Magyar Lettre Internationale 2009-2010. tél (75. szám)

PÁLYI ANDRÁS - Pályi Andrással Darabos Enikő beszélget: Az én határain

Magyar Lettre Internationale • 7 5. szám 9009/10 tel össze, hogy a társaimnak kiguvadt tőle a szemük. Ráadásul, hogy ne legyen az ötvenes évek szel­leméhez illően túl sematikus ez a történet, volt nekem még egy későbbi, felnőtt kori vallásos pe­riódusom is, ami nagyjából az egyetemi éveimre esett - micsoda hajmeresztő anakronizmus, jól ki is röhögtek érte azok, akiknek elárultam ebbeli vonzalmaimat! -, de az is jellemző a korra, hogy akadtak ugyanakkor vallásos évfolyamtársaim, akikkel egyáltalán nem hozott össze a jósorsom, s csak évtizedek múltán tudtam meg róluk, amit ők akkor már nem tudhattak meg rólam, mert ad­digra nagyon messze kerültem az egésztől. De ez most mellékes is, csak a korszakot akartam jelle­mezni vele. Kezdett ébredezni bennem az érzéki vágy, ami összefonódott ezzel a családi fészekből való elvágyódással. Például az, hogy úttörővé avas­sanak, kimondottan érzéki dolognak tűnt. Maga a vörös nyakkendő is egyfajta érzéki sóvárgás tár­gya lett bennem, mert persze az anyám nem akar­ta, hogy felavassanak - lám a „meg nem engedett dolgok” titokzatos, oszthatatlan egysége, amiről Proust olyan megejtő pontossággal ír Az eltűnt időben­­, noha az úttörővé avatást akkoriban nem nagyon lehetett megúszni. Csakhogy én min­den évben az avatás napján beteget jelentettem. Amíg fel nem lázadtam, azaz eldöntöttem, nem árulom el otthon, hogy mi lesz holnap, és megtör­tént, felavattak, de addigra már tizenhárom esz­tendős lettem, s amikor az avatás másnapján, azaz egy szürke tanítási napon boldogan felkötöttem az úttörő nyakkendőt, úgy kiröhögtek a társaim, mint később az egyetemen a vallásosságom miatt. Igaz, a manifeszt érzékiség mindig zavarba hozza az ember környezetét, a serdülőket különösen, lehet, hogy itt is inkább erről volt szó. A vörös nyakkendő egyfajta érzéki sóvárgás tárgya lett bennem Mi lehetett érzéki a vörös nyakkendőben? Az, hogy tilos volt. Bűnös, szentségtelen, isten­tagadó. Persze az anyám felől nézve. De gyerek­fejjel nyilván onnan néztem én is a világot. Akkor hát? Kaptam otthon egy nagyon határozott vallá­sos értékrendet, amit szentnek, isteni eredetűnek kellett tartanom, de ami feszélyezett, ami ellen berzenkedtem, hogy azt ne mondjam, eleve ha­misnak, avíttnak éreztem. És akkor feltűnik a világ­ban egy nem kevésbé markáns erő, amit a társada­lom elfogad, aminek behódol, és ami sárba tapad­­ja ezt a vallási hierarchiát, az egész ájtatoskodást, és rámutat valami teljesen profán dologra, teszem azt, a vörös lobogóra - ilyesformán: a nemzetközi munkásmozgalom vörös lobogója­­, és azt mond­ja: ez az igazi szentség, nem a kegyesség, az isten, a túlvilág, akármi. Mutathatna másra is, bármi „vi­lági” dologra, az ugyanezt jelentené. A múlandó lesz a „szent”, ami az érzéki csodák logikája: ott kizárólag a pillanat létezik, a jelen, a most. Ezt per­sze utólag fogalmazom meg így, akkor semmit sem tudtam róla, csak az ösztönöm vezérelt, viszont a nagy istenes tiltás következtében nyilván a szó szo­ros értelmében izgalmi állapotot váltott ki belőlem, hogy felköthettem végre a vörös nyakkendőt. Erre mondom, hogy a társaim ezt az izgalmi állapotot megérezhették rajtam, s ezen röhögtek. Kamaszkor? Első szerelem? Nem beszélnék még szerelemről. Inkább arról, hogy az ember elkezdi felfedezni a testét... a tes­tében ébredő vágyat, kíváncsiságot, az érintés csá­bítását. És megérinti magát. Na, jó, jó, de otthon meg volt mondva, hogy az bűn, nem? Hát az bűn. És borzalom! Meg rettegés. Tóth Tihamér Tiszta férfiúságk olvastatták velem, hát az egy iszonyat. Abban minden benne van, a masz­­turbálás okozta gerincsorvadástól kezdve... Füst Milán szexuálpszichológiai vizsgálódá­saiból ismerős ez... Igen, hát Füst Milán is nyilván ezen nőtt fel. A két háború közt ez a Tóth Tihamér rém népsze­rű hitszónok volt. Az úgy ment, hogy az édesanyja a kezébe adta a könyvet, hogy akkor ezt el kell olvasnia? Úgy, igen. De ez alighanem később volt, ti­zenhat-tizenhét is lehettem akkor már. Ami annál rosszabb, hisz addigra teljesen eltávolodtam a val­lásos felfogástól... ■ Az ébredező érzékiségnél tartottunk... Emlékszem, anyám jó ideig bevett maga mellé a kádba, úgy fürdetett. Engem is, a húgomat is. Ez egy igazi édes emlék. És a fürdés egész életemben megmaradt ilyen erotikus valaminek. Valószínű­leg attól, hogy kis koromban vele fürödtem. Ott volt ugye a gázbojler a fürdőszobában, és később mániákusan szerettem úgy intézni, hogy amíg a kádban vagyok, csak az az apró láng világítson. Ez mai napig megvan, öreg fejjel is leoltom a villanyt, mielőtt belépek a kádba, hogy csupán a gázláng legyen, tehát egy ilyen hangulatfény... Annak ide­jén ez halálosan izgatott. De aztán anyám ezzel kapcsolatban is gyanút fogott. L alakú fürdőszo­bánk volt, a fürdőkád benn a fülkeszerű részben, még függöny is volt, azt be lehetett húzni. Tudni­illik egymás előtt meztelenkedni, levetkőzni, az égbekiáltó szeméremsértés lett volna. De így nyu­godtan lehetett fürödni, s közben folyt az élet a fürdőszobában. Ám ha egy mód nyílt rá, én sö­tétet csináltam magamnak. Igaz, amikor belépett valaki, és látta, hogy csak a bojler ég... Hát nem va­laki, szerintem az anyám volt. Mások tiszteletben tartották, tudták, hogy ez a mániája, sötétben für­dik. Ő viszont meggyújtotta a villanyt. ■ De soha nem mondta, hogy miért teszi? De, mondta. Hogy bűnre vezető alkalom. ■ Vagyis a test az bűn? ■ Nyilván. És hogy jutott el odáig, hogy belássa, ez nem így van? ■ Mondom, már-már tudathasadásos állapot volt ez. Vagy az érzékiséget választom, ami iszonyú bűn­tudattal jár, de elementáris életörömöt jelent, vagy a jóistent, a tisztaságot, az önmegtartóztatást, és akkor hősnek, afféle Krisztus katonájának érezhetem magam. A mai eszemmel még azt is nehéz kimonda­nom, hogy gyerekfejjel istenhívő voltam, holott nyil­ván, de ez az egész annyira távoli, mintha nem is magamról beszélnék. Abban is bizonytalan vagyok tehát, hogy tényleg féltem volna a pokoltól. Mégis, ha a bűnt, az érzéki örömöt tudatosan felvállalom, azzal életre szólóan megbélyegezem magam. És ez a megbélyegzettség iszonyú riasztóan hatott rám. Hát ezek szerint a család egyáltalán nem a biztonságos, puha fészket jelentette a maga számára, hanem karanténként működött, ahol a tilalmaknál csak az unalom volt elviselhetetle­nebb. És ráadásul odakint, túl a sövényen, zajlik a világ, ami százszorta érdekesebb és vonzóbb... Jó, de nem így volt. Az az igazság, hogy az anyám, akiről eddig egyetlen jó szót se szóltam, mert csak a tőle kapott sebeimet nyalogattam, csodálatos anya volt. Egy igazi tyúkanyó, akiből csak úgy áradt a melegség, a szeretet, akinek a puszta jelenléte is oltalmat jelentett a fiókáknak, aki ráadásul ragyogóan értett hozzá, hogy részre­hajlás nélkül utasítsa rendre az egymást csipkedő csibéket. Eszébe sem jutott, hogy az árulkodást, az irigységet, a hiúságot, a lódítást díjazza, aki tehát ténylegesen ellene tudott dolgozni a gyere­keiben lábra kapó alantas ösztönöknek vagy indu­latoknak, azaz hamisítatlan és meleg fészket bizto­sított számunkra. Ettől volt vonzása az általa kínált alternatívának. Csakhogy ez a kínálat nem kínálat volt, hanem követelmény. Ami mindjárt ki is de­rült, ahogy tévútra csámborogtam. Márpedig én ilyen tévutakon csámborgó gyerek voltam. Szörnyű és boldog érzelmi hinta-palinta Akkor mi volt fojtogatóbb: a család közegé­nek mély és kizárólagos biztonsága vagy a tá­masztott tilalmak? Számomra valami szörnyű és boldog érzelmi hinta-palinta volt az egész. Nagyon bele tudtam si­mulni ebbe a világba, és rém idegennek éreztem magam benne. Volt, hogy egyik percről a másik­ra, és vissza. Olyasmire emlékszem, hogy nyáron tombolt bennem az érzéki vágy, télen lehiggad­tam, hajlottam rá, hogy jó kisfiú legyek. Mindig az érzékiséghez köti a lázadást. Nagyon erősen, igen. Mert számomra ez a lé­nyege. Ha lázadtam, mindig a saját érzéki felsza­badításomért tettem. Az anyám ellen, a világ ellen, alkalmasint a szerelmi partnereim ellen is. Egy­szóval tizenöt éves koromban végre eldöntöttem, hogy véget vetek ennek a hinta-palintának, és sza­kítok a vallással, mert ez nekem nem megy... Be is jelentette? ■ Nem, ahhoz gyáva voltam. De nyilván érezték rajtam. Vasárnap felkerekedtem, hogy „misére me­gyek”, de eszembe se jutott betenni a lábam a temp­lomba. Húsvétkor, karácsonykor muszáj volt, mert együtt ment az egész család. Álltam ott, unatkoz­tam, megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy kell, per­sze lerítt rólam az idegenségem. Van egy borzalmas emlékem abból az időből. Az anyámék szobájában a szekrény tetején állt egy kerámia krisztusfej, ami neki nagyon a szívéhez nőtt, valami emlék lehetett. Én azt egy partvissal vagy nem tudom, mivel, vélet­lenül levertem, és összetört. Később az egyik bá­tyám ügyesen megragasztotta, s azt hiszem, a mai napig megvan. De attól, hogy én azt összetörtem... attól hihetetlen intenzíven rám szállt, hogy ez az a véletlen, ami nem véletlen, mert ebből látszik, hogy hova jutottam, mi lett belőlem, a jóisten még egyszer figyelmeztet, amíg nem késő, meg ilyesmi. Én meg eleinte olyan voltam belül, mint a jég, egy­részt tudtam, hogy semmi szándékosság nem volt abban, amit tettem, másrészt egyáltalán nem ér­dekelt a jóisten, ráadásul sokkal ravaszabb voltam, mint gyerekkoromban, amikor folyton lebuktam a disznóságaimmal, mert állandóan papírra vetettem

Next