Magyar Lettre Internationale 2007-2008. tél (67. szám)

BÁNZSÓFI - Bán Zsófia - Darabos Enikő: Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell?

»007/0« jel­ ­enség, ez a direktség az, ami meghökkentő vagy zavarbaejtő. Érezhető a kötetben egyfajta didaktikus fel­hang, esetleg az esti iskola tanárának a hangja ez, vagy pedig egészen másról van szó? A dida­­xist erősítik fel a novellák végére helyezett kér­dések is, melyek sok esetben mintha kioltanák vagy lefojtanák a szöveg ironikus hangütését. Hogyan látod az irónia és a didaxis játékát az Esti iskol­ában? Tanít, nevel, szórakoztat Ami a didaxis kérdését illeti, valószínűleg min­den jó mű didaktikus is, legfeljebb nincs kiemel­ten tematizálva, mint itt. Azt gondolom, minden írónak feladata a didaxissal való elszámolás, tö­rődés is, csakúgy, mint a művészet egyéb felada­taival (lásd: „tanít, nevel, szórakoztat”). Minden az arányokon múlik. A novellák végén a „kérdé­sek”, illetve „feladatok” valóban hol arra hivatot­tak, hogy ellensúlyozzák a szöveg ironikus hang­ütését, hol pedig arra, hogy a szöveg drámai tölte­tét ellensúlyozzák iróniával. Koncepciója szerint az egész kötetet tulajdonképpen a didaxissal való komoly játéknak szántam, nem úgy, hogy kifigu­rázom a didaxist, hanem úgy, hogy problematizá­­lom, azaz elgondolkodom rajta. Ugye az egész kötet egy olvasókönyv akarna lenni, egy ál-iskolai olvasókönyv, és ebben Eperje­si Ági volt nagy segítségemre, aki pontosan meg­értette, hogy vizuálisan hogyan kell ezt a kon­­ceptet megtámogatni. A vizualitás itt a koncept szempontjából számomra nagyon fontos volt, a képek legalább olyan fontosak, mint a szövegek. Ági nagyszerűen kitalálta azt, hogy ez a játék az olvasókönyvvel és a didaxissal, a tanítással való komoly játék hogyan tud működni vizuális szem­pontból, méghozzá úgy, hogy a képek nem a szö­vegekhez szánt direkt illusztrációkként működ­nek, hanem önmagukban is generál(hat)nak tör­téneteket, interpretációkat, így közvetlen, ha úgy tetszik, „interaktív” kapcsolatba lépve az olvasók­kal. A novellák utáni kérdések is erre szolgálnak természetesen. Az iskolai olvasókönyvekben ott vannak az olvasmányok után azok a bizonyos kér­dések, amelyek arra késztetik a nebulókat, hogy akkor gondolják újra végig az olvasmányt, és te­gyenek fel maguknak kérdéseket, „Foglald össze saját szavaiddal” stb. Tehát ezzel próbál eljátszani, hogy vajon az ilyen típusú kérdések segítenek-e ahhoz, hogy tényleg megértsünk egy szöveget, vagy pedig inkább máshonnan érdemes ezeket megközelíteni. Nekem az volt a benyomásom, hogy a szö­vegeid egyfajta alternatív mentalitástörténetet vázolnak fel azáltal, hogy sokszor átírják a „ hi­vatalos” történetírás (művészettörténet, iroda­lomtörténet stb.) elfogadott álláspontját, értéke­lését. Mintha egyfajta „ellen-beszédről” lenne itt szó, amikor pl. a „Mrs. Longfellow b­ég” című írásodban a kanonizált zseni feleségének mind­ezidáig mellőzött szempontjából ismerheti meg az olvasó Henry Wadsworth Longfellow életraj­zát. Van-e valami köze ennek az ún. „ellen-be­szédnek” az Artizánok vállalkozásához, amit a 2005-ben megjelentetett és egyébként a te egyik szöveged címét viselő Éjszakai állatkertté­ kíván­tak elindítani? Ti. azt, hogy kapjon végre szót a magyar irodalomban a nő is. Azért kérde­zem ezt, mert „A Mantegna-madonna ledobja magát” című írásod hangsúlyosan felidézi „a be­széd lehetőségétől megfosztott, némaságra ítélt nő” figuráját, és a probléma kibontása során az elbeszélői hang érezhetően megkeményedik. Sa­játodnak érzed-e azt a feminista törekvést, hogy a női irodalom egy ilyesfajta „ellen-beszédként” működjön? Lehet-e/van-e ilyen funkciója az iro­dalomnak? Ez az utóbbi novella, amelyet említesz, tényleg nagyon erősen női szempontú szöveg. Itt ponto­san arról van szó, hogy amit egy hagyományosan férfiak által dominált irodalomban el szokás hall­gatni, amiről nem szokás beszélni (lásd, parafra­­zeálva: „Amiről nem szokás beszélni, arról hallgat­ni kell.”), arról egy másféle perspektívából, a női perspektívából bizony lehet vagy kell beszélni, de legalábbis meg lehet próbálni beszélni róla. Töb­bek közt azért, mert a férfiszerzők nem csak na­gyon más szemszögből beszélnek, hanem adott esetben nem állnak rendelkezésükre azok a ta­pasztalatok, amelyek egy női szerzőnek a rendel­kezésére állnak. A női nem „ellen-beszéd”, hanem komplementer szempont ■ Akkor ezen a szinten mégiscsak valamiféle didaxist gyakorol a szöveg, hogy „igenis mond­játok már ki”? ■ Nem hiszem, hogy ez didaxis lenne, inkább amolyan önostorozás, vagy nem is ez a jó szó rá, hanem inkább olyasmi, mint amikor valaki gyor­sabb iramra akarja sarkallni a lovát, és a sarkával megböki a szügyét. Nem az olvasók felé szól el­sősorban, és nem is a többi szerző felé, hanem itt a narratív hang egyfajta ösztökélést fejez ki, hogy igenis, tessék megpróbálni összeszedni azo­kat az energiákat, vagy azt a bátorságot, vagy bár­mit, ami ahhoz kell, hogy azokról a dolgokról beszéljünk, amiről nem szokás, holott szervesen tartoznak az élethez, a világhoz. Ebben a novel­lában történetesen a fogantatás problémája áll a középpontban, de ezt nem kell feltétlenül tudni annak, aki olvassa ezt a szöveget, mert reménye­im szerint, ezen az általad is említett meta-szinten is működik. Ebből a szempontból az „alternatív mentalitástörténet” stimmel, az „ellen-beszéd” vi­szont nagyon nem. A feminizmust nálunk sajnos éppen ilyen „ellen’-beszédként szokták félreértel­mezni — a férfiak, illetve a férfi-hagyomány elleni beszédként. Ezzel nagyon határozott ellentétben az én felfogásom az - mind a feminizmust, mind pedig a női beszéd- illetve írásmódot illetően -, hogy nem ellen- hanem párhuzamosan, és ideális esetben egyenrangú, dialogizáló, valamint komp­lementer beszédről van szó. Hiszen valójában, a fehér foltok feltérképezése a tét, az üresen hagyott helyek kitöltése, s ettől lesz egész a tér­kép. Szerinted van-e ma Magyarországon olyan, hogy kortárs női irodalom, illetve meleg iroda­lom, ami esetleg valamiféle alternatív kánon ki­alakulását jelezné? Igen, van női irodalom, meg van meleg iroda­lom, meg még sokféle irodalom, mint ahogy pél­dául van magyar irodalom is (szemben mondjuk, a franciával vagy orosszal - érdekes módon, senki sem szokott tiltakozni, ha magyar írónak titulál­ják, pedig ez is egy differentia specifica, míg a nő­íróság ellen gyakran maguk az írónők is tiltakoz­nak a minősítés Magyarországon hagyományosan rossz, negatív konnotációja miatt), de reményeim szerint mindez nem egy alternatív kánon kialaku­lását jelzi, hanem magának a kánonnak a radikális átalakulását. Mi a véleményed arról a vélekedésről, ami az irodalmat a tág értelemben vett kulturális gya­korlatok egyikeként fogja fel? Lehet-e az iroda­lomnak kultúrakritikai hatékonysága? A szavad. sk­ n az értelmiségi kritika kapcsán azt írtad, hogy az erőszakos politika és a hűvös, elemző magatartás között félúton létezik egy „közbülső tér", ami „érzéki szinten” véghezvitt kritikaként fogható fel. Ehhez az „érzéki szinthez” sorolnád az irodalmat is? Ha az irodalomnak nem lenne kultúrakritikai hatékonysága vagy jelentősége, akkor tényleg a „felesleges dolgok” kategóriájába tartozna (ame­lyekre szintén szükség van, de a művészet történe­tesen nem ezek közé tartozik). Ezt a bizonyos köz­bülső vagy harmadik tér­fogalmat én elsősorban a civil, ha úgy tetszik, állampolgári jogon végrehaj­tott cselekvésekre értettem, ami a civil szférában létező politika. A politika szót nálunk általában rendkívül szűk értelemben használják, csak arra, ami a parlament háza táján történik, és ez nagyon egészségtelen gondolkodásmód. Ebben a tágabb értelemben, ebben a „közbülső térben” természe­tesen a művészet is politizál. Ahogy végignézegettem a könyvedről megje­lent kritikákat, azt láttam, hogy ilyeneket mon­danak, hogy „kultúrtörténeti turmix”, és „Érzel­mek iskolája a határon”, „szellemi fejlődésre­gény”, „áttételes szakmai önéletrajz", „Gesamt­kunstwerk”, stb. Tehát próbálják megragadni, hogyan is lehetne valahogy körülírni, katego­rizálni. És érdekes, hogy a személyes élmények kérdése a recenzensek számára sem tisztázott, ugyanis van, aki azt mondja, hogy „a szemé­lyes élményeknek a frivol felidézésével az olva­só nem tud mit kezdeni" (Perecz L), egy másik kritikusod pedig azt írja, ezt a masok.hu-t­ ol­vastam, hogy „a személyes élmények életet lehel­nek a túlesztétizált szövegbe”. Érezhető a kiraga­dott idézetekből, hogy nem valami könnyen meg­közelíthető a személyesség kérdése. Van viszont olyan kritikusi elvárás is, ami máris a következő „saját hangú nagy művet” (Friedrich I.) kéri raj­tad számon. Hogyan viszonyulsz íróként a kriti­kusaidhoz, mit értesz te a „saját hang” alatt, be­levágnál-e egy ilyen írói vállalkozásba? Hogyan kapcsolódik a tág értelemben vett mentalitástör­téneti aspektus a személyeshez? Én ezt a személyesség kérdéséhez kapcsoló­dó zavart egyáltalán nem bánom. Úgy gondolom, hogy az a jó szöveg, és remélem, hogy ezek között is van olyan, amivel annak ellenére tud az ember mit kezdeni, hogy nem feltétlenül állnak rendel­kezésre ilyen háttér-információk. A „frivolt” egyéb­ként bármikor vállalom, azt gondolom, a frivolitás­­sal nincsen semmi baj, sőt. A „Hogyan nem” című novellában is pontosan erről van szó, vagyis pon­tosan ezt a problémát próbálom körüljárni, hogy

Next