Magyar Lettre Internationale 2010. nyár (77. szám)
MÉLYI JÓZSEF - Mélyi József: Mélyi téved
HELYI JÓZSEF „Az alábbi szöveg, eredetileg a Mélyi József 65. születésnapjára összeállított Festschrift für József Mélyi zum 65. Geburtstag - antológia részét képezte volna, Vodafone Kiadó, Pozsony, 2032. De a szerkesztő az utolsó pillanatban, tartalmi kifogásokra hivatkozva visszautasította. A nevek és a lábjegyzetek elhagyásával az alábbiakban részleteket ismertetek az Internet 2.4-en terjesztett szövegből.” Eltelt 20 év. A kortárs képzőművészeti intézményrendszer változásai Magyarországon Az „Eltelt 20 év” utalás Mélyi József azonos című írására, amely 22 évvel ezelőtt, az Új Művészet 2010. januári számában jelent meg. Bár a visszhangokból ítélve az akkori olvasók ezt inkább reális helyzetfelmérésként értékelték, Mélyi alapvetően borús és pesszimista képet fest a magyar képzőművészeti intézményrendszer múltjáról, jelenéről, sőt jövőjéről is. Ma már, csaknem negyedszázad távlatából nyilvánvaló, hogy - legalábbis középtávú prognózisában (azaz a közelmúltat illetően) - tévedett. Az alábbiakban az utóbbi 20 év tanulságaiból kiindulva Mélyi írásának futurológiai szempontból legdurvább hibáit elemzem. „A művészeti intézmények rendszere, egy relatíve független világ, kicsiben tükrözi a társadalmi rendszert, és szinte valamennyi pontján összefügg a környezetével, mindenekelőtt a politika s a gazdaság mezőivel, e területek átmetsződéseinek vizsgálata pedig pontosabbá teheti a 20 évvel ezelőtt átalakult és folyamatosan változó struktúra működéséről alkotott képet” - írja Mélyi. Egyéb írásaiból is ismert konzervatív és óvatos felütésében már jelzi, hogy a rendszerváltás utáni intézményrendszeri problémák gyökerét a politika és a gazdaság mezőit a művészet világától elválasztó határvonalak halványságában látja, miközben ír a mindenkori kulturális miniszter elvtelen politikai döntéseiről, illetve a tömegművészet és a kortárs művészet támogatásának elhatárolatlanságáról. Bár esszéisztikusan homályban hagyja, hová is vezethetne a határok erőteljes meghúzása, hangsúlyozottan hiányolja az intézményrendszer dinamikáját, a nemzetközi kapcsolatokból adódó lehetőségek jobb kihasználását, az értékek és érdekek pontos meghatározását. Az alapvetően elméletellenes Mélyi az 1989-2009 közti időszakban kialakult szisztémát a korábbi struktúrákból vezeti le, és így egy alapjaiban instabil rendszert vázol fel, amelyben már egyes személyi döntések is mélyreható változást eredményezhetnek. Ha ma visszatekintünk, a tudományos kutató számára elhanyagolhatóan rövid, 2-3 éves időtávon, megállapításaiban alig tévedett: a Műcsarnok, a Nemzeti Galéria, és a Ludwig Múzeum 2010-es igazgatóváltása, az ezzel kapcsolatban magasra csapó indulatok, az NKA támogatási rendszerének 2011-es átalakítása, vagy a Kogart Nemzeti Gyűjtemény támogatási rendszerének nagyságrendi növelése azt jelezték, hogy a cikk megírását követő néhány évben az átalakulás még a pesszimista jóslatokat is alulmúlta. (...) Mélyi alapvető tévedése a centrum, azaz 2009- 2010-ben a Kulturális Minisztérium szerepének megítélésében mutatkozik. „Egy ilyen maradványelemekből építkező, csekély relatív autonómiával rendelkező centrum a rendszerváltás óta eltelt időben nem volt képes sem az intézményi differenciálás tudatos alakítására, sem pedig a kritika által többször reklamált átfogó intézményi reform elindítására, a kritériumok, szabályok, eljárások hosszú távú elképzelésekre épülő rendezésére. Mindezt az elmúlt húsz évben a leginkább gazdasági megfontolásokból kiinduló ad hoc- vagy látszatmegoldások próbálták felülről pótolni...” Mint tudjuk, a minisztérium irányító szerepe a tízes-húszas években a folyamatos gazdasági szükségintézkedések és az apparátus szűkítése miatt egyre inkább eljelentéktelenedett, és az egyes feladatokat a támogatások eldöntésétől az erőforrások elosztásán át a díjazásokig a kortárs művészet szakemberei, illetve azok delegáltjai vették át a ma már természetesnek tűnő mátrix-rendszerben. A Mélyi által hiányolt érték- és érdek-meghatározás szinte magától ment végbe. Az utókor természetesen mindig könnyen ítél, de az akkoriban rendelkezésre álló adatokból és a tendenciák megsejtéséből mások számára már nyilvánvalóan kirajzolódhatott, hogy a nemzetközi struktúrákhoz való kapcsolódás egy idő után kívülről fogja felülírni a parciális érdekviszonyokat. Mélyi súlyos metodikai hibát vét, amikor nem elemzi (....) A kortárs művészet és a tömegművészet meglehetősen nagyvonalú, sőt durva elválasztásának témájában Mélyi szintén jelentősen téved. A MAOE rövidtávú előretörését 2015-től egyrészt a művészek önmenedzselésének rendszere, másrészt a művészeti intézményrendszer rohamos nemzetköziesedése fékezte le. Alapvető változást jelentett a '20-as évek elejétől kirajzolódó közös kultúrpolitikai alapprogram. Mint azt valamenynyien tudjuk, az európai múzeumi törvény hatálya szintén a húszas évek elejétől Magyarországra is kiterjedt, ennek hatására könnyebbé vált a magángyűjtemények vándoroltatása, flexibilisebbé a gyűjteményezés, és gördülékenyebbé a múzeumi együttműködés. A nemzetközi rendszer - szinte automatikusan - Magyarországon is intézményesen kettéválasztotta a kortárs képzőművészetet és a - Mélyi által bevezetett fogalmi konstrukció szerint - tömegművészetet. A filmvilágból ismert rendszerek, a kooprodukciós technikák átvétele szintén átrajzolta a magyar művészet térképét, annak egyre inkább európai színezetet adva. Az intézményi differenciálódás már a '20-as évek közepén egy nyitott, flexibilis rendszerben ment végbe, így Mélyi korábbi aggodalmai abban a tekintetben, hogy a Nemzeti Galéria, illetve a Műcsarnok Szépművészeti Múzeumba történt beolvasztásával esetleg egész korszakok és gyűjtőkörök veszíthetik el súlyukat, nevetségesekké váltak. Mélyi vizsgálatát indokolatlanul leszűkítette. Nem kapott teret a kortárs művészet oktatása, és a magángalériák sorsának 20 éves alakulását elemző passzus is meglehetősen sekélyes. Pedig a következő 20 év átalakulásának kulcsát már akkor is az oktatás jelentette. A 2014-ben bevezetett művészetoktatási reform, az úgynevezett „bresciai folyamat” keretében Magyarországon is mélyreható átalakulások kezdődtek, amelyek már a ’10-es évek végén éreztették hatásukat, elsősorban a nagynevű külföldi művészoktatók megjelenésével. A magángalériák ezzel egyidőben bekövetkezett világméretű boom-ja szintén jótékony hatást gyakorolt az egyre bővülő - és a húszas évek óta regionális vezető szerepre szert tett - magyarországi intézményrendszerre, ezt elősegítette az állami gyűjtemények egyes darabjainak értékesíthetőségét szabályozó rendelet, amelyet 2019-ben vezettek be. A Mélyi által a cikkében említett finanszírozási anomáliák is csupán a tízes évek elejéig jellemezték a magyar képzőművészet intézményrendszerét. Mélyi bírálja az NKA miniszteri keretének túlzott arányát, és előrevetíti ennek kártékony hatását. A 2015-ig terjedő időszakra vonatkozatva igaza is volt: az NKA miniszteri keret 2011-es emelése (aránya akkoriban 80 százalék) egy időre valóban lehetetlenné tette a kisebb intézmények működését. A miniszteri keret 2014-es eltörlése azonban gyorsan éreztette hatását, így ez mindössze rövid intermezzónak számít az intézményrendszer történetében. Mélyi ott is súlyosan téved (...) „Nos, innen már nem folytatnám.” MÉLYI József „Új lehetőség előtt a Műcsarnok" Múértó, 2005 szeptember „A Ludwig Múzeum perspektívái - Lehetetlen küldetés" Múértó, 2005 augusztus „Eltelt húsz év. A kortárs képzőművészeti intézményrendszer változásai és problémái Magyarországon" Új Művészet, 2010. január