Magyar Lettre Internationale 2005. nyár (57. szám)
KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Gerle János - Keserű Katalin - Kiss Éva - Rényi András - Szabadi Judit: Mindentudás Egyeteme Klub a szecesszióról az Ernst Múzeumban
a terepre metróval? Mindez mindmáig nem kovácsolódott ki világosan az antropológia tanszékeken. Az antropológiai etnográfia az alkuk, újrafelfedezett hagyományok, a kreativitás és a szakmásodás színtere. És legalábbis egyelőre a terepmunka fontos határjelző marad a „kultúrakutatással” szemben, ami egy folyékony interdiszciplináris képződmény, ami lehetőség szerint minden másban osztozik a szociokulturális antropológiával. És valóban, még ezt a különbségjelzőt is az eltűnés veszélye fenyegeti, az a veszély, hogy feloldódik a kutatási eljárások és megjelenítési stílusok általánosabb skálájában. Úgyhogy én itt a kreatív határátlépés és az intenzív szakmásodás színterét látom. Igyekszem követni ezeket a folyamatokat mint olyan ember, akit újabban a „kultúrakutatáshoz” kapcsolnak, és aki az antropológia határterületein tevékenykedett. Az „őshonos antropológus” RG: Hogyan jellemezné a viszonyt az ún. „első" és „harmadik világbeli" antropológusok között? A francia, brit, amerikai valamint a brazil, indiai, afrikai stb. antropológusok közti viszonyra gondolok. JC: A viszony, amelyre utal, újabban jelentkező, és nagyon fontos. Úgy érzem, nem vagyok a legjobb helyen ahhoz, hogy feltérképezzek egy ilyen változó területet, különösen, mivel egy Eurocenteren belül működöm egy valamelyest marginális helyen, de mégiscsak egy Eurocenterben. Nyilvánvaló, hogy bizonyos hangok, elemzések, interpretációk, elméletek mostanában kikezdik és elmozdítják a „nyugati" antropológiát. Ezek a kihívások a munka más központjaiból jönnek, másként pozícionált tudósoktól - akár szeretik, ha antropológusoknak hívják őket, akár nem. A definíció nem olyan fontos nekem, mert azt hiszem, hogy az antropológia nem egy olyan terület, amelynek forrásai, hallgatósága vagy beszélgetőtársai kizárólag vagy elsősorban az antropológusok vagy azoknak kellene lenniük. Az utóbbi években fontos témák vetődtek fel az ún. „bennszülött antropológus” problematikus alakja körül, ami már talán divatjamúlt terminus, egyszerre jelzi a vitába szállás és az asszimilálódás momentumát. Bárhogy is, már nem beszélhetünk egyszerű „bennszülöttekről”, amely terminus egy tisztán őshonos „belülállást" sugall, a „kívülállás” egy bizonyos autoritásának tükörképeként. Sokáig elfogadott volt, hogy az igazi antropológusok „kívülállók”, az adatközlők vagy helybeli történetmondók „bennfentesek”. Ez a kívül-belül viszony szétrobbant a gyakorlatban, és az „őshonos antropológus” kezd valami öszszetett és több helyhez kötődő lenni, ami a kutatás, a szellemi produkció és a befogadás helyszíneit illeti. De az a kérdés, hogy kit fognak antropológusnak hívni, és ki akarja, hogy antropológusnak hívják versengve a „valódi" antropológiai tudásért vagy hozzájárulva ahhoz, az nagy probléma, amely nagyon is összefügg a koloniális, a posztós neokoloniális történetekkel, intézményi berendezkedésekkel a különböző országokban. Milyen az aktuális berendezkedés, milyen az antropológia hallgatósága Újdelhiben, Suvában például, a South Pacific egyetemen vagy egy olyan helyen, mint Buenos Aires? Nem kitérni akarok a döntő fontosságú kérdése elől, amikor azt mondom, nem hiszem, hogy a megfelelő helyzetben volnék a megválaszolásához. Ez most tényleg az a pillanat, amikor jobb meghallgatni másokat, mint beszélni. RG: Hogyan kapcsolná össze mindezeket a diszciplináris határokra és a szakmásodásra vonatkozó kérdéseket az Egyesült Államokban a monokulturalizmusról és a multikulturalizmusról a 80-as évek óta folyó társadalmi és politikai vitákkal? JC: Nos, nem kétséges, hogy számos diszciplína feljogosított volta arra, hogy marginalizált népcsoportokról beszéljen, minden eddiginél jobban vitatottá vált. Azoknak a kultúráknak vagy társadalmaknak a tagjai azt mondják nyilvánosan: „nem elég, hogy hangot adtok nekünk, képviseltek minket, mi saját magunkat szeretnénk képviselni a tudományos életben." Az antropológiát, amely oly sokáig emelt szót a különbözőség mellett, most foglyul ejtette, kikezdte az a folyamat, amelynek során az amerikai tudományos élet - és ez egy egyenlőtlen folyamat sokszínűvé válik. Eltérő hátterű, eltérő faji tapasztalatokat szerzett és alárendelt társadalmi helyzetben tartott emberek befogadása a tét. Ezen túlmenően szeretném hangsúlyozni azt a jelentős hatást, amit a női és a feminista perspektíva gyakorolt ebben a kontextusban. Sokszor elfeledkezünk arról, mennyire férfiak által dominált a tudományos élet a középkori egyetem óta, mennyire újkeletű a nők nagy számban való megjelenése ebben a közegben. Mindezek a változások, ez a megsokszorozódása annak, amit Donna Haraway kolléganőm „szituált tudásnak" nevez, aláássa azt, hogy a diszciplínák saját tudásukat hivatalosnak kiáltsák ki. Az autoritás alapjai vannak kikezdve. Amikor Evans Pritchard a „gyereket” írta, pontosan tudta, ki a hallgatósága, ez volt „a közös szoba", azok, akiket bevettek az egyetemi világba. Nem kellett attól tartania, hogy mer értelmiségiek beleolvasnak a válla fölött abba, amit ír. Ma már minden antropológusnak gondolnia kell erre, és ez nagy különbség. Egyáltalán nem mondom azt, hogy a bennszülöttnek mindig igaza van, hogy a bennfentes autoritása mindig hitelt érdemlőbb a kívülálló autoritásánál. Csak annyit kell tennünk, hogy gondolkodjunk el a saját társadalmunkon, saját korlátozott képességünkön a tekintetben, hogy általánosítsuk a saját társadalmunkon belül, hogy megértsük, ez így túlságosan egyszerű. Az történt - és én ennek közepette dolgoztam -, hogy áthelyeződtek az autoritások, nem felváltották egymást vagy ellentmondásba kerültek, hanem a másféle autoritások új formáit sikerült kialkudni. A diszciplináris határok jelenlegi átlépése és szankcionálása része ennek a válságnak - ezzel együtt jár az az érzés, amit közülünk sokan éreznek, hogy attól tartunk, elveszíthetjük a helyünket. Éppen az az egyik oka annak, hogy annyira érdekel az antropológia, és hogy továbbra is tanulmányozom a magam módján, hogy az antropológia szokatlanul ki volt téve ezeknek a hatásoknak, hogy nyilvánosan is sebezhető ezen a területen. Olyan diszciplína ez, ahol a dekolonializáció sokat kellett, hogy számítson, megkérdőjelezett és átpozicionált gyakorlatilag minden szokásos tudományos eljárást. Az antropológia példaértékű abban, azt hiszem, ahogy igyekszik átalakítani a tárgyait és autoritásának formáit - lezáratlan, nyitott változások ezek. KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA KOMMENTÁROK ÉS VITÁK GERLE JÁNOS, KESERŰ KATALIN, KISS ÉVA, RÉNYI ANDRÁS, SZABADI JUDIT Mindentudás Egyeteme Klub a szecesszióról az Ernst Múzeumban RÉNYI ANDRÁS: Szeretném megköszönni az Ernst Múzeumnak a lehetőséget, hogy ezt a beszélgetést ezen a helyen, az Ernst Múzeum századfordulós épületében bonyolíthatjuk le. Azt a talán fellengzős címet adtuk ennek a beszélgetésnek, hogy A SZÁZADFORDULÓRÓL AZ EZREDFORDULÓN, vagy MIT ÜZEN NEKÜNK AZ 1900 KÖRÜLI KORSZAK MŰVÉSZETE? Rögtön Keserű Katalinhoz fordulnék, az Ernst Múzeum igazgatójához, hiszen rajta múlik, hogy a múzeum az elmúlt években tematikus kiállítások sorozatában mutatja be a századforduló művészetét. Van-e valamilyen üzenete annak, hogy a múzeum ezt a korszakot kiemelten kezeli? Üzen-e valamit a múzeum jelene számára az elmúlt századforduló? KESERŰ KATALIN: Feltétlenül, hiszen az Ernst Múzeum maga is a „századfordulón" létesült, pontosabban 1912-ben, és olyan jelentős művészek tartoznak részletformáinak kimunkálói közé, mint Lechner Ödön, aki a márvány ülőpadokat tervezte, vagy a színes ablakokat tervező Rippl-Rónai József és Falus Elek. Egyébként is az a művészettörténészi tapasztalatom, hogy a századforduló a modern magyar művészet történetében az alap számos alternatívát mutatott fel, s ezekből mind többet kell megismernünk ahhoz, hogy képet alkossunk a szintén pluralista modern művészetről. RA: Érezhetünk-e szellemi rokonságot a századforduló és a jelen időszak között? RK: Én váltig csak ezt érzem. Például éppen a művészet imént említett, ma is tapasztalható többfélesége miatt; vagy amikor azt olvassuk Szabadi Judit könyvében Gulácsytól idézve, hogy milyen mértékben vált elviselhetetlenné számára az a piaci szemlélet a művészettel kapcsolatban, ami Budapestet meghódította a 20. század elejére, amitől ő el kívánt menekülni, és el is ment Itáliába, én kénytelen-kelletlen a művészet mára majdnem teljesen elüzletiesedett voltára gondolok, a folytonos pénzszerzési kényszerre, az eladhatóságra stb., amik gúzsba kötik/kötötték az alkotókat és intézményeket. Az avantgárd, a neoavantgárd művészet és a száz évvel ezelőtti századelő művészei is tiltakoztak az ellen, hogy árunak tekintsék a művészetet. A századforduló a nőművészet kibontakozásának, az alkotó nő felfedezésének is kora volt. Az újraalapított Ernst Múzeumot „A második nem. Nőművészet Magyarországon 1960-2000” című kiállítással nyitottuk meg. Hogy ez a két korszak közti rokonság jele-e, az egy másik kérdés. RA: Amikor a párhuzamosságra céloztam a két korszak között, arra gondoltam, hogy a 19. században nagyon erős volt már a tendencia arra, hogy határokon túlnyúló, a nemzeti hagyományokat felülíró, univerzalisztikus kultúra hódítsa meg Európát. Ilyen volt a neostílusok, a neobarokk, a neogótika, a neoreneszánsz divatja, ami a 19. század második felében eluralta Európát. Hadd utaljak csak olyan közönséges példákra, mint a londoni parlament neogót stílusban, ami bizonyos értelemben mintája volt a bécsi városházának és azon keresztül a budapesti parlamentnek mint neogót stílusban fölépülő kormányzati épületnek. Tehát létezett valamiféle hajlam arra, hogy kanonizált univerzális formák segítségével terítsék le vagy terítsék be a világot. És ez nemcsak az építészetre vonatkozik, hanem az iparművésze-Az Ernst Múzeum kiállításaiból Ayűjteménye: Ernst Lajos és az Ernst Múzeum 2002.03. 18. -2002.04. 28. Budapest, a művészetek városa - Művészek és műtermek 2002. 10.20. -2002. 12.04. Mese, vízió, álom a magyar művészetben 1903-1918 2004.03. 19. -2004.04.25. 77