Magyar Lettre Internationale 2004. ősz (54. szám)
TUDÓSÍTÁSOK - Schissler, Hanna (Berlin/Budapest): Közeledések Budapesthez
Magyar Lettre Internationale • 54. szám 1004 ősz HANNA SCHISSLER Közeledések Budapesthez - Levelek németországi és amerikai barátaimnak Megérkezés Budapestre (2004. január 16.) Egy hete tanítok a budapesti Közép-Európa Egyetemen. Eleinte nehéz volt, ami tulajdonképpen nem csoda. A nyelv a legkevésbé sem hozzáférhető a számomra, és ha az ember még sót sem képes venni magának a szupermarketban, mert a sót mint olyat nem lehet felismerni, és valakit meg kell szólítani, és megkérni, hogy vegye le a sót a polcról, akkor az ember kissé hülyén érzi magát. Egy szót sem értek abból, amit az emberek beszélnek. Senki nem várta, hogy egyszer csak itt megjelenjek. Mindenki része valamiképpen valamiféle szociális hálózatnak, csak én kavargok itt megállás nélkül keresztül a szociális szövevényen. Az amerikaiak szép szokása, hogy valahogy bemutassák az új oktató kollégát, itt nincs elterjedve. Sajnos Németországban sem... Kétségbeesésemben már a portással flörtölök. A lakásomban az első napokban nem volt televízió, és még most is, mire szereztem magamnak legalább egy televíziót, a számomra megközelíthető nyelveken csak a CNN van (Atlantából nézve még az öngyilkos merényletek is szórakoztató műsornak veszik ki magukat), TV 5 és lássatok csudát, itt még a ProSieben német kulturális csatornát is tudom fogni. Mindig is erre vágytam. Legalább végre nyugodtan nézhetem a Simpson-családot. Hát igen. Most találékonynak kell lenni, és egy olyan életet kialakítani, amelyben esténként nem lehet nézni sem a Kulturzestet, sem szép rendszerességgel vasárnap esténként a Tatortot. Ezen veszi észre az ember, hogy kialakított egy-két kedves szokást magának, ami valamilyen módon még biztonságot is ad. Ténykedésünk apró dolgokból áll össze, és a keretek drasztikus megváltozását láthatólag destablizálóan éljük meg. Az első napokban még az sem segített, hogy azt mondogattam magamnak: Végülis nem vagyok valami háborús övezetben, nagyon magas nívón nélkülözök. Általában természetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire úgy érzem, és valószínűleg többé-kevésbé úgy is adom elő magam, mint egy Nyugatról érkezett nő. Időközben elkezdődtek a tanórák is. A diákok és diáklányok nagyon igyekvőek, és általában egyelőre ők az egyetlen vigaszom. Nagyon jól beszélnek angolul, sokszor jobban, mint a tanerők, amit szintén problémának látok. Igyekszem képet alkotni a hallgatóságról, mert a hátterük persze nagyon egyenlőtlen. (Olyan különbségek ezek, amelyeket nem ismerek és még nem értek.) Tíz hónap alatt végighajszolják őket egy MA-programon, és ha az ember csak egy kis együttérzést tanúsít, hogy talán túl sokat követelnek tőlük, és túldolgozzák magukat, akkor megnyílnak a zsilipek. Az én két szemináriumomat nagyon szépen látogatják, ami egyfelől nagyon szép, másfelől persze sok munkával jár. A tanítást élvezem, különben nem is volnék itt. Budapest majd csak hozzám nő, legalábbis ezt remélem. Egy megközelíthetetlen nyelv (2004. január 25.) Időnként francia szavak és mondatfoszlányok jutnak a fülembe kis rádiómból, amiről eszembe jut, hogy valamikor olyan helyeken éltem, ahol értettem a nyelveket, amin az emberek beszélnek... Hát igen, már maga a nyelv is. A leginkább az nyűgöz le, hogy a „kettő” jelenti azt, hogy „zwei”. A „három" jelenti azt, hogy „drei”, engem a háremre emlékeztet, de ezen sincs mit csodálkozni. A ki- és bejáratokon néha az áll, hogy „puli" és „push", többnyire azonban „kölni” és „hosni”. Ha az ember nem tudja pontosan, vagy elfelejtette, melyik az egyik vagy a másik, könnyen beleszalad az ajtóba. Az „Étterem” a „Restaurant". Ezt gyorsan megtanulja az ember, mert időnként muszáj enni valamit. Remélem, hogy sosem kell kihívnom a rendőrséget, mert az nem „polizia” vagy valami ilyesmi, hanem „rendőrség”. Azt is remélem, hogy nem sok találkozót fogok csütörtökre megbeszélni, mert azt úgy hívják: „csütörtök", és ezt egyszerűen nehezemre esik kimondani. A randi napja legyen inkább Montag (hétfő) vagy Freitag (pének) esetleg Samstag (szombat), az ilyesfajta elfoglaltságokra úgyis ezek a közkedveltebb napok. Mindennap átsétálok a Vörösmartty téren a CEU- hoz. Útikönyvem hasznosnak találja, ha az ember alkalomadtán meg tudja kérdezni, hogy egy üzlet, Restaurant (Étterem!) hitelkártyát is elfogad-e. Ehhez nem is fér kétség. Csakhogy akkor ez így hangzik: „Hitelkártyát is elfogadnak? ” És valamilyen oknál fogva ez még mindig nem megy nekem elég folyékonyan, következésképpen inkább hordok magamnál elég készpénzt. Az is rendkívül hasznos tudna lenni, ha megtanulnám elég gördülékenyen megkérdezni: „Megmutatná a térképen, hogy hol vagyok?". Szerencsére eddig még mindig sikerült oda elérkeznem, ahova ténylegesen készültem. Ha most még sikerül a telefonszámlámat is befizetni, amiről először nem is tudtam, hogy micsoda, ami még mindig hétpecsétes könyv előttem, mielőtt a telefonomat, és ezzel a kapcsolatomat a világgal, kikapcsolják, akkor... nos akkor elfog a vágy, hogy ott üljek Berlinben a kandallóm előtt, lehetőleg most rögtön. Már kétszer voltam a Széchenyi-fürdőben, ahol dekadens hangulatban, egyszer esőben, egyszer mínusz valahány fokban úszkáltam a szabadban (csodálatos fűtött szabadtéri medencéi vannak). A Széchenyi mindjárt a „Hősök tere", a Heldenplatz mögött található. Hja, itt még vannak hősök. Egy tiszteletet ébresztő félkörben lehet őket megtekinteni, Nix emlékműdekonstrukció, vagy ilyesmi. A hősök magasra ugratják a lovukat Magyarország dicsőségére. Ha az ember nélkülözni kénytelen, amit megszokott, valamivel be kell töltenie a megürül helyet - nehéz, de sok tekintetben hasznos kihívás. A mai posztmodern időkben ilyesfajta kihívások nélkül nem is lehetne elegendő tapasztalatot szerezni. Bizonyos dolgokat másképp kell csinálni, mint ahogy megszoktuk. Az ember klasszikus zenét hallgat mozibajárás vagy tévénézés helyett. Olvas (vagy körleveleket kezd írni, önéletrajzi részleteket, naplót és hasonlókat vagy képzelt szerelmi kapcsolatokat követ nyomon) ahelyett hogy azt csinálná, amit egyébként sürgetően fontosnak és kikerülhetetlennek tart: dolgozni, az íróasztalnál ülni, és ha ez már nem megy, kitakarítani a lakást, telefonálgatni a barátainak, üldögélni a kandalló előtt, nézni a Kulturtestet, nem elfelejteni a Tatortot (ezt a teljességgel redundáns tevékenységet, amelyik pedig nagy feszültségoldó hatással bír) és hasonlókat, amikről az ember tévesen azt képzeli, hogy nincs alternatívájuk. Továbbra is nehéz beletörődnöm, hogy a világ csak a három már említett tévécsatornán át nyílik meg előttem (CNN, ProSieben és TV5). CNN: Németország csak nagyon ritkán van műsoron. Ezt még csak el lehetne viselni. De az amerikai elbizakodottság a világ régiói ellenében, ahol az USA éppen beavatkozik, és mindezt CMO-hangfekvésben bevenni, minden alternatíva nélkül, ez már nem könnyű. ProSieben: Hallgattatok már este 8 órás híreket a ProSiebenen? Én mondom, megéri. A világ hirtelen teljesen másnak mutatkozik, és a szokásostól (ARD, ZDF) való eltérésből igazi kultúraelméleteket lehet kifejleszteni. Gyakran hallgatom az esztétikailag szép francia beszédet a TV5-ön, abban a reményben, hogy szinapszisaim előírásosan működnek, és a megértésbeli kihagyások egyre jobban értelemmel telnek meg. C'est ca. That is my connection to the world. És mint news addict, hírfüggő ember szenvedek is. A történet tanulsága: kultúrsokkot kapva az ember egészen más szemmel tanulja meg nézni a világot, még akkor is, ha úgy érzi, ez inkább a pinceászka horizontjához hasonlít, annyira korlátozott. De a világ kincséért sem szeretném nélkülözni ezt a tapasztalatot, mindig újra keresni fogom, még ha, mint most is, sírás-rívást jelent, és fogaknak csikorgatását. Ebben az értelemben: Budapest is growing on me, Very slowly, but it is growing. Olyan mértékben, ahogy a munka kitölti a napjaimat, elnyomja a kezdetek ürességét. A legjobban a Közép- Európai Egyetemen tanuló diákok értelmessége és érdeklődése nyűgöz le. Csupa felnőtt ember, aki már dolgozott is. Itt aztán össze kell az embernek szednie magát, hogy tudjon nekik valamit nyújtani. Ha a hannoveri diákjaimra gondolok, ami a tanulásnak való odaadást illeti... Ezek a diákok, diáklányok tényleg tudni akarnak. Mindenesetre a kitűzött leadási határidőre múlt vasárnap estig ott volt a fachomban mind a 25 dolgozat. Ha megnézem, mit kell ezeknek a fiataloknak itt teljesíteni! Tudom, hogy én nem volnék rá képes, hogy egy év alatt megszerezzem az összes szükséges kreditet, és a végén még egy MR-dolgozatot is írjak. A motiváltság rendkívül magas, és ez egyszerűen magával ragadja az embert. Általános és konkrét szenvedés (2004. február 8.) Tanszékvezetőm decemberben búcsúzóul tudatta velem, hogy évszázadok óta változatlanul a magyarok tartják a legmagasabb öngyilkossági arányt a világon (vagy Európában, erre már nem emlékszem pontosan). Eddig ezt nem tudtam. Egy kitűnő Délkelet-Európatörténésznek ezzel a tudásával felszerelkezve vágtam aztán bele ebbe az utazásba Kelet-Közép-Európába. Itt sok minden csupán Közép-Európa, azaz Németország csak eltúlozva. Például a szenvedésben való versengés, az az elmondhatatlan szokás, hogy kötetlen hétköznapi beszélgetésben olyannak mutatkozzon az ember, mint akivel különösen kegyetlenül bánt el a sors. Minél rosszabbul megy valakinek a sora, és minél ékesszólóbban tud ennek hangot adni, azt hiszik, annál több együttérzést remélhetnek embertársaiktól. Legalábbis meg lehet próbálkozni az ilyesfajta negatív figyelemfelkeltéssel.,, Amerikai énem persze könyörtelenül átlát az ilyen mesterkedéseken, és leperegnek róla. És most azt kell tapasztalnom, hogy a magyarok messze túltesznek a németeken ebben, hogy rosszul érezzék magukat, ill. hogy kifejezésre is juttassák ezt a rossz közérzetet... OK, mivel én német vagyok, és