Magyar Lettre Internationale 2007. nyár (65. szám)

ERDŐS VIRÁG - Erdős Virág - Győré Gabriella: „Nem a saját életünket éljük” (litera-beszélgetés)

1007 nyár______ hetűleg szuggesztív módján fel szeretnék mutatni. Ezalatt elsősorban azt a vicces és egyben szánal­mas zavarodottságot és esetlenül igyekvő kon­formizmust értem, amivel a ránk zúduló világot megpróbáljuk a magunk számára nyelvileg megra­gadni. Mondjuk, mondjuk, miközben már régóta „nem találunk szavakat magunkra”, rakosgatjuk az elemeket, de az istennek se akar összeállni. Mind­ez persze azért van, mert valahogy nem a miénk. Készen kapjuk, mint az égvilágon mindent ma­gunk körül. Az ízlésünket, a véleményünket, az életünket. A legszomorúbb persze ez. Hogy akár­milyen furán hangzik is, de egész egyszerűen nem a saját életünket éljük. Ide lettünk téve, tessék, ez vagy te, ez az életed, ez itt a fogkeféd, ezek a ked­venc csengőhangjaid, hajrá. Használd. Ne éld, ne variáld, ne nagyon piszkálj bele, csak használd. Persze van még bennünk valami halvány, zsigeri vágyakozás, valami régi, gyerekkori lendület, hogy valamiképp mégiscsak a saját képünkre alakítsuk, de se erőnk, se bátorságunk, sem pedig tényleges ambícióink nincsenek már rá, hogy ezt az egyéb­ként is minden tekintetben „rendszeridegen” vál­lalkozást végig is vigyük. Úgyhogy ez van. Ülünk a bokorban és hülyeségeket beszélünk. Hogyan jött a mese mint forma, hogy ezeket dolgozod át? Akkoriban még létezett az Alibi című, féléven­te megjelenő tematikus antológia-sorozat, ami­nek az „evés-ivás” számába kértek tőlem egy írást. Ekkor született a Kisgömböc című első mesém, ami később a kötet ötletét adta. Amúgy is jópár szövegem tekinthető parafrázisnak, a Bibliát pél­dául mániákusan újraírom azóta is. Nekem min­dig segít, ha van előttem egy konvencionálisan el­fogadott szerkezet, amin szimbolikusan is „végre lehet hajtani” azt a bizonyos módszeres és kímé­letlen „dekonstrukciót”, amit számomra maga az írás jelent. Lebontani a meglévő struktúrát, fel­oldani a téves beidegződéseket, és - akármilyen nagyképűen hangzik is - valamiképp feltárni a dolgok valós szerkezetét: szerintem körülbelül ez az irodalom dolga. Ott és akkor történetesen a mese mint olyan volt az a tradicionális felépít­mény, amit mindenáron és nagy erőkkel fel akar­tam dúlni. Az a „szilárd pont”, amitől el lehetett (volna) lökni magamat. A világot persze (valami rejtélyes oknál fogva) végül mégsem sikerült ki­fordítanom a sarkaiból, ezt azóta is bánom. Említetted, hogy keveset, nehezen írsz. Mégis kihagysz írásokat a kötetekből? Hát persze. Húzni a legjobb, de tényleg. Hogy „klasszikusokat” idézzek: „Ki kell dobni a picsába mindent, ami szar.” A Másmilyen mesék esetében mennyi írás ma­radt ki, mennyire húztad meg őket? Nem eléggé? így érted? Nem. Ezek a húzások inkább írás közben zajlanak. Hogyan kerültél a Magvető Kiadóhoz? Betop­pantál az utcáról? A Belső udvar, ami az első kötetemnek számí­tott, a Bródy-díj jelöltjei között volt. Babarczy Esz­ter itt ismerte meg az írásaimat. Ő tanácsolta, hogy szerinte próbálkozzak a Magvetőnél. Mire össze­szedtem a bátorságomat és bejelentkeztem, addig­ra kiderült, hogy Zoltán Gábor mint bennfentes, már hetekkel előtte bevitte az egyik írásomat, tör­ténetesen az Ufók­at Morcsányinak. Ez tél közepén volt, könyvhétre kijött a könyv. Innen nézve eléggé meseszerű az egész, de ilyen csak egyszer van az életben. Na jó, kétszer. A most készülő kötettel már voltak, és még lesznek is bonyodalmak. Zoltán Gábort honnan ismerted? Rövid ideig ellárogattam egy másik, és egyéb­ként azóta is rendületlenül működő szalonba, ide járt ő is. És rajta kívül Benedek Szabolcs és Halász Margit és Maros András és Nagy Ildikó Noémi és Büky Anna és Harangi Andrea és Ménes Attila és Garaczi Laci. Jó kis társaság volt. Mostanában a próza mellett színdarabokat is írsz. Különböző pályázatokra írtad meg a Blik­­l­it, a Merényletet és a Mara haláláé A Merényletet idén márciusban be is mutatták Veszprémben. Ez a darab később a Katona József produkciós pályázaton nyert a Nyíregyházi Színházzal. Igen, Veszprémben felolvasó-színházi válto­zatát készítették el, de rendes színpadi verzióját Nyíregyházán fogják bemutatni az évad második felében, Keszég László rendezésében. Sőt, ha min­den igaz, készül majd egy hangjátékváltozat is. A Mara halála az 1964-es Peter Weiss-darab átirata, melyből Peter Brook rendezett előadást és filmet 1966-ban. A Nemzeti Színházban volt egy 1966-os előadása, aztán 1981-ben Kaposvá­ron Ács János rendezte meg „az” előadást, amely 1956-ra játszatta rá a darabot, az emberi tehe­tetlenséget állítva középpontba. Amikor átírtad ezt a társadalmi konfliktusra építő drámát, mi ragadott meg benne? Miért ezt választottad? S minek a metaforája az, hogy valamennyi női szereplődet valamelyik jóakaró férfiismerősük öli meg? Egyiküket baltával csapják fejbe, a má­sikat megfojtja a fia... Akármilyen furcsán hangzik is, de azt hiszem, a „forradalom” az a hívószó, ami kapcsolatot te­remt a két darab között. Az érdekelt, mik a jel­legzetességei és mik az esélyei manapság annak a bizonyos „forradalmi hevületnek”, amit már maga Weiss is többszörös áttétellel és meglehető­sen különös, „elmekórtani" kontextusban állított elénk. Itt és most tulajdonképp elég volt felcse­rélni a szerepeket, férfi helyett egy nőt (Marat he­lyett Marát) helyezni az áldozat szerepébe, hogy ezáltal kirajzolódjék korunk „társadalmi harcának” alapképlete, az „elnyomó férfi” és az „elnyomás ellen lázadó nő” permanens, és egyben szánal­masan nevetséges párviadala. A feminizmus mint korunk „csendes forradalma” szerintem egyrészt tökéletesen hű tükre, másrészt meglehetősen ha­tékony konzerválója annak a társadalmi berendez­kedésnek, ami ellen elvileg lázad. Mondom ezt természetesen a legteljesebb öniróniával, hiszen (amolyan „öntudatos”, azaz picit őrült, picit ext­ravagáns, picit önbizalomhiányos) nőként magam is hajlamos vagyok a férfiakkal való folyamatos küzdelemként felfogni a saját életemet. A női élet eszerint a meglehetősen paranoid és a feminista mozgalmak által ugyancsak támogatott felfogás szerint tulajdonképp a fenyegetettség szüntelen állapota. Életünk minden egyes szakaszában meg kell küzdenünk az aktuális „férfi-idollal” (gyerek­ként az apánkkal, nőként a férjünkkel, anyaként a fiunkkal, és így tovább), akik a legjobb esetben is minimum az életünkre törnek, úgyhogy esélyünk sincs, ha nem vagyunk kellőképpen résen, és nem kiáltunk farkast ott is, ahol tulajdonképp csak gyámoltalan és legfőképp szeretetre éhes pasa­sok vannak. A darab természetesen nem a realitás szintjén, hanem úgymond „a lélek színpadán” ját­szódik, ahol viszont (annak rendje-módja szerint) minden egyes momentum analitikusan eltúlzott, naiv, képszerű, eredendő és végleges. Magát a gyilkosságsorozatot és annak minden kellékét - a baltától a véres mamuszig - ennek tudatában kell a nézőnek „dekódolnia”. Két síkon zajlik a darab, az előszínpadon a három nő, Anna, Panna és Hanna foglalnak helyet, egy külön emelvényen pedig Mara, a főhős ül a kádban, miként Weiss darabjában Marat. Honnan jött az ötlet, hogy Anna, Panna és Hanna, a három nő halottak legyenek? A Nyílt Fórumon volt egy vita a darabról, ahol Forgách András felvetette, hogy Kornis egyik darabjában szintén halottak beszélnek, s lám, ő ennek a halotti beszédmódnak milyen szépen megteremtette az auráját, és a maga sajátosan él­vezetes nyelvezetét. Ez a kritika tulajdonképp ékes példája annak az olvasói hozzáállásnak, aminek jegyében rendre félre szokták érteni az írásaimat. Olyasmit kérnek ugyanis számon a szövegen, amit az egy percig sem ígért. A Mara halála esetében a halál nem egy állapot, hanem pusztán egy metafo­ra. Azzal, hogy a szereplőket adott esetben halott­ként prezentálom, ezzel tulajdonképp nem állítok mást, mint hogy az életük „nem-élet”. Nem birto­kolják, nem uralják, nem élik, csak „elszenvedik” az életüket, ilyen értelemben a nyelv, amit hasz­nálnak, amit és ahogyan beszélnek, maga is „ha­lott nyelv”. Magyarán nincs külön nyelvük: min­den tekintetben a mi nyelvünket beszélik. Vannak új darab-ötleteid? Igen. Lett most egy új darab, a címe Mesebe­széd. A félig gyerekként, félig felnőttként elképzelt szereplők ülnek az ágyban és mesélnek egymás­nak, hogy ezáltal is megpróbálják késleltetni a „vil­lanyoltást”, úgymond, azaz magát a halált. Abszo­lút szöveg-színház, úgyhogy tökéletes elleniránya a jelenlegi színházi tendenciáknak. Az utóbbi években kibontakozó színházi ten­dencia, hogy az író közvetlenül dolgozik a társu­lattal. Te tudnál így dolgozni? Nem, nem hiszem. Azon viszont már gondolkoz­tam, milyen fura, hogy valójában soha az életben nem fog kiderülni, hogy egy-egy darab esetében mi az, amit tulajdonképp megírtam. Minden el­lenkező híreszteléssel szemben ugyanis az ember nem szövegkönyvet, hanem „előadást ír”. Pontosan látom magam előtt a fényeket, a jelmezt, a díszletet, mint ahogy minden egyes mondatnak megvan az ideális intonációja, és így tovább. Hogy mindez „lát­hatóvá váljon”, ahhoz persze nekem kéne rendez­nem a darabjaimat, de erre semmi esély. A következő köteted ismét prózakötet lesz? Igen, illetve lesz benne néhány vers is, de ez a két műfaj még véletlenül se fog keveredni. A címét tudod már? A címe Euridiké lesz, az alcíme pedig „hátra­hagyott írások", úgyhogy igyekeznem kell, mert ez a poén csak akkor poén, ha én közben rendü­letlenül élek és virulok.

Next