Magyar Lettre Internationale 2004. ősz (54. szám)

TUDÓSÍTÁSOK - Schissler, Hanna (Berlin/Budapest): Közeledések Budapesthez

Magyar Lettre Internationale • 5­4. szám 1004 ősz HANNA SCHISSLER Közeledések Budapesthez - Levelek németországi és amerikai barátaimnak Megérkezés Budapestre (2004. január 16.) Egy hete tanítok a budapesti Közép-Európa Egyetemen. Eleinte nehéz volt, ami tulajdonképpen nem csoda. A nyelv a legkevésbé sem hozzáférhető a számomra, és ha az ember még sót sem képes venni magának a szu­­permarketban, mert a sót mint olyat nem lehet felis­merni, és valakit meg kell szólítani, és megkérni, hogy vegye le a sót a polcról, akkor az ember kissé hülyén érzi magát. Egy szót sem értek abból, amit az emberek beszélnek. Senki nem várta, hogy egyszer csak itt meg­jelenjek. Mindenki része valamiképpen valamiféle szo­ciális hálózatnak, csak én kavargok itt megállás nélkül keresztül a szociális szövevényen. Az amerikaiak szép szokása, hogy valahogy bemutassák az új oktató kol­légát, itt nincs elterjedve. Sajnos Németországban sem... Kétségbeesésemben már a portással flörtölök. A lakásomban az első napokban nem volt televízió, és még most is, mire szereztem magamnak legalább egy televíziót, a számomra megközelíthető nyelveken csak a CNN van (Atlantából nézve még az öngyilkos merény­letek is szórakoztató műsornak veszik ki magukat), TV 5 és lássatok csudát, itt még a Pro­Sieben német kulturális csatornát is tudom fogni. Mindig is erre vágytam. Leg­alább végre nyugodtan nézhetem a Simpson-családot. Hát igen. Most találékonynak kell lenni, és egy olyan életet kialakítani, amelyben esténként nem lehet nézni sem a Kulturzestet, sem szép rendszerességgel vasárnap esténként a Tatortot. Ezen veszi észre az ember, hogy kialakított egy-két kedves szokást magának, ami vala­milyen módon még biztonságot is ad. Ténykedésünk apró dolgokból áll össze, és a keretek drasztikus meg­változását láthatólag destablizálóan éljük meg. Az első napokban még az sem segített, hogy azt mondogattam magamnak: Végülis nem vagyok valami háborús öve­zetben, nagyon magas nívón nélkülözök. Általában ter­mészetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire úgy érzem, és valószínűleg többé-kevésbé úgy is adom elő magam, mint egy Nyugatról érkezett nő. Időközben elkezdődtek a tanórák is. A diákok és diáklányok nagyon igyekvőek, és általában egyelőre ők az egyetlen vigaszom. Nagyon jól beszélnek ango­lul, sokszor jobban, mint a tanerők, amit szintén prob­lémának látok. Igyekszem képet alkotni a hallgatóság­ról, mert a hátterük persze nagyon egyenlőtlen. (Olyan különbségek ezek, amelyeket nem ismerek és még nem értek.) Tíz hónap alatt végighajszolják őket egy MA-programon, és ha az ember csak egy kis együtt­érzést tanúsít, hogy talán túl sokat követelnek tőlük, és túldolgozzák magukat, akkor megnyílnak a zsilipek. Az én két szemináriumomat nagyon szépen látogatják, ami egyfelől nagyon szép, másfelől persze sok munkával jár. A tanítást élvezem, különben nem is volnék itt. Budapest majd csak hozzám nő, legalábbis ezt remélem. Egy megközelíthetetlen nyelv (2004. január 25.) Időnként francia szavak és mondatfoszlányok jutnak a fülembe kis rádiómból, amiről eszembe jut, hogy vala­mikor olyan helyeken éltem, ahol értettem a nyelveket, amin az emberek beszélnek... Hát igen, már maga a nyelv is. A leginkább az nyűgöz le, hogy a „kettő” jelenti azt, hogy „zwei”. A „három" jelenti azt, hogy „drei”, engem a háremre emlékeztet, de ezen sincs mit cso­dálkozni. A ki- és bejáratokon néha az áll, hogy „puli" és „push", többnyire azonban „kölni” és „hosni”. Ha az ember nem tudja pontosan, vagy elfelejtette, melyik az egyik vagy a másik, könnyen beleszalad az ajtóba. Az „Étterem” a „Restaurant". Ezt gyorsan megtanulja az ember, mert időnként muszáj enni valamit. Remélem, hogy sosem kell kihívnom a rendőrséget, mert az nem „polizia” vagy valami ilyesmi, hanem „rendőrség”. Azt is remélem, hogy nem sok találkozót fogok csütörtökre megbeszélni, mert azt úgy hívják: „csütörtök", és ezt egyszerűen nehezemre esik kimondani. A randi napja legyen inkább Montag (hétfő) vagy Freitag (pének) esetleg Samstag (szombat), az ilyesfajta elfoglaltságokra úgyis ezek a közkedveltebb napok. Mindennap átsétálok a Vörösmartty téren a CEU- hoz. Útikönyvem hasznosnak találja, ha az ember alka­lomadtán meg tudja kérdezni, hogy egy üzlet, Restau­rant (Étterem!) hitelkártyát is elfogad-e. Ehhez nem is fér kétség. Csakhogy akkor ez így hangzik: „Hitelkártyát is elfoga­dnak? ” És valamilyen oknál fogva ez még mindig nem megy nekem elég folyékonyan, következésképpen inkább hordok magamnál elég készpénzt. Az is rendkí­vül hasznos tudna lenni, ha megtanulnám elég gördülé­kenyen megkérdezni: „Megmuta­tná a térképen, hogy hol vagyok?". Szerencsére eddig még mindig sikerült oda elérkeznem, ahova ténylegesen készültem. Ha most még sikerül a telefonszámlámat is befizetni, amiről először nem is tudtam, hogy micsoda, ami még mindig hétpecsétes könyv előttem, mielőtt a telefono­mat, és ezzel a kapcsolatomat a világgal, kikapcsolják, akkor... nos akkor elfog a vágy, hogy ott üljek Berlinben a kandallóm előtt, lehetőleg most rögtön. Már kétszer voltam a Széchenyi-fürdőben, ahol deka­dens hangulatban, egyszer esőben, egyszer mínusz valahány fokban úszkáltam a szabadban (csodálatos fűtött szabadtéri medencéi vannak). A Széchenyi mind­járt a „Hősök tere", a Heldenplatz mögött található. Hja, itt még vannak hősök. Egy tiszteletet ébresztő félkörben lehet őket megtekinteni, Nix emlékmű­­dekonstrukció, vagy ilyesmi. A hősök magasra ugratják a lovukat Magyarország dicsőségére. Ha az ember nélkülözni kénytelen, amit megszokott, valamivel be kell töltenie a megürül helyet - nehéz, de sok tekintetben hasznos kihívás. A mai posztmodern időkben ilyesfajta kihívások nélkül nem is lehetne elegen­dő tapasztalatot szerezni. Bizonyos dolgokat másképp kell csinálni, mint ahogy megszoktuk. Az ember klasszi­kus zenét hallgat mozibajárás vagy tévénézés helyett. Olvas (vagy körleveleket kezd írni, önéletrajzi rész­leteket, naplót és hasonlókat vagy képzelt szerelmi kap­csolatokat követ nyomon) ahelyett hogy azt csinálná, amit egyébként sürgetően fontosnak és kikerülhetet­­lennek tart: dolgozni, az íróasztalnál ülni, és ha ez már nem megy, kitakarítani a lakást, telefonálgatni a bará­tainak, üldögélni a kandalló előtt, nézni a Kulturtestet, nem elfelejteni a Tatortot (ezt a teljességgel redundáns tevékenységet, amelyik pedig nagy feszültségoldó hatás­sal bír) és hasonlókat, amikről az ember tévesen azt képzeli, hogy nincs alternatívájuk. Továbbra is nehéz beletörődnöm, hogy a világ csak a három már említett tévécsatornán át nyílik meg előt­tem (CNN, ProSieben és TV5). CNN: Németország csak nagyon ritkán van műsoron. Ezt még csak el lehet­ne viselni. De az amerikai elbizakodottság a világ régiói ellenében, ahol az USA éppen beavatkozik, és mindezt CM­­O-hangfekvésben bevenni, minden alternatíva nélkül, ez már nem könnyű. ProSieben: Hallgattatok már este 8 órás híreket a ProSiebenen? Én mondom, megéri. A világ hirtelen teljesen másnak mutatkozik, és a szokásostól (ARD, ZDF) való eltérésből igazi kultúra­­elméleteket lehet kifejleszteni. Gyakran hallgatom az esztétikailag szép francia beszé­det a TV5-ön, abban a reményben, hogy szinapszisaim előírásosan működnek, és a megértésbeli kihagyások egyre jobban értelemmel telnek meg. C'est ca. That is my connection to the world. És mint news addict, hírfüggő ember szenvedek is. A történet tanulsága: kultúrsokkot kapva az ember egészen más szemmel tanulja meg nézni a világot, még akkor is, ha úgy érzi, ez inkább a pinceászka horizontjához hasonlít, annyira korlátozott. De a világ kincséért sem szeretném nélkü­lözni ezt a tapasztalatot, mindig újra keresni fogom, még ha, mint most is, sírás-rívást jelent, és fogaknak csikor­­gatását. Ebben az értelemben: Budapest is growing on me, Very slowly, but it is growing. Olyan mértékben, ahogy a munka kitölti a napjaimat, elnyomja a kezdetek ürességét. A legjobban a Közép- Európai Egyetemen tanuló diákok értelmessége és érdeklődése nyűgöz le. Csupa felnőtt ember, aki már dolgozott is. Itt aztán össze kell az embernek szednie magát, hogy tudjon nekik valamit nyújtani. Ha a hanno­veri diákjaimra gondolok, ami a tanulásnak való odaadást illeti... Ezek a diákok, diáklányok tényleg tudni akarnak. Mindenesetre a kitűzött leadási határidőre múlt vasár­nap estig ott volt a fachomban mind a 25 dolgozat. Ha megnézem, mit kell ezeknek a fiataloknak itt teljesíteni! Tudom, hogy én nem volnék rá képes, hogy egy év alatt megszerezzem az összes szükséges kreditet, és a végén még egy MR-dolgozatot is írjak. A motiváltság rendkívül magas, és ez egyszerűen magával ragadja az embert. Általános és konkrét szenvedés (2004. február 8.) Tanszékvezetőm decemberben búcsúzóul tudatta velem, hogy évszázadok óta változatlanul a magyarok tartják a legmagasabb öngyilkossági arányt a világon (vagy Európában, erre már nem emlékszem pontosan). Eddig ezt nem tudtam. Egy kitűnő Délkelet-Európa­­történésznek ezzel a tudásával felszerelkezve vágtam aztán bele ebbe az utazásba Kelet-Közép-Európába. Itt sok minden csupán Közép-Európa, azaz Német­ország csak eltúlozva. Például a szenvedésben való versengés, az az elmondhatatlan szokás, hogy kötet­len hétköznapi beszélgetésben olyannak mutatkozzon az ember, mint akivel különösen kegyetlenül bánt el a sors. Minél rosszabbul megy valakinek a sora, és minél ékesszólóbban tud ennek hangot adni, azt hiszik, annál több együttérzést remélhetnek embertársaiktól. Legalábbis meg lehet próbálkozni az ilyesfajta negatív figyelemfelkeltéssel.,, Amerikai énem persze könyör­telenül átlát az ilyen mesterkedéseken, és leperegnek róla. És most azt kell tapasztalnom, hogy a magyarok messze túltesznek a németeken ebben, hogy rosszul érezzék magukat, ill. hogy kifejezésre is juttassák ezt a rossz közérzetet... OK, mivel én német vagyok, és

Next