Magyar Lettre Internationale 2005. ősz (58. szám)
TÖRTÉNET-ÍRÁS - Iggers, Georg G.: A történetírás elmélete és története - helyzetjelentés
KLANICZAY Gábor „Michel Foucault és a történetírás" Magyar Lettre Internationale, 30 Magyar Lettre Internationale,8 . szám 1005 ŐSZ ta Amerika a hidegháború idején a szabadság és a haladás világítótornya volt a világ többi része számára, példát mutatott a fejlődésre végső soron minden társadalomnak. A kulturalizmus különböző formái A kulturalizmus - pontosabban a kulturalizmus különböző formái - részben válasznak tekinthetők a társadalomtudományi modellek világszemléletére, politikai és gazdasági előfeltevéseire. Szorosan összefonódott a fennálló viszonyokkal való elégedetlenséggel a 60-as években a nyugati világban az emancipáció és egyenlőség igényével, ahogy ez az amerikai polgárjogi mozgalomban, a nőmozgalomban, a környezetvédő mozgalomban és a kolonializmus maradványainak támadásában kifejeződött. A nyugati világbeli, főleg amerikai status quo ilyetén bírálatának számos konzekvenciája volt a történetírásra nézve. Megkérdőjeleződtek a társadalomtudományos történetírás modelljének alapvető előfeltevései. A történelemnek lineáris folyamatként való felfogása, amelynek végén ott a modern nyugati társadalom, érvényét vesztette. A modern kapitalista, ipari társadalom elnyomó aspektusait kezdték hangsúlyozni. A kulturalista megközelítések egy olyan történetírásra támasztottak igényt, amely a politikai és gazdasági hatalmi központoktól a lakosság széles tömegei felé fordul, és legalábbis elméletben, a Nyugatra való fixálódástól a nem-nyugati társadalmak és kultúrák felé, amelyek önmagukban is értékesek és figyelemre méltóak. A gazdasági erők fontosságának hangsúlyozását, amiben a kapitalista orientáltságú társadalomtudományos történetírás osztozott a marxizmussal, kereken elutasították, és a kultúra szerepét kezdték hangsúlyozni. Ezért aztán már nem volt többé elég meggyőző az olyan eseményeket, mint a francia, a bolsevik vagy a náci forradalmak, az osztálykonfliktusok terminusaiban magyarázni az ideológiai, vallási és egyéb tényezők figyelembe vétele nélkül. A történelem megint emberi arcot kapott, elfordulva a személytelen struktúráktól és folyamatoktól a konkrét emberi lényekhez, akik a történelmet csinálják, az ő élettapasztalataikat és szándékaikat kutatva. A történészek kezdtek elfordulni a makrohistória megkonstruálásától, és nagyobb figyelmet kezdtek szentelni a kisebb szegmenseknek, a kisemberek életének és tapasztalatainak. Ez befolyásolta a történészeknek a forrásokhoz való viszonyulását is, azt, hogy a dokumentumoktól és a statisztikai adatoktól inkább a kulturális antropológia, a nyelvészet és a szemiotika felé fordultak. Mindez roppant módon gazdagította a történelmet. Ugyanakkor a modern nyugati világ bírálata együttjárt a tudomány és a tudományos objektivitás felfogásának bírálatával is. Ez a kritika a maga radikálisan relativista ismeretelméletével nem anynyira a gyakorló történészek részéről jött, akik továbbra is úgy gondolták, hogy komoly kutatás nélkül nem lehet történelmet írni, inkább filozófusok és irodalomelmélészek felől, akiket elnagyoltan posztmoderneknek lehet nevezni. Alaptételük, hogy a nyelv önreferenciális rendszer, amely nem tükrözi, hanem teremti a valóságot, tagadja, hogy lehetséges volna rekonstruálni a múltat úgy, ahogy azt emberi lények ténylegesen megélték, és eltünteti a határt a történelmi narratívák és a fikció között. Ennek a radikális álláspontnak adott hangot szélsőséges megfogalmazásban Keith Jenkins 1997-ben, amikor azt írta, hogy a történelem egész modern felfogása, mely szerint a történész rekapitulálhatja a történelmi múltat, „most érdekek önreferenciális, problematikus kifejeződésének tűnik, egy ideologikus - interpretatív diskurzusnak (...) A történelem most ténylegesen úgy jelenik meg, mint egy újabb megalapozatlan, pozíciófüggő kifejeződés a megalapozatlan, pozíciófüggő kifejezések világában”. Én azonban merem állítani, hogy a posztmodernizmus már irreleváns 2004 perspektívájából. Visszaszorult jórészt az irodalomelmélet és a filozófiai spekuláció területére. Szélsőséges ismeretelméleti relativizmusa vagy nihilizmusa megnehezíti vagy éppenséggel ellehetetleníti a történetírást, amelyhez mégiscsak kutatásra volna szükség. A kulturalista megközelítésekre nem annyira a posztmodern elmélet hatott, inkább az az igény, hogy kitágítsák a történelem határait a változó világban. Ennek a világnak a megértéséhez a történeti társadalomtudomány és a kulturalizmus is jelentősen hozzájárulhat, ha hajlandók kiegészíteni egymást. Ez valamennyire már meg is történt a 80-as években, amikor a társadalomtörténészek kezdtek egyre jobban odafigyelni a kulturális vonatkozásokra. A világ egyáltalán nem olyan irányban haladt, mint ahogy a társadalomelmélet képviselői megjósolták. A hidegháború utáni világ két áttekintésére szeretnék utalni röviden, Francis Fukuyamánál A történelem vége (1992) című könyvében és Samuel Huntingtonéra A civilizációk összecsapása (1996) című könyvében. Fukuyama a szovjetrendszer összeomlásának hatása alatt felidézi a klasszikus modernizációs elmélet optimizmusát. Azt állítja, hogy „a gazdasági modernizáción átmenő országok egyre jobban kell hogy hasonlítsanak egymásra.” Így aztán „a 20. század végén megint van értelme az emberiség egységes és rendezett történelméről beszélni, amely végül az emberiség nagy részét elvezeti a liberális demokráciához.” Ennek a fejlődésnek a hajtómotorja Fukuyama számára a kapitalista piacgazdaság, a modell pedig, amely a jövő előhírnöke, az Egyesült Államok. Fukuyama meg volt győződve arról, hogy egy liberális demokráciákból álló világ nemigen lesz hajlamos a háborúzásra. Samuel Huntington A civilizációk összecsapása című könyvében egy ezzel ellentétes modellt állított fel, amely a kultúra szerepét hangsúlyozta a gazadsági és társadalmi tényezőkkel szemben. Azt írta: „A hidegháború utáni világban az emberek közti legfontosabb különbségek nem ideológiai, politikai vagy gazdasági jellegűek. Hanem kulturálisak.” Mint Spengler vagy Toynbee korábban, a múlt században, néhány civilizációt nevez meg döntő egységként a világ színterén. Folytonos konfliktusokat jövendöl ezek között a civilizációk között, különösen a Nyugat, az iszlám világ és Kína között. Huntington ezeket a kultúrákat esszencialista terminusokban, organikus egységeknek látja, amelyeknél az időtényező és a belső tagolódás nem játszik jelentős szerepet. Elvetve minden reményt a nemzetközi békére és együttélésre vonatkozólag azt állítja: „A Nyugat fennmaradása azon múlik, hogy az amerikaiak vállalják nyugati identitásukat, hogy a nyugatiak fogadják el a civilizációjukat egyedülállónak, nem egyetemesnek, és egyesüljenek annak megújítására és megőrzésére a nem-nyugati társadalmak felől érkező kihívásokkal szemben.” Ez nála azt is jelenti, hogy a számos társadalom- és kultúrtörténész által helyeselt multikulturalizmus a mai világ veszedelmes rákfenéje, amely pusztulással fenyegeti a Nyugatot. A legújabb történetírás nem veszi komolyan se Fukuyama, se Huntington modelljét, nemcsak a politikai felhangjai miatt, de azért sem, mivel a globális történelem egy olyan spekulatív síkján mozognak, ami idegen a történészek tevékenységétől, akik igyekeznek az ilyesfajta sémákat kerülni empirikus munkáikban. Az elmúlt másfél évtized fejleményei mégis megmutatták, hogy sem a mikrohistória felé fordulás, sem a nemzeti és regionális történelem hagyományos mintái nem elégségesek a globális síkon zajló változások megragadásához. Többféle modernitás Fontos volna újra felülvizsgálni a modernizálódás jellegét. A történelmi gondolkodásban a 70- es évek óta végbement kulturális fordulattal a modernizációnak még a fogalma is kiment a divatból. A modernizáció feltételezte a „tradicionális” szemléletnek, intézményeknek és viselkedésnek „modernnel” való felváltását. Nyugatról ered, de hatóköre egyetemes. Feltételezte az összefüggést „a kapitalizmus, az iparosodás megjelenése, a liberális demokratikus struktúrák kialakulása, a nemzetállam kiépítése, a pluralista társadalom fellépése, a teljesítményen alapuló tásadalmi viszonyok, a tudomány fejlődése, bizonyos személyiségstruktúrák, meggyőződésrendszerek és tudatállapotok” között. A modernizáció eszméjét kétféle alapon utasították el: először is makrohistorikus jellege miatt. Egy mester narratívát erőltetett a történelemre a nyugati haladást dicsőítve; másodszor, mivel a történelmi fejlődést normatívnak és kívánatosnak tekintette, kívánatosnak nemcsak a Nyugat, hanem általában a világ számára. Figyelmen kívül hagyta a haladás és a modernizáció negatív oldalait, a 20. század nagy katasztrófáit, a világháborúkat, népirtást, fasiszta és kommunista diktatúrákat, az 1989 óta a gazdag és a szegény országok között egyre növekvő szakadékot és a súlyos népirtó konfliktusok fellépését. Számos bírálója szemében a modernizáció és a globalizáció szorosan összefügg a nyugati imperializmussal a maga kolonialista és posztkolonialista formáiban, beleértve a nem-Nyugat feletti politikai, gazdasági és kulturális dominanciát. A modernizációnak és a nyugati modernitásnak a bírálata a kritikusai szerint a felvilágosodásból eredő gyökereivel együtt néhány indiai gondolkodónál a legutóbbi években hasonló formát öltött, mint a nyugati posztmodern teoretikusoknál. Mégis vitathatatlan, hogy a modernizáció folymatai játszódnak le a szemünk előtt, a legnyilvánvalóbban a tudományos, a technikai és persze a gazdasági szférában, és hogy a modernizációnak ezek a területei, bár erdetükben jórészt nyugatiak.