Magyar Lettre Internationale 2009-2010. tél (75. szám)
UNIVERZÁLKULTURALIZMUS - Jonsson, Stefan: Az első ember
Magyar Lettre Internationale 75 . szám 1009/10 tél STEFAN JONSSON HAMSUN, Knut Áldott anyaföld Allprint Kiadó, 2005 WHITE, Hayden A történelem terhe Osiris, 1997 SAID, Edward Orientalizmus Európa, 2000 „Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba" Magyar Lettre Internationale, 28 „Világok között" Magyar Lettre Internationale, 31 „Hogyan talált magára Európa, miközben bekebelezte a világot?" Magyar Lettre Internationale, 53 ANDERSON, Benedict Elképzelt közösségek L’Harmattan, 2006 ENQUIST, Per Olov Hamsun Európa, 1997 MARTINSON, Harry Messzi volt Klockrike Magvető, 1976 BOYE, Karin Kallocain Kozmosz könyvek, 1978 MYRDAL, Jan A kultúrák keresztútján Gondolat, 1968 MALÁT András :Kettős csillagég alatt, írók Norvégiából, Nagyvilág, 1998. I 10 Az első ember Van egy szöveg, amelyben az északi kultúra kezdődni és végződni látszik. Hogy miről is szól? Vizsgáljuk meg ennek a teremtéstörténetnek az első bekezdését, az északi szöveg Genezisét: „Hosszú, hosszú út vezet a mocsarakon át fel az erdőbe - ki taposta ki vajon? A férfi, az ember, az első, aki idejött. Nem volt út őelőtte. Később jöttek ilyen-olyan vadállatok, követték a gyenge ösvényt lápon és mocsárvidéken keresztül, még jobban feltörték, utánuk egy-egy lapp bukkant rá, és haladt ezen az úton hegyen-völgyön át a rénszarvasa nyomában. Így jött létre az út a nagy Almenningen keresztül - amelynek nem volt birtokosa, a senki földje volt. Jön az ember, lépked északnak. Zsákot cipel, az első zsákot, élelmet visz benne és néhány szerszámot. Erős, faragatlan fickó, rézvörös szakálla van, apró hegek az arcán és a kezén, régi sebesülések nyomai - hol szerezte őket, munka vagy harc közben? Lehet, hogy tömlöcben volt és rejtekhelyet keres, vagy talán filozófus, aki nyugalomra vágyik. Akár így, akár úgy, csak jön, jön, egy ember a nagy kietlenségben. Csak baktat, madár és vad egyaránt elhallgat körülötte, időnként dünnyög egy-két szót maga elé »Ohó, hajaj!«, így mormog magában.” Ebben az első regényfejezetben találkozunk az első emberrel, amint nekivág az első útnak, vállára vetve cipeli az első zsákot. Lehet, hogy végül megalapítja az első tanyát, az első otthont, amiből majd kinőhet az első társadalom. És az első szavak, amiket dünnyög? „Ohó! Ajjaj!” Ezek nem igazán szavak a szokásos értelemben, inkább egy artikulátlan kiáltás ez, egy emberi kiáltás - talán egy északi kiáltás - amelyet egy organizmus ad ki magából, hogy egyszerre adjon hangot örömnek és munkának, erőfeszítésnek és lazításnak, egy emberi kiáltás, amely éppen annyira jön a testből, mint a lélekből, és azt mutatja, hogy ez a kettő együtt hogyan alkot már ezen a kezdetleges fokon is egyetlen egységet, az izmok megfeszülésével és elernyedésével egyfelől, és a gondolatok koncentrálásával és szétszóródásával másfelől, egyetlen organikusan működő egységet alkotva, amely képes megszelídíteni a vadakat, feltörni az ugart és otthont építeni, egy emberi tisztást a természet világának vadonában, egy kolóniát a hegyek közötti völgyben. Az első társadalom neve Sellenia, és az első emberi lény neve Isak. A teremtéstörténet, amit most idéztem, Knut Hamsun Északról szóló regényeposzának, az „Áldott anyaföld” nyitánya. Hamsun elbeszélője kétséget sem hagy afelől, hogy Isak az eszményi emberi lény, és Sellemá az eszményi társadalom. Az utolsó oldalon viszszatér a témához: „A vadon fia ő testben és lélekben, tőről metszett földműves. A múltból eredő, a jövőbe mutató szellem, a földművelés legkorábbi korszakából való ember, honfoglaló, kilencszáz éves, vén és mégis napjaink embere.” „Ohó! Hajaj!”, az ember kísértést érez rá, hogy így kiáltson Leszoktattuk magunkat az Északról alkotott olyasfajta idealizált képekről, amilyeneket Hamsun mutatott be a regényeiben, és hozzászoktunk, hogy fenntartással kezeljük az ilyesmit. A német nemzeti szocialisták számára, de nem csak náluk, az „Áldott anyaföld” minden nordikus jelkép emblematikus megtestesítője volt. Az ő számukra Észak egy olyan mentális geográfia iránytűjének egyik orientációs pontja, amely Németországot a világ közepére, de legalábbis Közép-Európába helyezte el, amely a Délnek a legszebben Goethe Itália-kultuszában kifejezett latin érzékisége, a Nyugatnak a legerőteljesebben Spengler fausti gépimádatában kifejeződő angolszász racionalizmusa és a Keletnek a korszaknak a sárga veszedelemtől való félelmében kifejeződő ázsiai despotizmusa között próbált egyensúlyozni. Ebben a geográfiában az Északot speciális hely illette meg. De nemcsak a német nácik hittek ebben a modellben. Ugyanez az elképzelt horizont színezi még mindig azt a képet, amivel magunkkal kapcsolatban találkozhatunk a világban. Ha az északi térség lakói azt látják, hogyan jelennek meg a világnak az Északról kialakított elképzeléseiben, nem ritkán maguk is elfogadják ezt saját önképük gyanánt. Ez egy olyan kép Északról, amely olyan emberek régiója, akik egy olyan nép mentalitásával, amelyik kilenc évszázadon keresztül művelte a földet, továbbépítik a maguk eszményi közösségeit, és megvédik őket a hipermodernitás és az archaikus barbárság degeneráltságától és szélsőségeitől egyaránt. Tudjuk, mennyire nehéz ez. De tudjuk azt is, hogy támaszkodhatunk a magunk erejére. Emmán csak így van, ahogy nálunk fele szokták mondani, ezen a mi kolóniánkon, itt fenn, Északon. Ennek az Északról kialakított képnek a hitelessége időnként viták tárgyává válik az északi térségen belül. Ez a vita terméketlen. A kérdés megválaszolhatatlan. Helyesebben megválaszolható igenlő és tagadó módon is, az általánosítás fokától vagy nyersebben szólva a felületesség mértékétől függően, amit hajlandók vagyunk elfogadni kulturális folyamatok leírása során. De a kérdés megválaszolása helyett azt is megtehetjük, hogy a háttérben maradunk, és úgy próbáljuk szemlélni, mintha nem ránk vonatkozna. Akkor mit látunk? Az Észak narratívája, ahogy Hamsun leírta, és ahogy az északi és az európai történetírásban idealizálták, olyan, mint valamiféle telepes kolonializmus narratívája. Imaginárius geográfia Ha az északi országokról beszélünk és az északi kultúráról, nem valami állandó szubsztanciáról van szó. Még csak nem is valami tapasztalatról beszélünk, hanem egy identitásról. Mint valamennyi identitás, az északi is identifikálódási folyamatokból áll össze. Identitás keletkezik az emberekben, akik olyan szimbólumok és diskurzusok hatása alatt állnak, amelyek befolyásolják azt, hogyan osztják fel a világukat, egyes részeit idegennek, másokat otthonosnak tartva. Hayden White történész a „tagadás útján létrehozott tüntető önmeghatározásról” beszél, és meg van győződve arról, hogy ez a kulturális identitások kialakításának legközönségesebb módja. Rájövünk arra, hogy kik is vagyunk, de nem úgy, hogy igazán rájönnénk arra, hogy kik is vagyunk, hanem azzal, hogy hangsúlyozzuk, hogy kik nem vagyunk. Ma az a szabály, hogy a kollektív identitást konstrukciónak kell tekinteni, amit annak keretében alakítanak ki, amit Edward Said „imaginárius geográfiának” nevez, amelyben az érintettek mindahhoz tartoznak, amit Benedict Anderson az elképzelt, „imaginárius közösség” terminussal jelöl. A mai humán tudományok és a kultúrakritika jelentős része arra törekszik, hogy kimutassa, hogy egy imaginárius földrajz vagy egy imaginárius közösség hogyan alakít ki egy bizonyos tartósságot és határokat, és hogyan helyettesíti végül magát a valóságot, és hogyan megy mindez végbe azonosulási folyamatokon keresztül, amelyek során bizonyos elemeket elhagynak annak érdekében, hogy létrejöhessen az adott közösségi identitás, legyen az svéd, északi, európai vagy globális. De ez a felsorolás maga is rávilágít valami érdekes dologra. Az ilyen identitások kialakulásának kritikai elemzése során az északi még elég könnyen megússza. Sokféle identitást alakítanak ki vagy állítanak helyre napjainkban. Vegyük például a svéd, a dán és az európai identitást, vagy vegyük a balti régió közös kultúrájának nagyszabású álmát. Itt olyan identitásokat találunk, amelyek a konstrukció és a rekonstrukció igen dinamikus vállalkozásainak voltak kitéve. Más a helyzet az északi identitással, amelyet ezekkel szemben nem tartanak érdekesnek, azt gondolják róla, hogy unalmas, és semmire sem kötelez. Az ember nem bírálja a saját identitását, nem fordítja ki, nem aprítja miszlikbe, hacsak nincs rá valami kényszerítő oka. És ez a sürgető szükség csak akkor válik érezhetővé, ha valaki elégtelennek vagy hamisnak, szűkösnek vagy túlságosan kizárólagosnak, dicstelennek vagy elnyomó jellegűnek érzékeli a saját identitását.