Magyar Lettre Internationale 2009. ősz (74. szám)

KORNIS - Kornis Mihállyal Bodor Virág beszélget: A könyv, amivé az életemet formálni szeretném (A Feliratok és a Nekem az ég között)

■B BURGER BARNA FOTÓJA ■ Melyik Kornis művet adná először egy leendő olvasója kezébe? ■ Nemrégiben szerencsés véletlen folytán talál­koztam azzal az emberrel, aki gyermekkoromban az albérlőnk volt, most már agg ember, ő alig olva­sott tőlem valamit. De nagyon kíváncsi lett, így hir­telen. Rendkívül kultúrált elméleti fizikusról van szó. A Végre élsz-et, a Napkönyv­et és az Egy csecse­mő emlékiratai­t adtam oda neki, meg a legújabb kisregényemet, mondván, ez annak az önéletrajzi­családi indíttatású szövegfolyamnak a szépirodal­mi része, amin egész életművemmel dolgozom. A Végre élsz, amit először, még huszonévesen írtam, ennek a második kötete - így kezdtem a pályám, 73 és 76 között -, aztán a harmadik meg, ami a középkori válságban való vergődésemről szól, a nagy fordulatról, amikor megtaláltam magamban az elárult Másikat, az a Napkönyv. Azt ’92 és ’94 között írtam, akkor lettem középkorú, szembenéz­tem a Gorgóval, ennek a családi eposznak az első kötete pedig, amit nemrég írtam, az Egy csecsemő emlékiratai már a legkorábbi időkről szól. A foly­tatása Nekem az ég- Hazafutás, ami most jelenik meg, a Rákosi korszakban játszódik, most válik ak­tuálissá. Az is a családi eposzunk egy fejezete. De persze, tudja, van itt valami, amit nem min­denki hajlandó megérteni, nem mindenki fogad el, hogy én csak látszólag írok önmagamról. Va­lójában Tábori, írói nevén Tábor, és a családja, aki a műveimben él, az én családomnak nem em­lékiratszerű tükörképe, hanem vágyaim szerint legalábbis az égi mása. Nem dokumentum, de nem is fikció, nyelvében élő világ, szépirodalom, a magam törvénye szerint, hogy Szabó Lőrinc szava­ival szóljak. Hozzátenném, valójában a legnagysze­rűbb az volna, ha bekötnék az összes írásom egy könyvbe, olyan egészen vékony papírra van nyom­va, de hát nem is szükséges ez a bibliofil papír tulajdonképpen, mert nem írtam olyan nagyon sokat, mondjuk, ha a drámáimat kihagyjuk, mert akkor kiderülne, hogy az egész eddigi életművem EGY KÖNYV. Szerintem a könyvből a drámáimat kihagyhatjuk, az lenne egy második kötet, a füg­gelék, nem lenne kötelező az elolvasása, mert egy darabot nem lehet olvasni, azt játszani kell, vagy még játszani sem kell. Mindenesetre a prózám, amit én úgy hívok, az összes verseim, az egyetlen könyvben el kellene, hogy férjen. És az a könyv annak a bensőségesen otthonos világnak állítana emléket, amelyikkel azonosnak érzem magam. Előttem Radnóti Miklós és Szerb Antal, és Füst Milán, Szomory és Szép Ernő, Vas, Örkény, Ker­tész Imre; azok a magyar írók, költők, akik kul­túrájukban, nyelvükben, ki merem mondani, a szívükben magyarok, ahogyan Kosztolányi vagy József Attila, éppen annyira, ám életüket és a per­cepciójukat egyként meghatározza a tény, hogy ők Magyarországon zsidók, ami ebben az országban ugyebár nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé. Én vállalom. Hozzátartozik az életemhez, a szüleimet minden körülmények között vállalom. Hisz miattuk csinálom, legfőképpen nekik. Meg Angyal Istvánnak és a többi halottnak. És általá­ban a fiataloknak. Az általam oly nagyon szeretett Radnóti Miklós életének legfőbb tanulsága - ezt igyekszem másképpen tenni az életben, mint ő -, hogy egy pillanatra sem gondolom, hogy én nem vagyok zsidó. De még mennyire, hogy az vagyok! Nem akarok úgy elpusztulni, vagy meg­­tapostatni, hogy valami keserű meglepetésként érjen, ha ehhez netán a zsidó származásomnak köze van. Vagy lehet. Naná, hogy zsidó vagyok, naná - ahogy az Esőember mondja. ■ Most megnevezett néhány író elődöt, vagy író mesterét. ■ Megneveztem néhány művészt, de csak egyet­len szempontból, hogy a helyzetünkben, az övékében és az enyémben egzisztenciális érte­lemben és a stigma szintjén van valami meghök­kentően hasonló. De a mester fogalmában nem hiszek. Erről szól a Feliratok a fehér égen egyik vonulata. Már nincsenek mesterek. Nem is szabad, hogy legyenek. Ezt tanítják, tanúsítják életükkel és művükkel a példák, az útmutatók. A tömeg­ember, ahelyett hogy maga oldaná meg az életét, hajlamos abban reménykedni, mert arra tanítják a tömegidomárok, hogy lesz egy jó miniszterelnök mestere, vagy egy spirituális hadvezér mestere, vagy egy pártfőnök mestere. Mester kell neki. És az majd szépen elmagyarázza neki, hogy kell csi­nálni a­­­mit is? Meg is csinálja. Helyettünk. Tes­sék körülnézni. Énszerintem arról is szól ez a mai kor, hogy rá lehet ébrednie annak, aki figyel: nincsenek meste­rek. Más szóval mindenki mester. Csak esetleg el­árulta magában ezt. Minden itt van a kezünk ügyé­ben, minden lehetőségünk megvan, hogy bármit tegyünk, Írtam az én nemzedékemhez már 1984 tájt egy kiáltványt, benne van ebben a kötetben is, a Félelem dicsérete kötetben is benne volt, akkor rá se fütyültek, amiben azt írom, hogy most min­den kipattant és magától zenél, és mindenki tud írni, aki ráér, hát erre ne legyünk büszkék, ez a vég jele. De nem az apokaliptikus vég jele, hanem egy bizonyos kultúra, egy bizonyos kulturális pa­radigma vége. Aminek a felismerése egyébként az én fejemben össze van kapcsolódva a legsúlyo­sabb jézusi kijelentéssel, hogy itt van, elközelgett a Mennyek országa. Vagyis minden titok kéznyúj­­tásnyira van, és kizárólag az ember hangoltságán, valósághoz való viszonyán múlik, hogy képes-e a Mennyek országában lenni, ami azt jelenti, föl­emelni oda mindeneket abban a pillanatban, ami­kor ez aktuálisan lehetséges, a jelen pillanatban. Vagy a pokolban vagyunk, amíg itt vagyunk. ■ Sok művében párhuzamba kerül a saját élete és az ország sorsa. ■ Ez összefügg a világérzékelésemmel, amit na­gyon korán és furán kényszerültem kialakítani. A múlton és az idő természetén meg az időjáráson, a felhőátvonulások jelentésén töprengek, mióta az eszemet tudom. Bambán, mellékesen, tátott szájjal négy-öt éves korom óta. Van múlt? Vagy ez csak pletyka? Máig csodának gondolom a megszü­letésemet, az életem puszta tényét, ez nekem igen könnyen megy, tekintve, hogy én 1949-ben szü­lettem, és mikor megtudtam, hogy ’44-’45-ben itt Budapesten is az olyan gyerekeket, mint én, gon­dolkozás nélkül ölték meg, nagyon úgy tűnt, mint­ha én hihetetlen véletlen szerencse folytán, épp csak megúsztam volna ezt, egy vékony hajszállal később születtem. Ezért azután magában véve ünneplésre méltó csoda, hogy élek. Gondoltam kissrácként és gondolom ma is. És írással ünne­pelem az életet. Mert mire felnőttem, addigra vi­szont úgy éreztem, hogy nekem felelősségem van az élettel szemben. Hát mindent meghatároz az a négy-öt éves kori élményem, amikor egyszer - ezt többször próbáltam megírni, de nem tudtam, vi­szont nagyon sokfelől körülírtam már, majdnem minden jó dolgom erről szól -, egész pici korom­ban rájöttem, hogy tulajdonképpen az ember az egész világgal, sőt a világegyetemmel azonos, és csak az a furcsa, hogy nem emlékszem az egész világegyetemre, minden porszemre külön-külön, de valójában ÉN vagyok a minden. Ha én vagyok a minden, ami nekem egyszerűen alapélményem, de nem úgy, hogy én, a kis Kornis, vagy a Kertész Mihály vagyok a minden, hanem az, aki azt mond­ja bennem, hogy én, az gyakorlatilag a világ szíve KORNIS MIHÁLLYAL BESZÉLGET BODOR VIRÁG A könyv, amivé az életemet formálni szeretném KORNIS Mihály Végre élsz Szépirodalmi, 1980 Cserépfalvi, 1992 A félelem dicsérete Szépirodalmi, 1989 Napkönyv Pesti Szalon, 1994 Tericum, 2004 Sóhajok hídja Magvető, 1997 Drámák Magvető, 1999 Pestis előtt Novella, 2003 Színházi dolgok Tericum, 2003 Vigasztalások könyve Tericum, 2005 Kádár János utolsó beszéde Kalligram, 2006 Egy csecsemő emlékiratai Kalligram, 2007 Lehetőségek könyve Kalligram, 2007 Feliratok a fehér égen Pesti Kalligram, 2008 Nekem az ég Pesti Kalligram, 2009 »A zsidók titkos története" Ha minden jól megy Balassi - Soros Alapítvány, 1994 .Nocturne 1958" Magyar Lettre Internationale, 2 .Civilségem története" Beszélő, 1998. 10.­ ­ KARNIS

Next