Magyar Lettre Internationale 2010. ősz (78. szám)

BODOR - Bodor Ádámmal Selyem Zsuzsa beszélget. Mitől lesz az ember író? (Író-deák életmű-beszélgetések)

BODOR ÁDÁMMAL SELYEM ZSUZSA BESZÉLŐÉT író-deák életmű-beszélgetések Mitől lesz az ember író? SELYEM ZSUZSA ■ Megpróbáljuk az életutat és a műveket érinteni ebben a beszélgetésben. Az első kérdésem az volna: Mindannyian tudjuk, hogy Bodor Ádám sokat dolgozik egy szövegen, nem elégedett vele, sok ideig tart, amíg kiadja a kezéből. Melyik volt az első írásod, amit útjára bocsátottál? BODOR ÁDÁM ■ Ez egy azóta eléggé elfeledett írás. Nincs is benne az utolsó gyűjteményes elbe­széléskötetemben. A „Téli napok”. Ez volt az első. A keletkezésének a körülményeiről csak annyit árulhatok el, hogy szerettem volna írni egy novel­lát. Nem tartottam túlságosan sikeresnek ezt a vál­lalkozást, de az Utunk, a Kolozsváron akkor meg­jelenő irodalmi hetilap közölni akarta, azzal, hogy vajon a cenzúra mit fog ehhez szólni. Nem mint­ha politikai tartalma lett volna ennek az írásnak, inkább azért, mert ekkor dőlt el, hogy tulajdon­képpen pályára engedik-e a szerzőt vagy nem. És mivel nekem politikai priuszom volt, ez kétséges volt akkor. A szerkesztőségben ébresztett is ez ag­godalmakat. Ezen túljutottam. A második írásom, a „Kivégzés” volt az, amit körülbelül két és fél óra alatt írtam, és a később kialakult szokásomtól el­térően nem húztam meg, nem is írtam bele utána semmit. Úgy hagytam, ahogy van, úgy van mind a mai napig. Ha jól emlékszem, ez a Fülesbagolynak a nyitó írása. Hát ennyit tudnék mondani most hirtelenjében a kezdetekről. Még hozzátenném azt, hogy tulajdonképpen egy nagyon szerencsés időszakban kezdtem. Ez 1965 volt, amikor a romá­niai politikai életben érezhető volt egy bizonyos fokú lazulás, és majdhogynem reményt adó enge­dékenység és nyitottság a művészetek irányában. Úgyhogy az, hogy én közlési jogot kaptam, abban bizonyára a pillanatnyi politikai konstellációnak is szerepe volt.­­ Itt a kezdeteknél máris elég bonyolult a kép, hisz van egy 2010 felől nézve nehezen érthető, talán nem mindenki számára ismert szituáció, amelynek egyik része az, hogy Románia egy egé­szen sajátos formája az ún. kommunizmusnak, a másik az, hogy ilyen fiatalon hogy lehet vala­kinek politikai priusza. Elmesélnéd? És hogy ez hogyan függ össze az írással? ■ A politikai priuszom abból adódott, hogy ’52-ben néhány iskolatársammal államellenes röp­cédulákat nyomtattunk és terjesztettünk, és május elsejére időzítettük az első akciót, ami teljes si­kerrel járt. Az ismétlés, amit augusztus 23-ra ter­veztünk, ami Románia felszabadulásának ünnepe volt, már bukással végződött. Én akkor épp nem tartózkodtam Kolozsváron, de a társaim elbeszé­léséből tudom, hogy egyik társunkat a pincében az édesapja rajtakapta a röpcédulák nyomtatása közben. És azonnal felfogta, hogy itt most baj van. Aránylag egyenes és tisztességes ember volt, aki ugyanakkor tanácsra is szorult. Felhívta egy roko­nát, hogy beszéljék meg a dolgot, hogy most mi az eljárás a gyerekkel szemben, és egyáltalán hogy kezelhetik ezt az ügyet. Ez az illető rokon ügyészségi fogalmazó volt, és körülbelül 15 perc alatt már az állambiztonsági szervek tudomására hozta, amit megtudott. Úgy­hogy a társaságot - kivéve engem - egy éjszaka a Securitate felgöngyölte és letartóztatásba he­lyezte. Rám három nappal később került sor, mert én éppen a Radnai havasokban tartózkodtam, és nem vettem részt az akcióban. Egy egész különít­ményt küldtek a felkutatásomra, ami sikerrel is járt, és onnan kísértek be Kolozsvárra. Ez a törté­nelmi háttere dióhéjban a kezdeteknek. ■ Hány évig tartottak fogva benneteket? ■ Öt évre ítéltek eredetileg. ■ 17 évesek voltatok mind? ■ Igen, igen. De a román törvények szerint egy fiatalkorú 15 éves korától fogva felelős a tetteiért, már politikai értelemben, tehát elítélhető. Úgy­hogy mi élveztük a törvény teljes szigorát. Öt év börtönbüntetésre ítéltek, amit a fellebbezés során háromra mérsékeltek. Egyébként nekem akkor is szerencsém volt, mert egy nagyon kedves valla­tótisztet kaptam, aki jóságos ábrázatával nem is tudom, hogyan kerülhetett a pribékek közé. Se­gített a vallomás összeállításában, mindent előre mondott, amit rossz emlékezetemre hivatkozva igyekeztem elhallgatni. Ugyanis én akkor nem tudhattam, hogy az egész szervezetről ők akkor már mindent tudtak a korábbi vallomásokból, úgyhogy szűkszavúan kezeltem az ügyet. De ő mindig rávitt és segített, és a végén a jóindula­ta láttán megkérdeztem, hogy szerinte mennyit kapok. Azonnal rávágtam ötöt, és aztán később, ha minden jól megy, akkor ténylegesen hármat. És így is történt. Az ítélet már kész lehetett első pilla­nattól fogva. De a három évből végül csak kettőt töltöttünk le. Ez már egy más történet. Elmesél­jem? Lehet, hogy tanulságos lesz. Egyik osztálytársunk, a költő Palocsay Zsig­­mond édesapja, aki eredetileg tűzoltó volt alapfog­lalkozását tekintve, hobbiból a kertjében, ami Ko­lozsvár peremén terült el, a hegyoldalon, növény- és gyümölcsnemesítésbe kezdett. És hát amatőr létére valóban sikereket ért el. Úgyannyira, hogy a testvére virágüzletet nyitott Kolozsváron, a gyü­mölcsei pedig bevonultak a piacokra. Emlékszem, milyen óriási őszibarackokat hozott tízóraira a kedves osztálytárs, és kínálgatott persze másokat is. Úgyhogy a kardvirágokból meg a rózsából meg a szegfűből és a barackokból a pártrendezvények asztalára is jutott. Felkarolták ezt a selfmade mant, és bámulatosan rövid idő alatt befutott. Olyan ér­telemben, hogy a kertjét őrséggel látták el, kine­vezték kísérleti állomásnak, és valamikor az ötve­nes évek elején, nem sokkal a mi szervezkedésünk előtt, két demis végzettséggel és egy tűzoltósági gyorstalpalóval akadémikussá léptették elő. És ’54 augusztus 23-án, a román nemzeti ünnepen, álla­mi díjjal akarták kitüntetni. Ez a legnagyobb elis­merés volt annak idején. Az öreg Palocsay egye­nes ember lévén, ahogy az értesítést kézhez kapta, Bukarestbe utazott, és személyes kihallgatást kért a pártfőtitkártól, aki akkor Gheorghiu-Dej volt. Előadta neki a történetét, hogy köszöni szépen az elismerést, de nem veheti át, mert a fia államel­lenes szervezkedésért és összeesküvésért éppen börtönbüntetését tölti. Rövid gondolkodás után a pártfőtitkár azt mondta: Jó, hát akkor kiengedjük. Az öreg erre megcsóválta a fejét: nem úgy van az, mert nincs egyedül. Hát hogyhogy, hányan van­nak? Hát tizenheten. Ez már elég rossz hír lehetett, mert akkor visszavonult a pártfőtitkár. Talán még Moszkvát is felhívta, és jó sokára, órák múltán tért vissza azzal a hírrel, hogy jó, akkor kiengedjük az egész társaságot. És fogalmaztak az államta­nács részéről, akkor úgy hívták ezt, egy dekrétu­mot névre szólóan, és még aznap este kiengedtek. Nem aznap este, volt egy kis türelmi idő, szeptem­ber harmadikán engedtek ki. Fogalmunk se volt, hogy mi történt, egyszerűen összegyűjtöttek, azt hittük, hogy egy büntetőtelepre visznek valahova, közben kiengedtek. ■ És ezt elmesélte nektek később, hogy hogy tör­tént a látogatása Gheorghiu-Dej-nél ? ■ Igen. ■ Valamelyest egyetértett a ti államellenes ösz­­szeesküvésetekkel, egyáltalán hogy viszonyult ehhez? ■ Nem tudom. Furcsa, szigorú, mosolytalan ember volt, puritán életet élt, de tisztességes és BODOR Ádám A tanú Irodalmi, Bukarest, 1969 Plusz-minusz egy nap Kriterion, Bukarest, 1974 Megérkezés északra Kriterion, Bukarest, 1978 Milyen is egy hágó? Magvető, 1980 A Zangezur hegység Kriterion, Bukarest, 1981 Az Eufrátesz Babilonnál Szépirodalmi, 1985 Vissza a fülesbagolyhoz jelenkor 1992, 1997 Sinistra körzet Magvető, 1992 Az érsek látogatása Magvető, 1999 (Bálla Zsófiával) A börtön szaga Magvető, 2001 (Eve-Marie Kál­én interjúja) .Mindegy, milyen brutális vagy abszurd egy szitu­áció..." Magyar Lettre Internationale, 43 SELYEM Zsuzsa Valami helyet JAK-Kijárat, 2001 Szembe szél Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában Koinónia, 2004 „Egyetlen időm és a minyonok. (Kertész Imre regényeiről)" Múlt és Jövő, 2002. 4.

Next