Magyar Lettre Internationale 2007-2008. tél (67. szám)
BÁNZSÓFI - Bán Zsófia - Darabos Enikő: Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell?
»007/0« jel enség, ez a direktség az, ami meghökkentő vagy zavarbaejtő. Érezhető a kötetben egyfajta didaktikus felhang, esetleg az esti iskola tanárának a hangja ez, vagy pedig egészen másról van szó? A didaxist erősítik fel a novellák végére helyezett kérdések is, melyek sok esetben mintha kioltanák vagy lefojtanák a szöveg ironikus hangütését. Hogyan látod az irónia és a didaxis játékát az Esti iskolában? Tanít, nevel, szórakoztat Ami a didaxis kérdését illeti, valószínűleg minden jó mű didaktikus is, legfeljebb nincs kiemelten tematizálva, mint itt. Azt gondolom, minden írónak feladata a didaxissal való elszámolás, törődés is, csakúgy, mint a művészet egyéb feladataival (lásd: „tanít, nevel, szórakoztat”). Minden az arányokon múlik. A novellák végén a „kérdések”, illetve „feladatok” valóban hol arra hivatottak, hogy ellensúlyozzák a szöveg ironikus hangütését, hol pedig arra, hogy a szöveg drámai töltetét ellensúlyozzák iróniával. Koncepciója szerint az egész kötetet tulajdonképpen a didaxissal való komoly játéknak szántam, nem úgy, hogy kifigurázom a didaxist, hanem úgy, hogy problematizálom, azaz elgondolkodom rajta. Ugye az egész kötet egy olvasókönyv akarna lenni, egy ál-iskolai olvasókönyv, és ebben Eperjesi Ági volt nagy segítségemre, aki pontosan megértette, hogy vizuálisan hogyan kell ezt a konceptet megtámogatni. A vizualitás itt a koncept szempontjából számomra nagyon fontos volt, a képek legalább olyan fontosak, mint a szövegek. Ági nagyszerűen kitalálta azt, hogy ez a játék az olvasókönyvvel és a didaxissal, a tanítással való komoly játék hogyan tud működni vizuális szempontból, méghozzá úgy, hogy a képek nem a szövegekhez szánt direkt illusztrációkként működnek, hanem önmagukban is generál(hat)nak történeteket, interpretációkat, így közvetlen, ha úgy tetszik, „interaktív” kapcsolatba lépve az olvasókkal. A novellák utáni kérdések is erre szolgálnak természetesen. Az iskolai olvasókönyvekben ott vannak az olvasmányok után azok a bizonyos kérdések, amelyek arra késztetik a nebulókat, hogy akkor gondolják újra végig az olvasmányt, és tegyenek fel maguknak kérdéseket, „Foglald össze saját szavaiddal” stb. Tehát ezzel próbál eljátszani, hogy vajon az ilyen típusú kérdések segítenek-e ahhoz, hogy tényleg megértsünk egy szöveget, vagy pedig inkább máshonnan érdemes ezeket megközelíteni. Nekem az volt a benyomásom, hogy a szövegeid egyfajta alternatív mentalitástörténetet vázolnak fel azáltal, hogy sokszor átírják a „ hivatalos” történetírás (művészettörténet, irodalomtörténet stb.) elfogadott álláspontját, értékelését. Mintha egyfajta „ellen-beszédről” lenne itt szó, amikor pl. a „Mrs. Longfellow bég” című írásodban a kanonizált zseni feleségének mindezidáig mellőzött szempontjából ismerheti meg az olvasó Henry Wadsworth Longfellow életrajzát. Van-e valami köze ennek az ún. „ellen-beszédnek” az Artizánok vállalkozásához, amit a 2005-ben megjelentetett és egyébként a te egyik szöveged címét viselő Éjszakai állatkertté kívántak elindítani? Ti. azt, hogy kapjon végre szót a magyar irodalomban a nő is. Azért kérdezem ezt, mert „A Mantegna-madonna ledobja magát” című írásod hangsúlyosan felidézi „a beszéd lehetőségétől megfosztott, némaságra ítélt nő” figuráját, és a probléma kibontása során az elbeszélői hang érezhetően megkeményedik. Sajátodnak érzed-e azt a feminista törekvést, hogy a női irodalom egy ilyesfajta „ellen-beszédként” működjön? Lehet-e/van-e ilyen funkciója az irodalomnak? Ez az utóbbi novella, amelyet említesz, tényleg nagyon erősen női szempontú szöveg. Itt pontosan arról van szó, hogy amit egy hagyományosan férfiak által dominált irodalomban el szokás hallgatni, amiről nem szokás beszélni (lásd, parafrazeálva: „Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell.”), arról egy másféle perspektívából, a női perspektívából bizony lehet vagy kell beszélni, de legalábbis meg lehet próbálni beszélni róla. Többek közt azért, mert a férfiszerzők nem csak nagyon más szemszögből beszélnek, hanem adott esetben nem állnak rendelkezésükre azok a tapasztalatok, amelyek egy női szerzőnek a rendelkezésére állnak. A női nem „ellen-beszéd”, hanem komplementer szempont ■ Akkor ezen a szinten mégiscsak valamiféle didaxist gyakorol a szöveg, hogy „igenis mondjátok már ki”? ■ Nem hiszem, hogy ez didaxis lenne, inkább amolyan önostorozás, vagy nem is ez a jó szó rá, hanem inkább olyasmi, mint amikor valaki gyorsabb iramra akarja sarkallni a lovát, és a sarkával megböki a szügyét. Nem az olvasók felé szól elsősorban, és nem is a többi szerző felé, hanem itt a narratív hang egyfajta ösztökélést fejez ki, hogy igenis, tessék megpróbálni összeszedni azokat az energiákat, vagy azt a bátorságot, vagy bármit, ami ahhoz kell, hogy azokról a dolgokról beszéljünk, amiről nem szokás, holott szervesen tartoznak az élethez, a világhoz. Ebben a novellában történetesen a fogantatás problémája áll a középpontban, de ezt nem kell feltétlenül tudni annak, aki olvassa ezt a szöveget, mert reményeim szerint, ezen az általad is említett meta-szinten is működik. Ebből a szempontból az „alternatív mentalitástörténet” stimmel, az „ellen-beszéd” viszont nagyon nem. A feminizmust nálunk sajnos éppen ilyen „ellen’-beszédként szokták félreértelmezni — a férfiak, illetve a férfi-hagyomány elleni beszédként. Ezzel nagyon határozott ellentétben az én felfogásom az - mind a feminizmust, mind pedig a női beszéd- illetve írásmódot illetően -, hogy nem ellen- hanem párhuzamosan, és ideális esetben egyenrangú, dialogizáló, valamint komplementer beszédről van szó. Hiszen valójában, a fehér foltok feltérképezése a tét, az üresen hagyott helyek kitöltése, s ettől lesz egész a térkép. Szerinted van-e ma Magyarországon olyan, hogy kortárs női irodalom, illetve meleg irodalom, ami esetleg valamiféle alternatív kánon kialakulását jelezné? Igen, van női irodalom, meg van meleg irodalom, meg még sokféle irodalom, mint ahogy például van magyar irodalom is (szemben mondjuk, a franciával vagy orosszal - érdekes módon, senki sem szokott tiltakozni, ha magyar írónak titulálják, pedig ez is egy differentia specifica, míg a nőíróság ellen gyakran maguk az írónők is tiltakoznak a minősítés Magyarországon hagyományosan rossz, negatív konnotációja miatt), de reményeim szerint mindez nem egy alternatív kánon kialakulását jelzi, hanem magának a kánonnak a radikális átalakulását. Mi a véleményed arról a vélekedésről, ami az irodalmat a tág értelemben vett kulturális gyakorlatok egyikeként fogja fel? Lehet-e az irodalomnak kultúrakritikai hatékonysága? A szavad. sk n az értelmiségi kritika kapcsán azt írtad, hogy az erőszakos politika és a hűvös, elemző magatartás között félúton létezik egy „közbülső tér", ami „érzéki szinten” véghezvitt kritikaként fogható fel. Ehhez az „érzéki szinthez” sorolnád az irodalmat is? Ha az irodalomnak nem lenne kultúrakritikai hatékonysága vagy jelentősége, akkor tényleg a „felesleges dolgok” kategóriájába tartozna (amelyekre szintén szükség van, de a művészet történetesen nem ezek közé tartozik). Ezt a bizonyos közbülső vagy harmadik térfogalmat én elsősorban a civil, ha úgy tetszik, állampolgári jogon végrehajtott cselekvésekre értettem, ami a civil szférában létező politika. A politika szót nálunk általában rendkívül szűk értelemben használják, csak arra, ami a parlament háza táján történik, és ez nagyon egészségtelen gondolkodásmód. Ebben a tágabb értelemben, ebben a „közbülső térben” természetesen a művészet is politizál. Ahogy végignézegettem a könyvedről megjelent kritikákat, azt láttam, hogy ilyeneket mondanak, hogy „kultúrtörténeti turmix”, és „Érzelmek iskolája a határon”, „szellemi fejlődésregény”, „áttételes szakmai önéletrajz", „Gesamtkunstwerk”, stb. Tehát próbálják megragadni, hogyan is lehetne valahogy körülírni, kategorizálni. És érdekes, hogy a személyes élmények kérdése a recenzensek számára sem tisztázott, ugyanis van, aki azt mondja, hogy „a személyes élményeknek a frivol felidézésével az olvasó nem tud mit kezdeni" (Perecz L), egy másik kritikusod pedig azt írja, ezt a masok.hu-t olvastam, hogy „a személyes élmények életet lehelnek a túlesztétizált szövegbe”. Érezhető a kiragadott idézetekből, hogy nem valami könnyen megközelíthető a személyesség kérdése. Van viszont olyan kritikusi elvárás is, ami máris a következő „saját hangú nagy művet” (Friedrich I.) kéri rajtad számon. Hogyan viszonyulsz íróként a kritikusaidhoz, mit értesz te a „saját hang” alatt, belevágnál-e egy ilyen írói vállalkozásba? Hogyan kapcsolódik a tág értelemben vett mentalitástörténeti aspektus a személyeshez? Én ezt a személyesség kérdéséhez kapcsolódó zavart egyáltalán nem bánom. Úgy gondolom, hogy az a jó szöveg, és remélem, hogy ezek között is van olyan, amivel annak ellenére tud az ember mit kezdeni, hogy nem feltétlenül állnak rendelkezésre ilyen háttér-információk. A „frivolt” egyébként bármikor vállalom, azt gondolom, a frivolitással nincsen semmi baj, sőt. A „Hogyan nem” című novellában is pontosan erről van szó, vagyis pontosan ezt a problémát próbálom körüljárni, hogy