Magyar Lettre Internationale 2005. ősz (58. szám)

TÖRTÉNET-ÍRÁS - Iggers, Georg G.: A történetírás elmélete és története - helyzetjelentés

KLANICZAY Gábor „Michel Foucault és a történetírás" Magyar Lettre Internationale, 30 Magyar Lettre Internationale,­8 . s­z­á­m 1005 ŐSZ­ ta Amerika a hidegháború idején a szabadság és a haladás világítótornya volt a világ többi része számára, példát mutatott a fejlődésre végső soron minden társadalomnak. A kulturalizmus különböző formái A kulturalizmus - pontosabban a kulturalizmus különböző formái - részben válasznak tekinthe­tők a társadalomtudományi modellek világszem­léletére, politikai és gazdasági előfeltevéseire. Szo­rosan összefonódott a fennálló viszonyokkal való elégedetlenséggel a 60-as években a nyugati világ­ban­­ az emancipáció és egyenlőség igényével, ahogy ez az amerikai polgárjogi mozgalomban, a nőmozgalomban, a környezetvédő mozgalom­ban és a kolonializmus maradványainak támadá­sában kifejeződött. A nyugati világbeli, főleg ame­rikai status quo ilyetén bírálatának számos kon­zekvenciája volt a történetírásra nézve. Megkérdő­jeleződtek a társadalomtudományos történetírás modelljének alapvető előfeltevései. A történelem­nek lineáris folyamatként való felfogása, amelynek végén ott a modern nyugati társadalom, érvényét vesztette. A modern kapitalista, ipari társadalom elnyomó aspektusait kezdték hangsúlyozni. A kulturalista megközelítések egy olyan törté­netírásra támasztottak igényt, amely a politikai és gazdasági hatalmi központoktól a lakosság széles tömegei felé fordul, és legalábbis elméletben, a Nyugatra való fixálódástól a nem-nyugati társa­dalmak és kultúrák felé, amelyek önmagukban is értékesek és figyelemre méltóak. A gazdasági erők fontosságának hangsúlyozását, amiben a kapitalis­ta orientáltságú társadalomtudományos történet­­írás osztozott a marxizmussal, kereken elutasítot­ták, és a kultúra szerepét kezdték hangsúlyozni. Ezért aztán már nem volt többé elég meggyőző az olyan eseményeket, mint a francia, a bolsevik vagy a náci forradalmak, az osztálykonfliktusok terminusaiban magyarázni az ideológiai, vallási és egyéb tényezők figyelembe vétele nélkül. A tör­ténelem megint emberi arcot kapott, elfordulva a személytelen struktúráktól és folyamatoktól a konkrét emberi lényekhez, akik a történelmet csi­nálják, az ő élettapasztalataikat és szándékaikat kutatva. A történészek kezdtek elfordulni a makro­­história megkonstruálásától, és nagyobb figyelmet kezdtek szentelni a kisebb szegmenseknek, a kis­emberek életének és tapasztalatainak. Ez befolyá­solta a történészeknek a forrásokhoz való viszo­nyulását is, azt, hogy a dokumentumoktól és a sta­tisztikai adatoktól inkább a kulturális antropológia, a nyelvészet és a szemiotika felé fordultak. Mindez roppant módon gazdagította a történelmet. Ugyanakkor a modern nyugati világ bírálata együttjárt a tudomány és a tudományos objektivi­tás felfogásának bírálatával is. Ez a kritika a maga radikálisan relativista ismeretelméletével nem any­­nyira a gyakorló történészek részéről jött, akik továbbra is úgy gondolták, hogy komoly kutatás nélkül nem lehet történelmet írni, inkább filozó­fusok és irodalomelmélészek felől, akiket elna­gyoltan posztmoderneknek lehet nevezni. Alapté­telük, hogy a nyelv önreferenciális rendszer, amely nem tükrözi, hanem teremti a valóságot, tagad­ja, hogy lehetséges volna rekonstruálni a múltat úgy, ahogy azt emberi lények ténylegesen meg­élték, és eltünteti a határt a történelmi narratívák és a fikció között. Ennek a radikális álláspont­nak adott hangot szélsőséges megfogalmazásban Keith Jenkins 1997-ben, amikor azt írta, hogy a történelem egész modern felfogása, mely szerint a történész rekapitulálhatja a történelmi múltat, „most érdekek önreferenciális, problematikus kife­jeződésének tűnik, egy ideologikus - interpretatív diskurzusnak (...) A történelem most ténylegesen úgy jelenik meg, mint egy újabb megalapozatlan, pozíciófüggő kifejeződés a megalapozatlan, pozí­ciófüggő kifejezések világában”. Én azonban merem állítani, hogy a posztmo­dernizmus már irreleváns 2004 perspektívájából. Visszaszorult jórészt az irodalomelmélet és a filo­zófiai spekuláció területére. Szélsőséges ismeret­­elméleti relativizmusa vagy nihilizmusa megne­hezíti vagy éppenséggel ellehetetleníti a történet­­írást, amelyhez mégiscsak kutatásra volna szük­ség. A kulturalista megközelítésekre nem annyira a posztmodern elmélet hatott, inkább az az igény, hogy kitágítsák a történelem határait a változó világban. Ennek a világnak a megértéséhez a tör­téneti társadalomtudomány és a kulturalizmus is jelentősen hozzájárulhat, ha hajlandók kiegészí­teni egymást. Ez valamennyire már meg is tör­tént a 80-as években, amikor a társadalomtörténé­szek kezdtek egyre jobban odafigyelni a kulturális vonatkozásokra. A világ egyáltalán nem olyan irányban haladt, mint ahogy a társadalomelmélet képviselői megjó­solták. A hidegháború utáni világ két áttekintésé­re szeretnék utalni röviden, Francis Fukuyamánál A történelem vége (1992) című könyvében és Samuel Huntingtonéra A civilizációk összecsa­pása (1996) című könyvében. Fukuyama a szov­jetrendszer összeomlásának hatása alatt felidézi a klasszikus modernizációs elmélet optimizmu­sát. Azt állítja, hogy „a gazdasági modernizáción átmenő országok egyre jobban kell hogy hason­lítsanak egymásra.” Így aztán „a 20. század végén megint van értelme az emberiség egységes és rendezett történelméről beszélni, amely végül az emberiség nagy részét elvezeti a liberális demok­ráciához.” Ennek a fejlődésnek a hajtómotorja Fukuyama számára a kapitalista piacgazdaság, a modell pedig, amely a jövő előhírnöke, az Egye­sült Államok. Fukuyama meg volt győződve arról, hogy egy liberális demokráciákból álló világ nem­igen lesz hajlamos a háborúzásra. Samuel Huntington A civilizációk összecsapá­sa című könyvében egy ezzel ellentétes modellt állított fel, amely a kultúra szerepét hangsúlyozta a gazadsági és társadalmi tényezőkkel szemben. Azt írta: „A hidegháború utáni világban az embe­rek közti legfontosabb különbségek nem ideoló­giai, politikai vagy gazdasági jellegűek. Hanem kulturálisak.” Mint Spengler vagy Toynbee koráb­ban, a múlt században, néhány civilizációt nevez meg döntő egységként a világ színterén. Folyto­nos konfliktusokat jövendöl ezek között a civi­lizációk között, különösen a Nyugat, az iszlám világ és Kína között. Huntington ezeket a kul­túrákat esszencialista terminusokban, organikus egységeknek látja, amelyeknél az időtényező és a belső tagolódás nem játszik jelentős szerepet. Elvetve minden reményt a nemzetközi békére és együttélésre vonatkozólag azt állítja: „A Nyu­gat fennmaradása azon múlik, hogy az amerika­iak vállalják nyugati identitásukat, hogy a nyu­gatiak fogadják el a civilizációjukat egyedülálló­nak, nem egyetemesnek, és egyesüljenek annak megújítására és megőrzésére a nem-nyugati tár­sadalmak felől érkező kihívásokkal szemben.” Ez nála azt is jelenti, hogy a számos társadalom- és kultúrtörténész által helyeselt multikulturalizmus a mai világ veszedelmes rákfenéje, amely pusztu­lással fenyegeti a Nyugatot. A legújabb történetírás nem veszi komolyan se Fukuyama, se Huntington modelljét, nemcsak a politikai felhangjai miatt, de azért sem, mivel a globális történelem egy olyan spekulatív síkján mozognak, ami idegen a történészek tevékenysé­gétől, akik igyekeznek az ilyesfajta sémákat kerül­ni empirikus munkáikban. Az elmúlt másfél évti­zed fejleményei mégis megmutatták, hogy sem a mikrohistória felé fordulás, sem a nemzeti és regionális történelem hagyományos mintái nem elégségesek a globális síkon zajló változások meg­ragadásához. Többféle modernitás Fontos volna újra felülvizsgálni a modernizáló­dás jellegét. A történelmi gondolkodásban a 70- es évek óta végbement kulturális fordulattal a modernizációnak még a fogalma is kiment a divat­ból. A modernizáció feltételezte a „tradicionális” szemléletnek, intézményeknek és viselkedésnek „modernnel” való felváltását. Nyugatról ered, de hatóköre egyetemes. Feltételezte az összefüggést „a kapitalizmus, az iparosodás megjelenése, a libe­rális demokratikus struktúrák kialakulása, a nem­zetállam kiépítése, a pluralista társadalom fellépé­se, a teljesítményen alapuló tásadalmi viszonyok, a tudomány fejlődése, bizonyos személyiségstruk­túrák, meggyőződésrendszerek és tudatállapotok” között. A modernizáció eszméjét kétféle alapon utasították el: először is makrohistorikus jellege miatt. Egy mester narratívát erőltetett a történe­lemre a nyugati haladást dicsőítve; másodszor, mivel a történelmi fejlődést normatívnak és kívá­natosnak tekintette, kívánatosnak nemcsak a Nyu­gat, hanem általában a világ számára. Figyelmen kívül hagyta a haladás és a modernizáció negatív oldalait, a 20. század nagy katasztrófáit, a világhá­borúkat, népirtást, fasiszta és kommunista dikta­túrákat, az 1989 óta a gazdag és a szegény orszá­gok között egyre növekvő szakadékot és a súlyos népirtó konfliktusok fellépését. Számos bírálója szemében a modernizáció és a globalizáció szoro­san összefügg a nyugati imperializmussal a maga kolonialista és posztkolonialista formáiban, bele­értve a nem-Nyugat feletti politikai, gazdasági és kulturális dominanciát. A modernizációnak és a nyugati modernitásnak a bírálata a kritikusai sze­rint a felvilágosodásból eredő gyökereivel együtt néhány indiai gondolkodónál a legutóbbi évek­ben hasonló formát öltött, mint a nyugati poszt­modern teoretikusoknál. Mégis vitathatatlan, hogy a modernizáció folymatai játszódnak le a szemünk előtt, a legnyil­vánvalóbban a tudományos, a technikai és persze a gazdasági szférában, és hogy a modernizációnak ezek a területei, bár erdetükben jórészt nyugatiak.

Next