Magyar Lettre Internationale 2005-2006. tél (59. szám)

BÍRÓ ANDRÁS - Hazajöttem Szófiából, Párizsból, Mexikóból (Lettre-beszélgetés)

Magyar Lettre Internat • 5­9 . s­z­á­m 100S/1006 tél___________________________________________ LETTRE: Az első húsz évről beszélgetünk most, és 45-ig elég sok minden történt. BA: Az történt, hogy 42-ben édesapámnak a zsidótörvények miatt el kellett hagynia Bulgáriát. Vele jöttünk fel Pestre, a nővérem már egy éve itt tanult. Hármasban egy panzióban laktunk a Belvárosban, amíg édesanyám utánunk nem jött. Ő számolta fel és mentette, ami menthető volt. Amikor együtt volt a család végre, Budán béreltünk lakást, szüleim halálukig ott laktak. Édes­apámban az a meggyőződés élt, hogy „árja-párja” lévén ő itthon bizonyos védettségnek örvendhet. Messze nem mérte föl, hogy mit jelent ez az egész náci vircsaft. Ezt nagyon nehéz volt fölmérni, elképzelni. Amikor én 44 nya­rán megpróbáltam a zsidómentésben aktívan résztvenni, nagyon sok olyan zsidó emberrel beszéltem, akik egyszerűen nem tudták elhinni a borzalma­kat, amelyek a zsidóságra vártak. Elképedtek, amikor azt mondtam nekik: belőletek szappant akarnak főzni. LETTRE: Honnan tudta? BA: Ezt már tudtuk. Londont hallgattunk, és akkor ez már ismert volt. Ha az ember nyugodt fejjel végiggondolja, egy ilyen információt nem lehet komo­lyan venni. Mert annyira embertelen, hogy ezt el se lehet képzelni. Úgy látszik, apám is így volt ezzel. Először is nem érezte magát zsidónak, másrészt meg védettnek is vélte magát, és ezért hazajött, ahelyett hogy átment volna a török határon, ott biztosíthatta volna a család életét minden probléma nélkül. LETTRE: Nem lehetett előre tudni, hogy melyik irányba biztonságosabb menni. BA: Nem lehetett előre tudni, de mutatja, hogy volt, és talán van még ma is a polgárságban egyfajta konformizmus: minden körülmények között betartani a törvényeket, még a halál küszöbén is. Apám majdnem elpusztult, mivel 44 nyarán bevonult munkaszolgálatosnak, csak isteni szerencsével tudtuk meg­menteni édesanyámmal. Tehát miután hazajöttünk, beiratkoztam a KerAk-ba, az Alkotmány utcai Kereskedelmi Iskolába, amihez nekem a világon semmi kedvem nem volt, mivel a kereskedelem aztán végképp nem érdekelt. De apám kereskedőnek szánt. Nagyon sokkoló volt megismerkedni az osztálytársaimmal. Még a cser­készcsapatnak is tagja lettem. Meglepett, amikor egyik osztálytársam meg­kérdezte, báró vagyok-e, mivel aznap apám inge volt rajtam, amelyen a BR (Bíró Rezső) monogram díszelgett. Egyrészt irritált, másrészt imponált is ez a dzsentri tempó. Kiderült, hogy annak idején híres ékszerész dédapám pászí­­totta Ferenc Jóska fejére a magyar koronát, és ennek köszönhetően kapott vagy vett előneveket. És akkor én gyorsan olyan dombornyomásos névkár­tyát nyomtattam, amelyen királykuti és hideskuti Bíró András volt olvasható. Amikor megmutattam apámnak, ő az egész csomagot bedobta a tűzbe azzal, hogy arra legyek büszke, amit én teszek, ne pedig az őseimre. A nővérem körüli banda budai dzsentrifiúkból állt. Állandóan párbajügyekkel traktáltak, hogy a Putyi mikor fog Mikivel párbajozni, kik lesznek a segédek, és­ hasonló hülyeségekkel. Számukra a Bíró család, bár úri családnak tűnt, nem tartozott igazából a keresztény magyar középosztály család-nomenklaturájába. A német megszállás véget vetett mindennek. A fiúk bevonultak, a frontra mentek, a kocsmázások megritkultak. A véletlen úgy hozta, hogy egy vasár­nap délutáni viziten a Pasaréten belebotlottam az ellenállási mozgalomba, pontosabban a Muharay-csoport tagjaiba. A névadó ismert néprajzos, az ő tánc­csoportjából alakult gárda a zsenge náciellenes mozgalom egyik aktív eleme lett 44 nyarára. Muharay tulajdonképpen a kommunista párttal tar­tott kapcsolatot, ami abból is kiderült, hogy a később terjesztett röpcédulá­kat a MKP jegyezte. Arról volt szó, hogy átmegyünk Szlovákiába partizánnak, aztán közölték, hogy a párt azt mondta, maradjunk, mivel szükség lesz ránk a felszabadulás után. LETTRE: És milyen röpcédulákat? Hogy kövessük a finn példát? BA: Főleg háborúellenes szövegek voltak, a nácik, a nyilasok ellen. Aztán én még azon a nyáron segítettem keresztelni zsidókat. A Visegrádi utcában volt a magyar görögkeleti egyház, ahova nekem járni kellett, mivel az iskola meg­követelte a vallásos oktatást. LETTRE: De azt elfogadták, hogy görög­ keleti. BA: Elfogadták. Egy hozzám hasonló származású papnak a fedőszerve lehe­tett, hiszen görögkeletiek itthon alig voltak, vagy a szerb egyházhoz tartoztak. A szerencsétlen zsidók jöttek keresztlevélért, amelyen ott állt az illető neve, majd vallása gör­ kel., az apja neve után izr. és ugyanaz az anyja neve mellett. Nincs szalmaszál, amelybe életveszély esetén az ember ne kapaszkodna. Más kapcsolatokon keresztül hamispapír gyártásban is benne voltam. Én már akkor 19 éves voltam, és nagy „hőstetteim” közé tartozik, hogy egy lefizetett rendőr segítségével Wallenberg-útleveleket osztottam, s így sikerült a gettó­ból kihozni embereket. Nem volt könnyű meggyőzni a megfélemlített embe­reket, akiknek az akol melege illuzórikus biztonságérzetet adott. Végül két tucat 30 körüli férfival hagytuk el a gettót. Évtizedekkel később gondoltam arra, hogy vajon nem juttattam-e ezeket az embereket bajba. Hiszen a törté­nelem szeszélyéből a legnemesebb motiváció is a fonákjára fordulhat. Az úgynevezett Ellenállás, nem hogy nem volt tömeges, de komolyan szervezett sem. Egy csomó anekdotát mondhatnék el konspirációra való kép­telenségemről. Minden adandó alkalommal hangosan szidtam Hitlert még német katonáknak is. Emlékszem, egy alkalommal egy öreg osztrák őrmes­ternek téptem a számat egy kocsmában, aki ijedten leintett, fizetett és elsza­ladt. Majd a Mártonhegyi szanatóriumban bujkáltam már az ostrom idején, a németek elfoglalták, és onnan indultak a közeli dombgerincre az oroszok ellen, én meg cigarettára vágtam le őket, és magyaráztam, hogy mindennek vége. Tökéletes öntudatlanságban, magától értetődő módon játszottam az életemmel. Ezt azért mesélem, mert ez a rebellis, kekeckedő vonás nagyon is az enyém, s nem mindig rokonszenves a körülöttem lévő embereknek. LETTRE: Mert úgy érzik, hogy ehhez képest ők meghunyászkodók, megal­kuvók. .. BA: Egyrészt, másrészt, mert nem vagyok eléggé toleráns. Amellett, hogy hirdetem a toleranciát, sőt „harcosa” vagyok, magatartásomban talán nem vagyok annyira az. Volt egy amerikai főnököm, aki ezt így fogalmazta meg: „te olyan valaki vagy, aki imádja az emberiséget, de utálja az egyes embert”. Felszabadulás és forradalom Ez az első húsz éves periódus a felszabadulással ért véget. Nekem 1945 fel­­szabadulás volt. Sőt, az a véleményem, hogy a magyar társadalom egészének is az volt, hiszen megszűnt a háború. És ezt azoknak a szovjet katonáknak köszönhetjük, akik itt haltak meg, és akiknek a nevét a Szabadság-szobor talpazatán olvashattuk, de már nem tehetjük, mivel történészekből álló első szabad kormányunk levakargatta onnan. Ez mélységesen felháborít. Ez a tör­ténelem napi politikai manipulációja, ugyanolyan, mint amikor Sztálin lere­­tusáltatta Trockij képét egy-egy történelmi fényképről. Ezek rossz minőségű, méltatlan ügyek. Sose voltam elméleti figura, sőt, szerintem értelmiségi sem, inkább militáns típusnak nevezném magam, ha egyáltalán van értelme a kategori­zálásnak. Engem a kommunizmus felé a szociális igazságosság, a szabadság megvalósulásának vágya vitt, és nem Marx tőke­elemzése. Engem is elkaptak orosz katonák a felszabadulás után, de meglógtam. És abszolút hithű és aktív kommunistává váltam az évek során. A felszabadulás után azonnal elkezdtem Budán szervezni az ifjúsági szövetséget, a MADISZ-t. Valószínűleg elsőként mentem át Budáról Pestre a MADISZ-központba, amely akkor a Vörösmar­ty téren székelt, talán 45 februárjában. Ott kaptam egy csomag igazolványt, hogy kezdjem el a szervezést, így is történt, hamar elkezdtem Papp Oszkár festő segítségével, aki ellenállási csoportom „felső kapcsolata” volt. LETTRE: Akkor már nem érezte magát külföldinek, ugye? BA: Bizony, nem. Az integrálódást, és gondolom nemcsak számomra, a kom­munista mozgalom segítette elő. Azért ne felejtse el, hogy egy szláv ország­ban nevelkedtem, ahol természetes a kollektivizmus, az egyén átlényegülése a kollektívba. Volt egy barátom, aki „russische Seele”-nek hívott. LETTRE: Az önérvényesítésnek lehet ez a közege, hogy másokkal együtt tenni valami értelmeset. BA: Ennek sok negatív megnyilvánulása is lehet. Számomra evidens volt, hogy itt tenni kell, és mivel fiatal vagyok, hát a fiatalokat kell az új életbe bevinni és segíteni és mozgalmat csiholni, így alakult ki az én mozgalmisá­­gom. Előbb a II. kerületben szerveztük a MADISZ-t. Majd a központba kerül­tem, a külügyi osztályra, nyelvtudásom okán. Az sem volt érdektelen, hogy ott minden nap meleg bableves volt. Osztottunk élelmiszert Budapesten. Van is a Papp Oszkárnak egy rajza, amely megörökíti, hogyan zabrálunk egy elha­gyott kocsit. Én, a titkár, ülök a kormány mellett, ők meg tolják, mert benzin, az nem volt. Tehát zubogott az élet, a mozgalom. És akkor léptem be a pártba. Az is anekdotába illik, ahogyan egy gyomorbajos pártember szúrós tekintettel meg­kérdezte tőlem, vajon tudom-e, hogy a kommunisták a magántulajdon ellen vannak? Tudom én, mondtam. Engem valóban nem érdekelt a magántulajdon. Ma sem. A tárgyakat sem nagyon szeretem, igyekszem tőlük szabadulni. Izgal-

Next