Magyar Lettre Internationale 2007. tavasz (64. szám)

CSALÁDI FÉNYKÉPEK - Cărtărescu, Mircea: Miért szeretjük a nőket?

Magyar Lettre Internationale 1l.szám iOOI tavasa__________________________________________ gél nélkül hozzátette, hogy „békafül...” Ezt a kifejezést váratlanul mindenbe belekeverte. A gimnazisták akkoriban divatos szava lehetett, vagy valamilyen lehetetlen helyzetre vonatkozó argó kifejezés. Éppen amikor az erősen kivi­lágított teraszon elkezdtem neki a költészetről, legfrissebb olvasmányaimról beszélni, és Ezra Poundtól is idéztem néhány sort (A metró egy állomásán című verséből), ő mereven a söröspoharába nézett, és azt felelte: „Igen... békafül!” De azért összebarátkoztunk, és amikor éjjel kettő körül hazaindul­tunk, elkísértem a trolimegállóig, megfogtam a kis dundi, nyirkos kezét, és arra kértem, hogy találkozzunk még. A következő hónapban állandóan találkoztunk. Együtt voltunk a születés­napján, ahol arra eszméltem, én vagyok az egyetlen „fiú” (közben betöltöttem már a huszonhetet is) a négy-öt lány, Rodica barátnői között, akik infantilisak és csúnyácskák voltak egytől egyig. Akkor ismertem meg szokatlanul idős anyját is. Emellett végeérhetetlenül sétáltunk a napsütötte utcákon, végighall­gattam az összes pletykákat, mindig ugyanazokról az osztálytársnőiről... Két hét után már nagyon unatkoztam, nem ilyen kapcsolatra vágytam, de hát a másik lehetőségem az üres szoba és a gyötrelmes szenvedés lett volna. Tehát folytattuk. Az én Stefan cél Mare utcai lakásom erkélyén, ahonnan látszott egész Bukarest, az ölembe ültettem, és megcsókoltam kerek, izzadt arcát, és azután a gyerekes száját is. „Békafül!” - mondta, amikor kivált az ölelésemből. Egyszer egy ragyogóan derűs napon hirtelen zápor zúdult le óriási cseppek­kel, amitől pillanatok alatt bőrig áztunk. Szaladtunk, hogy behúzódjuk a Zaja Koszmogyemjanszkaja Gimnázium árkádjai alá. Rodica ruhája átázott, és át­látszott alóla pamutbugyijának meghatóan csomóra kötözött gumija. Átfogta a derekamat, és puha kis hasát hozzám nyomta. A haja olyan vizes volt, mint­ha éppen zuhanyozott volna. Másnap elhozta egy fekete-fehér fényképét, „az egyetlen fényképét”. Alig ismertem rá, a képen nem lehetett több tizenkét évesnél. A kezében egy nagy, csókaképű plüssmadarat tartott. Szórakozottan lefelé nézett. A képen még teltebbnek és még védtelenebbnek tűnt. Még mindig őrzöm ezt a fényképet, és ha van a világnak fájdalom-központja, akkor az ott van a könyvtáram leg­felső polcán, ahogy Borges hősének pincéjében az Alef ragyog. Júliusban író­táborba mentem, valahová a Bánságba. Ott összejöttem egy nimfomán köl­tőnővel, akivel aztán minden bűnt elkövettem. Nyakig merültem a szex, az ivászat és a féltékenység nyomorúságába. Ez a csaj velem lakott egy faházikó­ban, de bárkivel azonnal lefeküdt, aki magához intette, vagyis az egész tábor férfinépségével. Élő halottként mentem haza a táborból. Alig értem vissza a hőségtől olvadó aszfaltú városba, amikor Rodica telefonált, vidáman és lelke­sen. Alig várja, hogy találkozzunk. Másnap talákoztunk is a dús lombú Ciumi­­giu parkban, ahol éppen frissen nyírták le a füvet. Kézenfogva sétáltunk, és én­­ ne kérdezzék, miért­­ mesélni kezdtem neki a tábori kalandomat, apró­lékosan, mintha csak valamelyik barátomnak mesélném egy üveg sör mellett. Végighallgatta, mészfehér arccal, automatikusan jött velem kézenfogva. Még annyit mondtam neki, hogy semmi értelme együtt járnunk, mert részemről már mindennek vége. Leültünk egy padra, és mindketten bámultunk ma­gunk elé. Aztán felállt és elment. Körülbelül két hét múlva talákoztunk ismét. Unalomból akartam talál­kozni vele. Rámenősen telefonáltam, és sokáig eltartott, amíg rávettem, hogy ismét velem mutatkozzon, de aztán hamarosan vidám volt megint. Mindent elnézett nekem. Egy teniszmeccs után felvittem a szobámba, és szeretkez­tem vele. Neki én voltam az első. Az egész kínos és kellemetlen volt. Semmi vonzalmat nem éreztem iránta. Néhány nap múlva azt mondta, nem érzi jól magát, és orvosnál is volt. Úgy látszik, valami nincs rendben a testében az ás­ványi anyagokkal. Megijedtem, hogy teherbe esett, és ezt meg is mondtam neki. Új, addig ismeretlen arckifejezéssel nézett rám. Nem volt terhes. Meg­könnyebbülve és vidáman arra gondoltam, ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy egyszer s mindenkorra szakítsak vele. Közöltem, hogy nem szeretem, és hogy előbb-utóbb úgyis ez lenne a vége. Azt mondtam, maradjunk jó barátok, én kész vagyok erre, és összedumáltam mindenfélét, amit ilyen helyzetekben szokás. Jól emlékszem, hogy a Schitul Magureanu környékén, egy kis lokál­ban éppen palacsintát ettünk. Megállt az evésben, és a villáját nézte. Miután befejeztem suta és mesterkélt szövegemet, hallgatott még egy darabig. Aztán magában motyogott valamit. „Mit mondtál?”-- kérdeztem, és néztem, ahogy fakó szemében összegyűlik a könny. „Békafül...” -- suttogta újra, és megre­megett a válla. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Rodicától hallottam. Majdnem felborította az asztalt, amikor felugrott, kiszaladt és felszállt a busz­ra, amely éppen elindult a közeli megállóból. Huszonkét éven át próbáltam megtudni róla valamit. De azt sem sikerült kiderítenem, amit már mindenki tudott róla, hogy nagyon beteg, és az után a nyár után még a lakásból sem tudott kijárni többé. Női magazinokban ta­lálkozom néha az írásaival, olykor egy-egy versével is. Mindig olyan érzéssel olvasom, amilyennel Macbeth nézhette a véres kezét. Az egyik írás egy beteg, egyre betegebb nőről szól. Senki sem tudja, mi baja. Amikor hosszú kínszenvedés után végre meghal és felboncolják, talál­nak a méhében egy súlyos gyöngyszemet, mely szürkésen ragyog, és akkora, mint egy bowling-golyó. A világ legnagyobb és legsúlyosabb gyöngyszeme. Egy gyermek agyával szeretünk Az életünkben az a legragyogóbb nő, aki igazán szeret minket, és akit iga­zán szeretünk mi is. Semmi más nem számít. Egyszer gimnazista korom­ban egyik barátommal sétáltam a körúton, két félszeg és gyámoltalan su­­hanc, osztályoztuk a csajokat, és mivel még teljesen ártatlanok voltunk az erotikában, annál pofátlanabbul viselkedtünk. Micsoda segge van ennek, micsoda dudái annak. A nők is luxuscikknek számítottak, éppúgy, mint a csillogó autók a Volvo- vagy a Maseratti-üzletek kirakatában: nem gondol­tuk komolyan, hogy valaha is lesz dolgunk akár eggyel is. A Patria mozi lép­csőjén kiszúrtunk egy bomba jó csajt. Kővé dermedtünk, micsoda combok a fekete necc­harisnyában, micsoda kerek feneke és micsoda vékony dere­ka volt, micsoda cucc volt rajta, micsoda vörös-drótos, össze-vissza tekere­­dő hajfürtjei... Körbejártuk, hogy elölről is megvizsgáljuk, hogy is lehet­nek olyan tökéletesen formás mellei, amilyeneket csak a képzőművészeti albumokban (akkoriban ezek helyettesítették a Penthouse-t) láthattunk. Kié lehet ez a teremtés, milyen lehet egy szerelmes éjszaka vele? Végül beálltunk jegyért a sor végére, anélkül hogy szem elől tévesztettük volna, és anélkül hogy felhagytunk volna a Mesék meséjébe­ illő kommentárok­kal. Egyszer halljuk, hogy egy szutykos pofa a sorban, miközben szotyolá­­zik előttünk, így szól: „Jó kis ejtőernyő, mi? Nektek is jó volna, pöcsösök... Hallgassatok rám, én már éppen eleget elfogyasztottam: ha láttok egy ilyen kúrni valót, jusson eszetekbe, hogy egy pasas már vele is torkig jóllakott! Lehet a világ legdögösebb csaja, lehet maga Brizsitbardó, valakinek mégis csak annyit ér, mint nekem a feleségem...” Sokkal jobban megdöbbentettek ezek a szavak, mint hittem volna. Ho­gyan lehetne megunni magát az érintetlen és felfoghatatlan szépséget? Azt, akiért a bőrödet is odaadnád? Hogyan kívánhatna egy férfi többet annál, mint hogy átkarolja a derekát, és hosszú percekig a szemébe nézzen, aztán szép lassan az ágyra fektesse... Hogy kibontsa a selyem és csipke alsónemű­iből. .. Itt a képzeletem megtorpant, nem tudtam tovább képzelni, hogy ho­gyan is kell szeretkezni. Ahányszor elgondoltam, milyen lehet, mindig csak egy rózsaszínű óceánt láttam, amely elsodor, és amelybe belefulladok... Aztán láttam valódi nőket, képzelt nőket, nőket a könyvekből, nőket a reklámokból, nőket a filmekből, nőket a videoklipekről. Nőket a pornóma­gazinokból. Mind különbözőek, és mindegyik mást kínált. Némelyikbe bele­szerettem, és minden alkalommal ugyanaz történt: mindig az volt az első jele annak, hogy tudnám szeretni, ha már nem arra gondoltam, „milyen jó kúrni való”. Még akkor sem, ha valóban az volt. A férfiak agya hormonokban ázik. A legkifinomultabb értelmiségi sem különb, ő is mindig arról képzelődik, hogy mit művelne a mellette álló unatkozó, ismeretlen lánnyal. Az a biztos jele, hogy a világ leragyogóbb nőjével találkoztál, akit valóban szeretni tudsz, ha nem a combjait és a dudáit látod, mintha a hormonok visszahúzódnának a felforrt agyadból, hogy olyan tiszta és ártatlan legyen, mint egy kisgyerme­ké, és olyan áttetsző, mint a csiga szarvacskája. Férfiaggyal szeretkezünk, de szeretni csak hiszékeny, függő, szeretetet vágyó és adó, ragaszkodó gyermeki aggyal tudunk. Életemben a legragyogóbb nők, mindegyik, akit valóban sze­rettem és akik viszontszerettek, valahogyan mind testetlenek voltak, a tiszta örömöt, a tiszta érzékenységet, a tiszta tapasztalatot képviselték. A sokszor és végletekig megélt érzékiség sem volt egyéb, mint egyetlen alkotóelem egy bonyolult és kimerítő szellemi kalandban. Számomra nem létezik tehát „a legragyogóbb nő” a 90-60-90-es mére­tekkel, és aszerint sem, hogy szőke, barna vagy vörös, magas vagy alacsony, eladónő vagy költő. Az a legragyogóbb, akivel van egy közös virtuális gyere­künk, akit úgy hívunk: a „párom”, a „szerelmem”. KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA 62

Next