Magyar Lettre Internationale 2005. tavasz (56. szám)

SZILÁGYI ÁKOS - Szilágyi Ákos: Sturm und Drang a magyar irodalomban

SZILÁGYI LENKE FELVÉTELE Sturm und Drang a legújabb magyar irodalomban Ha jól értem feladatomat, Önök azt várják tőlem, hogy a magyar irodalom legújabb áramlatairól, ten­denciáiról, alkotóiról beszéljek, abból a kivételes alkalomból, hogy idén Magyarország lett a moszkvai Non-Fiction Könyvvásár díszvendége, s hogy egyide­jűleg ennyi magyar irodalmi alkotás és ennyi jelen­tős magyar író együttvéve, sőt, talán külön-külön is, aligha fordult meg az utóbbi tíz-tizenöt évben Orosz­országban. Természetesen jól tudjuk, hogy nem a semmiből pottyantak alá a művek, és nem a sem­miből érkeztek a magyar írók sem nagyhirtelen ide, Moszkvába. Ez az évtizedek óta első valódi találko­zása a magyar íróknak az orosz közönséggel nem jöhetett volna létre az orosz műfordítók ragyogó és a szó szoros értelmében önfeláldozó munkája nélkül és azok nélkül a régi és főképpen újonnan létesült baráti szálak, kölcsönös lelkesedések, irodalmi von­zalmak nélkül, amelyek csöndben és lassan készítet­ték elő a magyar és orosz irodalom közeledését és találkozását az elmúlt tíz-tizenöt évben. Persze, e könyvvásár - reményeink szerint - csupán a kezdet. A mai magyar irodalom Európá­ban - elsődlegesen német közvetítéssel - mond­hatni - kissé szerénytelenül, de talán nem túlozva - divatba jött, és azt szeretnénk, ha Oroszország­ban is divatba jönne, amihez e most megjelent könyvek - ha jól számolom: tizennégy magyar mű kortárs és nem-kortárs szerzőktől - csak az első gyöngéd, de talán döntő lökést adhatják meg a 2005-ös oroszországi magyar kulturális évad kere­tében elképzelt könyvprogram megvalósításához. Egész sor - európai és világirodalmi mércével mérve is - jelentős magyar regény, dráma, verses­kötet, esszékönyv fordítása áll befejezés előtt, és legalább ennyi mű keresi fordítóját. Nincs magyar irodalom - csak magyar irodalmak vannak Ha végigtekintek a megjelent és lefordításra váró műveken, úgy érzem, sokkal könnyebb helyzet­ben vagyok, mint bármikor korábban, amikor magyar irodalomról kellett orosz hallgatóság előtt beszélnem. A magyar irodalom tündökletes teljesítményeiről, nagy íróinkról és igazi remek­művekről szólva is mindegyre a gogoli Revizor Bobcsinszkijának szerepében éreztem magam, aki, mint bizonyára emlékeznek rá, csak annyit kér Hlesztakovtól, ettől a szájhőstől, hogy ha majd visszatér Pétervárra, mondja meg ott az ösz­­szes nagyuraknak és a cár őfelségének is, hogy ebben és ebben a városban lakik egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij. Se többet, se keve­ sebbet: itt és itt lakik egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij. Magyarán: ebben és ebben a köze­pesen nagy vagy kicsi európai országban lakik egy ilyen és ilyen regényíró vagy lírikus, és becsület­szavamra mondom, igen nagy regényíró és igen nagy lírikus az illető, amit ezúton is tisztelettel kérnék tudatni orosz olvasó őfelségével. Ebből a szempontból ma - hála az új és a készülő fordítá­soknak és a magyar művek nemzetközi sikerének - javult és egyre javul a helyzet, egyre könnyebb a művekről és alkotókról beszélni. Ugyanakkor azonban magyar irodalomról - egyáltalán: bármilyen nemzeti irodalomról - átfo­gó képet, egységes értelmezést adni nehezebb, mint valaha, mert az irodalom és az író már nem a régi modern világ lakója, s azok az önszemléleti és világszemléleti kategóriák, amelyek segítségével az alkotásokat a nemzeti irodalmak korában értel­mezték és elhelyezték, hasznavehetetlenné váltak, bár persze használják még őket bőven mindenfelé. Igaz, mintha csak azért, hogy újra meg újra bebi­zonyosodjon hasznavehetetlenségük. Lehet, hogy valaki személy szerint hasznát veszi a nemzeti iro­dalom korábban kialakult és megrögzült szemléleti és értékelő kategóriáinak, de már nem „az” irodal­mat, hanem csak magát - saját individuális irodal­mát - értelmezheti bennük és érvényesítheti álta­luk, egy irodalmat az adott nyelven született irodal­mak között. Egyszóval a magát nemzeti irodalom­ként elképzelő, elgondoló és megszervező magyar irodalom mint egységes és egységesítő szemléleti és értelmezési keret, amelyben művek, irányzatok, iskolák, nemzedékek úgy sorakoztak az uralkodó kánonban vagy egymással versengő kánonokban, mint héjban a borsószemek, széthullóban van, s - mint mindenütt Európában - mindinkább indi­viduális irodalmak sokasága, sok-sok szuverén - egymástól független, egymás mellett létező, egy­másra süket vagy éppen nagyon is egymásra figyelő - irodalom, értelmezési keret, szemléleti és értéke­lési rendszer kezdi felváltani az egységes régit. SZILÁGYI Ákos Az iskolamester zavarban van Szépirodalmi, 1976 Teremtények Szépirodalmi, 1981 Nem vagyok kritikus! Magvető, 1984 Ezerkilencszáznyolc­­vannégyen innen és túl (A negatív utópiák társadalomképe) Magvető, 1988 Hamu és mama (Az orosz irodalmi avantgárd 1917 előtt és után) Holnap, 1989 Fej és tudat Magvető, 1990 Gyönyörök kertje Holnap, 1991 A vágy titoktalan tárgya Liget, 1992 A tények és a lények Liget, 1995 Tetem és tabu Kijárat, 1996 (Kovács András Bálinttal) Tarkovszkij Helikon, 1997 „A temetés teme­tése’ ABCD Interaktiv magazin, 1995. 4.(CD ROM) Légzágyakorlatok kezdő haldoklóknak Vox Libri hangkazetta, 1995 Gépeskönyv, 1998 Szittya-szótyár (CD-melléklettel) 2000 könyvek, 1999 Oroszország elrablása Helikon, 1999­­ SZILÁGYI ÁKOS SZILAGYI ÁKOS

Next