegű eseményeket, mint egy értelmes történet részét? Ki merem jelenteni, hogy nem tudok erre megoldást, a sok kitűnő történelmi kutatás és ábrázolás dacára sem, ami a modern történelem összefüggésében a holokausztról született. És mégis: a javasolt ideáltipikus megkülönböztetés során szemügyre kell venni a holokauszt katasztrofális vagy traumatikus jellegét, hogy megértsük a történelmi interpretáció alapvető és a legkevésbé sem kielégítően megoldottnak tekinthető problémáját. (a) A normális történelmi tapasztalat azt várja el a történelmi tudattól, hogy előre adott kulturális képességek alkalmazásával lehessen megérteni. Az eseményt egy narratívába illesztik, amelyen belül értelmet nyer, úgyhogy az emberi tevékenység megbirkózik vele azáltal, hogy felszínre hozza az időbeli változásnak értelmet adás kulturális képességét. Az ilyen narratívában használt jelentésadás mintáit valójában már kidolgozott elemek teszik ki, amelyek előre adva vannak a történelmi kultúrában. Szeretném a német egyesítést felhozni példának az ilyenfajta válságkezelésre. Azt mondanám, hogy egy konzervatív német használhatja a nemzeti történelem hagyományos, kirekesztő felfogását arra, hogy a német egyesítés rendkívüli tapasztalatának egy „normális” esemény jelentését adja. Ebben a perspektívában az egyesítés Németország „visszatérését” jelenti a nemzeti fejlődés útjára, olyan paradigma ez, amilyet a 19. század kínál. Egy ilyen felfogás irritálná Németország szomszédait, és nehezítené az európai integráció folyamatát. (b) Egy „kritikus” történelmi tapasztalat nem illik bele egyszerűen a történelem értelmességének előre adott formáiba. Csak akkor értelmezhető, ha a történelmi kultúra eleve adott képességeit lényegesen átformálják. Ez esetben új jelentésmintákat alakítanak ki a múlt megértéséhez, a történelmi gondolkodás új paradigmákat teremt és követ. A német egyesítés esetében a nemzeti identitás egy új ideálját hozhatja létre, amely túllép a hagyományos nacionalizmuson egy nyitottabb, befogadóbb jellegű felé, amely kapcsolódik az európai integráció folyamatának igényeihez. (c) A „katasztrofális” történelmi tapasztalat lerombolja a történelmi tudat arra való képességét, hogy az eseményeket értelmes és jelentéssel bíró narratívába tudja foglalni. Ebben a jelentésgenerálásnak még az alapelvei is ki vannak kezdve, amelyek a történelmi elbeszélés koherenciáját rendszerint biztosítják. (Saul Friedländer szerint a 20. század tapasztalataira visszatekintve újra fel kell tenni a kérdést: Milyen is az emberi természet?) Ezeknek az alapelveknek a talajáról ki kell lépni egy kulturális senkiföldjére, vagy akár teljesen el is kell tőlük rugaszkodni. Ezért aztán egy ilyen tapasztalatot nem lehet egyszerűen elhelyezni azok emlékezetében, akik szenvedő alanyai voltak. Itt elnémul a történelem értelméről szóló beszéd. A tapasztalat szörnyűsége traumatikussá válik. Idő kell hozzá (sokszor nemzedékek), mire meg lehet találni a nyelvet, amely artikulálni képes. (Ez nem azt jelenti, hogy ne volnának kísérletek az értelemadásra, hogy megtörjék az emlékezetbe való száműzöttséget. A történetek traumatikus vagy katasztrofális volta kiderül a kísérletek kudarcából.) A német egyesítés példájánál maradva: a volt NDK egy vezető funkcionáriusának traumatikus élmény lehetett a fal leomlása 1989-ben. A holokauszt az ilyen „katasztrofális” történelmi tapasztalatok közül a legradikálisabb, a zsidók számára mindenképpen. Ugyanez vonatkozik - bár más módon - a németekre is. Mindkettő számára egyedülálló népirtás voltában és a modern civilizáció általuk osztott alapvető értékeinek radikális tagadásával és lerombolásával. Mint ilyen tagadja és lerombolja a történelemértelmezés alapelveit is, amennyiben ezek az elvek ennek a civilizációnak a részei. A holokausztot sokszor nevezték „fekete lyuknak” az értelem és a jelentés terén, amiben elolvad a történelmi értelmezés minden fogalma. Amikor Dán Diner úgy jellemezte a holokausztot, mint civilizációs törést, ezen azt értette, hogy olyan történelmi eseménynek kell tekintenünk, amely a puszta megtörténtével felszámolja arra való kulturális képességünket, hogy belehelyezzük egy történelmi időrendbe, amelyen belül megérthetjük, és ennek megfelelően elrendezhetjük az életünket. A holokauszt problematikussá vagy éppen lehetetlenné teszi, hogy értelmet lehessen adni, bármilyen töretlen narratív kölcsönviszonyt lehessen felállítani aközött, ami előtte és ami utána történt. Ez a „határeset”-élmény a történelemben, ami nem engedi meg, hogy egy koherens értelmet hordozó narratívába lehessen belefoglalni, itt kudarcot vall minden olyan kísérlet, amely a történelmi fejlődés értelmes fogalmait próbálja rá alkalmazni. Mindazonáltal mégiscsak meg kell ismerni a holokausztot mint történelmi eseményt, és meg kell találni a helyét a modern történetírás kereteiben, amelyeken belül felfogjuk magunkat, kifejezésre juttatjuk reményeinket és félelmeinket a jövőtől, és kialakítjuk a másokkal való kommunikációs stratégiánkat. Ha a holokausztot kívülhelyeznénk a történelmen, „mitikus” jelentőséget adva neki, elveszítené empirikus evidenciával bíró tényleges esemény voltát. Ugyanakkor a történelemről való gondolkodást akadályozná a múltbeli tapasztalatokhoz való közeledésben. Ez ellentmondana a történelem logikájának, mivel egy mítosz hihetőségének nem szükségszerű feltétele, hogy legyen tapasztalati alapja. A holokauszt „határeset-esemény”, túllép a történelemről való elméleti gondolkodás tárgyának szintjén, és a történelembölcselet mentális eljárásainak lényegét érinti. A „normális”, a „kritikus” és a „katasztrofális” történelmi tapasztalat között felállított megkülönböztetéssel arra teszek kísérletet, hogy a holokauszt sajátos voltában a történelmi tapasztalat traumáját mutassam meg. Ez a különbségtevés persze mesterséges. (Mint minden ideáltípus, ez is a történelmi interpretáció módszertani eszköze, és mint ilyen szembenáll a mindennapi életben működő történelmi gondolkodással.) Egy katasztrófa eleme nélkül nem volnának igazán kihívást jelentő válságok. Magyar Lettre Internationale 5 4 . szám 2004 ŐSZ JÖRN RÜSEN