Magyar Lettre Internationale 2005. nyár (57. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Gerle János - Keserű Katalin - Kiss Éva - Rényi András - Szabadi Judit: Mindentudás Egyeteme Klub a szecesszióról az Ernst Múzeumban

a terepre metróval? Mindez mindmáig nem kovácsolódott ki világosan az antro­pológia tanszékeken. Az antropológiai etnográfia az alkuk, újrafelfedezett hagyományok, a kreativitás és a szakmásodás színtere. És legalábbis egyelőre a terepmunka fontos határjelző marad a „kultúrakutatással” szemben, ami egy folyékony interdiszciplináris képződ­mény, ami lehetőség szerint minden más­ban osztozik a szociokulturális antropoló­giával. És valóban, még ezt a különbség­­jelzőt is az eltűnés veszélye fenyegeti, az a veszély, hogy feloldódik a kutatási eljárások és megjelenítési stílusok általánosabb skálá­jában. Úgyhogy én itt a kreatív határátlépés és az intenzív szakmásodás színterét látom. Igyekszem követni ezeket a folyamatokat mint olyan ember, akit újabban a „kultúra­­kutatáshoz” kapcsolnak, és aki az antropo­lógia határterületein tevékenykedett. Az „őshonos antropológus” RG: Hogyan jellemezné a viszonyt az ún. „első" és „harmadik világbeli" antropológu­sok között? A francia, brit, amerikai vala­mint a brazil, indiai, afrikai stb. antropoló­gusok közti viszonyra gondolok. JC: A viszony, amelyre utal, újabban jelent­kező, és nagyon fontos. Úgy érzem, nem vagyok a legjobb helyen ahhoz, hogy fel­térképezzek egy ilyen változó területet, különösen, mivel egy Eurocenteren belül működöm­­ egy valamelyest marginális helyen, de mégiscsak egy Eurocenterben. Nyilvánvaló, hogy bizonyos hangok, elem­zések, interpretációk, elméletek mostaná­ban kikezdik és elmozdítják a „nyugati" ant­ropológiát. Ezek a kihívások a munka más központjaiból jönnek, másként pozícionált tudósoktól - akár szeretik, ha antropoló­gusoknak hívják őket, akár nem. A definíció nem olyan fontos nekem, mert azt hiszem, hogy az antropológia nem egy olyan terü­let, amelynek forrásai, hallgatósága vagy beszélgetőtársai kizárólag vagy elsősorban az antropológusok vagy azoknak kellene lenniük. Az utóbbi években fontos témák vetődtek fel az ún. „bennszülött antropo­lógus” problematikus alakja körül, ami már talán divatjamúlt terminus, egyszerre jelzi a vitába szállás és az asszimilálódás momen­tumát. Bárhogy is, már nem beszélhe­tünk egyszerű „bennszülöttekről”, amely terminus egy tisztán őshonos „belülállást" sugall, a „kívülállás” egy bizonyos autori­tásának tükörképeként. Sokáig elfogadott volt, hogy az igazi antropológusok „kívülál­lók”, az adatközlők vagy helybeli történet­mondók „bennfentesek”. Ez a kívül-belül viszony szétrobbant a gyakorlatban, és az „őshonos antropológus” kezd valami ösz­­szetett és több helyhez kötődő lenni, ami a kutatás, a szellemi produkció és a befo­gadás helyszíneit illeti. De az a kérdés, hogy kit fognak ant­ropológusnak hívni, és ki akarja, hogy antropológusnak hívják versengve a „va­lódi" antropológiai tudásért vagy hozzá­járulva ahhoz, az nagy probléma, amely nagyon is összefügg a koloniális, a poszt­ós neokoloniális történetekkel, intéz­ményi berendezkedésekkel a külön­böző országokban. Milyen az aktuális berendezkedés, milyen az antropológia hallgatósága Újdelhiben, Suvában példá­ul, a South Pacific egyetemen vagy egy olyan helyen, mint Buenos Aires? Nem kitérni akarok a döntő fontosságú kér­dése elől, amikor azt mondom, nem hiszem, hogy a megfelelő helyzetben volnék a megválaszolásához. Ez most tényleg az a pillanat, amikor jobb meg­hallgatni másokat, mint beszélni. RG: Hogyan kapcsolná össze mindezeket a diszciplináris határokra és a szakmásodásra vonatkozó kérdéseket az Egyesült Álla­mokban a monokulturalizmusról és a multikulturalizmusról a 80-as évek óta folyó társadalmi és politikai vitákkal? JC: Nos, nem kétséges, hogy számos diszciplína feljogosított volta arra, hogy marginalizált népcsoportokról beszéljen, minden eddiginél jobban vitatottá vált. Azoknak a kultúráknak vagy társadal­maknak a tagjai azt mondják nyilvánosan: „nem elég, hogy hangot adtok nekünk, képviseltek minket, mi saját magunkat szeretnénk képviselni a tudományos élet­ben." Az antropológiát, amely oly sokáig emelt szót a különbözőség mellett, most foglyul ejtette, kikezdte az a folyamat, amelynek során az amerikai tudományos élet - és ez egy egyenlőtlen folyamat­­ sokszínűvé válik. Eltérő hátterű, eltérő faji tapasztalatokat szerzett és alárendelt társadalmi helyzetben tartott emberek befogadása a tét. Ezen túlmenően sze­retném hangsúlyozni azt a jelentős hatást, amit a női és a feminista perspektíva gya­korolt ebben a kontextusban. Sokszor elfeledkezünk arról, mennyire férfiak által dominált a tudományos élet a középkori egyetem óta, mennyire újkeletű a nők nagy számban való megjelenése ebben a közegben. Mindezek a változások, ez a megsokszorozódása annak, amit Donna Haraway kolléganőm „szituált tudásnak" nevez, aláássa azt, hogy a diszciplínák saját tudásukat hivatalosnak kiáltsák ki. Az autoritás alapjai vannak kikezdve. Amikor Evans­ Pritchard a „gyereket” írta, pontosan tudta, ki a hallgatósá­ga, ez volt „a közös szoba", azok, aki­ket bevettek az egyetemi világba. Nem kellett attól tartania, hogy m­er értel­miségiek beleolvasnak a válla fölött abba, amit ír. Ma már minden antro­pológusnak gondolnia kell erre, és ez nagy különbség. Egyáltalán nem mon­dom azt, hogy a bennszülöttnek mindig igaza van, hogy a bennfentes autoritása mindig hitelt érdemlőbb a kívülálló auto­ritásánál. Csak annyit kell tennünk, hogy gondolkodjunk el a saját társadalmunkon, saját korlátozott képességünkön a tekin­tetben, hogy általánosítsuk a saját társa­dalmunkon belül, hogy megértsük, ez így túlságosan egyszerű. Az történt - és én ennek közepette dolgoztam -, hogy áthelyeződtek az autoritások, nem fel­váltották egymást vagy ellentmondásba kerültek, hanem a másféle autoritások új formáit sikerült kialkudni. A diszciplináris határok jelenlegi átlépése és szankcio­nálása része ennek a válságnak - ezzel együtt jár az az érzés, amit közülünk sokan éreznek, hogy attól tartunk, elve­szíthetjük a helyünket. Éppen az az egyik oka annak, hogy annyira érdekel az ant­ropológia, és hogy továbbra is tanulmá­nyozom a magam módján, hogy az ant­ropológia szokatlanul ki volt téve ezek­nek a hatásoknak, hogy nyilvánosan is sebezhető ezen a területen. Olyan disz­ciplína ez, ahol a dekolonializáció sokat kellett, hogy számítson, megkérdőjele­zett és átpozicionált gyakorlatilag minden szokásos tudományos eljárást. Az antro­pológia példaértékű abban, azt hiszem, ahogy igyekszik átalakítani a tárgyait és autoritásának formáit - lezáratlan, nyitott változások ezek. KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA KOMMENTÁROK ÉS VITÁK GERLE JÁNOS, KESERŰ KATALIN, KISS ÉVA, RÉNYI ANDRÁS, SZABADI JUDIT Mindentudás Egyeteme Klub a szecesszióról az Ernst Múzeumban RÉNYI ANDRÁS: Szeretném megkö­szönni az Ernst Múzeumnak a lehető­séget, hogy ezt a beszélgetést ezen a helyen, az Ernst Múzeum századfordulós épületében bonyolíthatjuk le. Azt a talán fellengzős címet adtuk ennek a beszél­getésnek, hogy A SZÁZADFORDU­LÓRÓL AZ EZREDFORDULÓN, vagy MIT ÜZEN NEKÜNK AZ 1900 KÖRÜ­LI KORSZAK MŰVÉSZETE? Rögtön Keserű Katalinhoz fordulnék, az Ernst Múzeum igazgatójához, hiszen rajta múlik, hogy a múzeum az elmúlt években tematikus kiállítások sorozatá­ban mutatja be a századforduló művé­szetét. Van-e valamilyen üzenete annak, hogy a múzeum ezt a korszakot kiemel­ten kezeli? Üzen-e valamit a múzeum jelene számára az elmúlt századforduló? KESERŰ KATALIN: Feltétlenül, hiszen az Ernst Múzeum maga is a „századfor­dulón" létesült, pontosabban 1912-ben, és olyan jelentős művészek tartoznak részletformáinak kimunkálói közé, mint Lechner Ödön, aki a márvány ülőpa­dokat tervezte, vagy a színes ablakokat tervező Rippl-Rónai József és Falus Elek. Egyébként is az a művészettörténészi tapasztalatom, hogy a századforduló a modern magyar művészet történetében az alap­ számos alternatívát mutatott fel, s ezekből mind többet kell megismer­nünk ahhoz, hogy képet alkossunk a szin­tén pluralista modern művészetről. RA: Érezhetünk-e szellemi rokonságot a századforduló és a jelen időszak között? RK: Én váltig csak ezt érzem. Például éppen a művészet imént említett, ma is tapasztalható többfélesége miatt; vagy amikor azt olvassuk Szabadi Judit köny­vében Gulácsytól idézve, hogy milyen mértékben vált elviselhetetlenné szá­mára az a piaci szemlélet a művészettel kapcsolatban, ami Budapestet meghó­dította a 20. század elejére, amitől ő el kívánt menekülni, és el is ment Itáliába, én kénytelen-kelletlen a művészet mára majdnem teljesen elüzletiesedett voltára gondolok, a folytonos pénzszerzési kény­szerre, az eladhatóságra stb., amik gúzs­ba kötik/kötötték az alkotókat és intéz­ményeket. Az avantgárd, a neoavantgárd művészet és a száz évvel ezelőtti század­elő művészei is tiltakoztak az ellen, hogy árunak tekintsék a művészetet. A századforduló a nőművészet kibon­takozásának, az alkotó nő felfedezésé­nek is kora volt. Az újraalapított Ernst Múzeumot „A második nem.­­ Nőmű­vészet Magyarországon 1960-2000” című kiállítással nyitottuk meg. Hogy ez a két korszak közti rokonság jele-e, az egy másik kérdés. RA: Amikor a párhuzamosságra céloz­tam a két korszak között, arra gon­doltam, hogy a 19. században nagyon erős volt már a tendencia arra, hogy határokon túlnyúló, a nemzeti hagyo­mányokat felülíró, univerzalisztikus kul­túra hódítsa meg Európát. Ilyen volt a neo­stílusok, a neobarokk, a neogóti­ka, a neoreneszánsz divatja, ami a 19. század második felében eluralta Európát. Hadd utaljak csak olyan közönséges pél­dákra, mint a londoni parlament neogót stílusban, ami bizonyos értelemben min­tája volt a bécsi városházának és azon keresztül a budapesti parlamentnek mint neogót stílusban fölépülő kormányzati épületnek. Tehát létezett valamiféle haj­lam arra, hogy kanonizált univerzális for­mák segítségével terítsék le vagy terítsék be a világot. És ez nemcsak az építészet­re vonatkozik, hanem az iparművésze-Az Ernst Múzeum kiállításaiból Ayűjteménye: Ernst Lajos és az Ernst Múzeum 2002.03. 18. -2002.04. 28. Budapest, a művészetek városa - Művészek és műtermek 2002. 10.20. -2002. 12.04. Mese, vízió, álom a magyar művészetben 1903-1918 2004.03. 19. -2004.04.25. 77

Next