Magyar Lettre Internationale 2010. ősz (78. szám)
BODOR - Bodor Ádámmal Selyem Zsuzsa beszélget. Mitől lesz az ember író? (Író-deák életmű-beszélgetések)
BODOR ÁDÁMMAL SELYEM ZSUZSA BESZÉLŐÉT író-deák életmű-beszélgetések Mitől lesz az ember író? SELYEM ZSUZSA ■ Megpróbáljuk az életutat és a műveket érinteni ebben a beszélgetésben. Az első kérdésem az volna: Mindannyian tudjuk, hogy Bodor Ádám sokat dolgozik egy szövegen, nem elégedett vele, sok ideig tart, amíg kiadja a kezéből. Melyik volt az első írásod, amit útjára bocsátottál? BODOR ÁDÁM ■ Ez egy azóta eléggé elfeledett írás. Nincs is benne az utolsó gyűjteményes elbeszéléskötetemben. A „Téli napok”. Ez volt az első. A keletkezésének a körülményeiről csak annyit árulhatok el, hogy szerettem volna írni egy novellát. Nem tartottam túlságosan sikeresnek ezt a vállalkozást, de az Utunk, a Kolozsváron akkor megjelenő irodalmi hetilap közölni akarta, azzal, hogy vajon a cenzúra mit fog ehhez szólni. Nem mintha politikai tartalma lett volna ennek az írásnak, inkább azért, mert ekkor dőlt el, hogy tulajdonképpen pályára engedik-e a szerzőt vagy nem. És mivel nekem politikai priuszom volt, ez kétséges volt akkor. A szerkesztőségben ébresztett is ez aggodalmakat. Ezen túljutottam. A második írásom, a „Kivégzés” volt az, amit körülbelül két és fél óra alatt írtam, és a később kialakult szokásomtól eltérően nem húztam meg, nem is írtam bele utána semmit. Úgy hagytam, ahogy van, úgy van mind a mai napig. Ha jól emlékszem, ez a Fülesbagolynak a nyitó írása. Hát ennyit tudnék mondani most hirtelenjében a kezdetekről. Még hozzátenném azt, hogy tulajdonképpen egy nagyon szerencsés időszakban kezdtem. Ez 1965 volt, amikor a romániai politikai életben érezhető volt egy bizonyos fokú lazulás, és majdhogynem reményt adó engedékenység és nyitottság a művészetek irányában. Úgyhogy az, hogy én közlési jogot kaptam, abban bizonyára a pillanatnyi politikai konstellációnak is szerepe volt. Itt a kezdeteknél máris elég bonyolult a kép, hisz van egy 2010 felől nézve nehezen érthető, talán nem mindenki számára ismert szituáció, amelynek egyik része az, hogy Románia egy egészen sajátos formája az ún. kommunizmusnak, a másik az, hogy ilyen fiatalon hogy lehet valakinek politikai priusza. Elmesélnéd? És hogy ez hogyan függ össze az írással? ■ A politikai priuszom abból adódott, hogy ’52-ben néhány iskolatársammal államellenes röpcédulákat nyomtattunk és terjesztettünk, és május elsejére időzítettük az első akciót, ami teljes sikerrel járt. Az ismétlés, amit augusztus 23-ra terveztünk, ami Románia felszabadulásának ünnepe volt, már bukással végződött. Én akkor épp nem tartózkodtam Kolozsváron, de a társaim elbeszéléséből tudom, hogy egyik társunkat a pincében az édesapja rajtakapta a röpcédulák nyomtatása közben. És azonnal felfogta, hogy itt most baj van. Aránylag egyenes és tisztességes ember volt, aki ugyanakkor tanácsra is szorult. Felhívta egy rokonát, hogy beszéljék meg a dolgot, hogy most mi az eljárás a gyerekkel szemben, és egyáltalán hogy kezelhetik ezt az ügyet. Ez az illető rokon ügyészségi fogalmazó volt, és körülbelül 15 perc alatt már az állambiztonsági szervek tudomására hozta, amit megtudott. Úgyhogy a társaságot - kivéve engem - egy éjszaka a Securitate felgöngyölte és letartóztatásba helyezte. Rám három nappal később került sor, mert én éppen a Radnai havasokban tartózkodtam, és nem vettem részt az akcióban. Egy egész különítményt küldtek a felkutatásomra, ami sikerrel is járt, és onnan kísértek be Kolozsvárra. Ez a történelmi háttere dióhéjban a kezdeteknek. ■ Hány évig tartottak fogva benneteket? ■ Öt évre ítéltek eredetileg. ■ 17 évesek voltatok mind? ■ Igen, igen. De a román törvények szerint egy fiatalkorú 15 éves korától fogva felelős a tetteiért, már politikai értelemben, tehát elítélhető. Úgyhogy mi élveztük a törvény teljes szigorát. Öt év börtönbüntetésre ítéltek, amit a fellebbezés során háromra mérsékeltek. Egyébként nekem akkor is szerencsém volt, mert egy nagyon kedves vallatótisztet kaptam, aki jóságos ábrázatával nem is tudom, hogyan kerülhetett a pribékek közé. Segített a vallomás összeállításában, mindent előre mondott, amit rossz emlékezetemre hivatkozva igyekeztem elhallgatni. Ugyanis én akkor nem tudhattam, hogy az egész szervezetről ők akkor már mindent tudtak a korábbi vallomásokból, úgyhogy szűkszavúan kezeltem az ügyet. De ő mindig rávitt és segített, és a végén a jóindulata láttán megkérdeztem, hogy szerinte mennyit kapok. Azonnal rávágtam ötöt, és aztán később, ha minden jól megy, akkor ténylegesen hármat. És így is történt. Az ítélet már kész lehetett első pillanattól fogva. De a három évből végül csak kettőt töltöttünk le. Ez már egy más történet. Elmeséljem? Lehet, hogy tanulságos lesz. Egyik osztálytársunk, a költő Palocsay Zsigmond édesapja, aki eredetileg tűzoltó volt alapfoglalkozását tekintve, hobbiból a kertjében, ami Kolozsvár peremén terült el, a hegyoldalon, növény- és gyümölcsnemesítésbe kezdett. És hát amatőr létére valóban sikereket ért el. Úgyannyira, hogy a testvére virágüzletet nyitott Kolozsváron, a gyümölcsei pedig bevonultak a piacokra. Emlékszem, milyen óriási őszibarackokat hozott tízóraira a kedves osztálytárs, és kínálgatott persze másokat is. Úgyhogy a kardvirágokból meg a rózsából meg a szegfűből és a barackokból a pártrendezvények asztalára is jutott. Felkarolták ezt a selfmade mant, és bámulatosan rövid idő alatt befutott. Olyan értelemben, hogy a kertjét őrséggel látták el, kinevezték kísérleti állomásnak, és valamikor az ötvenes évek elején, nem sokkal a mi szervezkedésünk előtt, két demis végzettséggel és egy tűzoltósági gyorstalpalóval akadémikussá léptették elő. És ’54 augusztus 23-án, a román nemzeti ünnepen, állami díjjal akarták kitüntetni. Ez a legnagyobb elismerés volt annak idején. Az öreg Palocsay egyenes ember lévén, ahogy az értesítést kézhez kapta, Bukarestbe utazott, és személyes kihallgatást kért a pártfőtitkártól, aki akkor Gheorghiu-Dej volt. Előadta neki a történetét, hogy köszöni szépen az elismerést, de nem veheti át, mert a fia államellenes szervezkedésért és összeesküvésért éppen börtönbüntetését tölti. Rövid gondolkodás után a pártfőtitkár azt mondta: Jó, hát akkor kiengedjük. Az öreg erre megcsóválta a fejét: nem úgy van az, mert nincs egyedül. Hát hogyhogy, hányan vannak? Hát tizenheten. Ez már elég rossz hír lehetett, mert akkor visszavonult a pártfőtitkár. Talán még Moszkvát is felhívta, és jó sokára, órák múltán tért vissza azzal a hírrel, hogy jó, akkor kiengedjük az egész társaságot. És fogalmaztak az államtanács részéről, akkor úgy hívták ezt, egy dekrétumot névre szólóan, és még aznap este kiengedtek. Nem aznap este, volt egy kis türelmi idő, szeptember harmadikán engedtek ki. Fogalmunk se volt, hogy mi történt, egyszerűen összegyűjtöttek, azt hittük, hogy egy büntetőtelepre visznek valahova, közben kiengedtek. ■ És ezt elmesélte nektek később, hogy hogy történt a látogatása Gheorghiu-Dej-nél ? ■ Igen. ■ Valamelyest egyetértett a ti államellenes öszszeesküvésetekkel, egyáltalán hogy viszonyult ehhez? ■ Nem tudom. Furcsa, szigorú, mosolytalan ember volt, puritán életet élt, de tisztességes és BODOR Ádám A tanú Irodalmi, Bukarest, 1969 Plusz-minusz egy nap Kriterion, Bukarest, 1974 Megérkezés északra Kriterion, Bukarest, 1978 Milyen is egy hágó? Magvető, 1980 A Zangezur hegység Kriterion, Bukarest, 1981 Az Eufrátesz Babilonnál Szépirodalmi, 1985 Vissza a fülesbagolyhoz jelenkor 1992, 1997 Sinistra körzet Magvető, 1992 Az érsek látogatása Magvető, 1999 (Bálla Zsófiával) A börtön szaga Magvető, 2001 (Eve-Marie Kálén interjúja) .Mindegy, milyen brutális vagy abszurd egy szituáció..." Magyar Lettre Internationale, 43 SELYEM Zsuzsa Valami helyet JAK-Kijárat, 2001 Szembe szél Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában Koinónia, 2004 „Egyetlen időm és a minyonok. (Kertész Imre regényeiről)" Múlt és Jövő, 2002. 4.