Magyar Lettre Internationale 2011. tavasz (80. szám)

EURÓPAI ÍRÓTALÁLKOZÓ - Tóth Krisztina: A meteorológiai regény (Jean Rouaud könyvéről)

TÓTH Krisztina Porhó Magvető, 2001 Síró ponyva Magvető, 2004 Vonalkód Magvető, 2006 Magas labda Magvető, 2009 Hazaviszlek, jó? Magvető, 2009 (szerk.) A látogatás (kortárs francia költők) JAK Világirodalmi sorozat - Jelenkor, 1996 18 A meteorológiai regény TÓTH KRISZTINA Jean Rouaud könyvéről Ha valaki a nyolcvanas évek végén föltette volna azt a kérdést akár az olvasóknak, akár az irodalom hivatásos befogadóinak, a kritikusoknak, vagy a szépirodalmat megjelentető könyvkiadóknak, hogy hisznek-e a történelmi regény vagy a család­­regény újraéleszthetőségében, bizonyára elnéző­en mosolyogtak volna. A mai olvasó kétségtelenül anakronisztikusnak érezné a családregény rein­karnációját a maga klasszikus formájában. A tör­ténelmi regénnyel nagyjából ugyanez a helyzet: nem hiszem, hogy Maurice Druon vagy Roger Martin du Gard nagyszabású művei után egy in­duló, fiatal szerző ugyanezen epikai keretek közt érvényesen megvalósíthatónak érezte volna el­képzeléseit. Az Új regény által hozott fordulat és az Oulipo üdítő és felszabadító hatása beépült a regényről való gondolkodásba, és ahogy minde­nütt, a kortárs francia irodalomban is fokozatosan kitermelte a posztmodern korszak történet iránti szemérmes, iróniával ellensúlyozott, ám leküzd­hetetlen nosztalgiáját. A prózában ehhez társult a kortárs francia lírában még mindig kevéssé jellem­ző távolságtartó, szenvtelen humor, amit a magyar olvasók többek között például Jean Echenoz mű­veiből ismerhetnek. Egy vájtfülű, az epikai kontextust, olvasói igé­nyeket és a könyvpiac kimondatlan elvárásait egyaránt ismerő szerző szintén elnézően csóválta volna a fejét a nyolcvanas évek végén egy ilyen kér­désre. Ám az akkor első regényét író, 1952-es szü­letésű Jean Ronaud kívülről érkezett az irodalom­ba, nem béklyózták tehát sem a szakmai kánonok, sem az úgynevezett piaci és olvasói szempontok. Nem állítjuk, hogy irodalmi tekintetben teljesen ártatlan volt, bár a romantikus olvasói képzelet szereti viszontlátni a szerzőkben a képzetlen ős­zseni archetípusát, aki a semmiből lép teljes vér­­tezetben az irodalmi élet színpadára. Ez azonban még olyan írók esetében sem igaz, mint Ronaud, aki tényleg viszonylag későn, harmincnyolc éve­sen fejezte be első regényét. Azt szokták mondani, a líra a fiatal kor műne­me, az epika az érett koré. Én nem feltétlenül hi­szek ebben, de azt belátom, hogy a prózához kell némi elraktározott tapasztalati anyag. Rolaud is sokáig gyűjtögette azokat a kis mozaikokat, ame­lyekből aztán könyve összeállt. Hogy mi minden került bele ebbe a szövegbe, arra még később kitérünk, nézzük azonban most meg, mi előz­te meg a szerző robbanásszerű megjelenését az irodalomban. Gimnazistaként futballozott és hegedülő nagy­apjától zenei tehetséget is örökölt. A foci azon­ban nem volt az erőssége, ráadásul rövidlátása miatt szemüveget is kellett viselnie. Szívesebben olvasott s mélyedt el a régi fotográfiái közt, ame­lyekhez hozzáképzelte a keringő, vissza-visszatérő családi történeteket. A család egyébként az alsó- Szajnavidéken élt, a szerző Saint- Nazare-ben vé­gezte a gimnáziumot, az egyetemet pedig Nantes­­ban. Az eső utáni város vibráló képei a szemüve­gen megülő vízcseppek látomásos fényfoltjaival vélhetően ebből az időszakból származnak. Az életrajz számos anekdotikus részlettel is szolgál, a szerző ugyanis nem csak újságárusként és orvosi lexikonok terjesztőjeként, de még benzinkutas­ként is dolgozott, mígnem 1988-ban egy könyves­bolt alkalmazottjaként - immár Párizsban - meg nem ismerte a Minuit főszerkesztőjét, könyvének leendő kiadóját. Ez az első regény, A becsület mezején pedig egy történelmi és családregény volt. Ez a definí­ció azonban kevéssé fedi a besorolásnak ellenálló, áramló, könnyed, egyszerre ironikus és szomorú szöveget, amely olyan üdítően hatott, hogy már 1990-es megjelenése után rögtön Goncourt-díjjal jutalmazták és ismertté tette írója nevét. Az első világháborús helyszínekig visszanyú­ló, három nemzedéken átívelő könyv mindenna­pi jeleneteken keresztül mesél egy család életéről. Rolaud, aki tizenegy évesen elvesztette az apját és a következő évben, 1964-ben gyerekkorának két másik fontos szereplőjét, apai nagyapját, va­lamint apja nagynénjét is, a halálesetekre felfűz­ve állít emléket a gyengédséggel és humorral áb­rázolt családnak. Az utóbb említett két szereplő, Alphonse Burgaud úriszabó és Marie, a tanítónő egyébként részletes életrajzi adatokkal és névvel jelennek meg a könyvben, ám sok más helyszín és szereplő esetében Ronaud apró változtatáso­kat eszközölt. Campbon helyett Random, Riancé helyett Riallé szerepel. A változtatásokról maga a szerző vall abban a könyvben, amelyik csak az édesanyja halála után négy évvel látott napvilágot. Az, hogy a nevek és a helyszínek betű szerint pon­tosan vannak-e megírva, tulajdonképpen teljesen lényegtelen abból a szempontból, hogy a család­­történet maga végig dokumentumokon és emlé­kek mentén halad, és a megjelenő figurákat a re­gény végére mi is személyes ismerősnek érezzük. A könyv úgy indul, mint egy mulatságos road­­movie. A hóbortos, folyton cigarettázó, életveszé­lyesen vezető nagypapa egy két lóerős Citroen­ben szállítja az unokákat. A Citroen a leírás sze­rint kívülről folyton beázik, az utastérből gyerek­szemmel nézve pedig egy ősállat koponyaüregé­hez hasonlít. A szerző mindjárt az elején olyan erős atmosz­férát teremt, hogy ezek után az olvasó észre sem veszi, hogy oldalakon keresztül a vidékre jellemző záporok és esők permetében halad. Az esők leírá­sa egyébként számomra a regény egyik legszebb része: pontos, érzéki, mégis lebegően költői föld­rajzi és kulturális hátteret adnak a szürke ég előtt lassanként kibontakozó emberi sziluetteknek. Ha létezne ilyen besorolás, a történelmi és családre­génynél sokkal pontosabbnak érezném a meteo­rológiai regényt, hiszen az időjárás itt nem puszta adalék, hanem a szereplők lelki alkatát és a melan­kolikus lassúsággal folyó eseményeket meghatáro­zó pszichológiai tényező. Amikor a család a délen élő lány meglátogatására indul nyaralni, a nagypa­pában is feltámad a tűz, és titkos útra csábul a na­turisták pirulva emlegetett szigetére. Marie, a szentképeket gyűjtögető fáradhatatlan nagynéni, Joseph, a néni korán meghalt öccse és Émile testvérbátyja mellett, akik tragikus sorsuk­kal meghatározzák a családi krónikát, fontos sze­rep jut a nagyszülők ábrázolásának. A szerző Aline és Pierre alakját is remek jelenetek sorában örökíti meg, és rajtuk, valamint az ifjan elhunyt Josephen keresztül jut el végül az első világháború sáros lövészárkaiig. Amire idáig érünk, addigra, mint mondtam, már mély személyes közünk van a regény összes szereplőjéhez. Nemcsak a főszereplőkhöz, hanem a bravúros pontossággal ábrázolt sírásóhoz és a fiához, a szószátyár kis szerzeteshez és az összes többi figurához is. És ettől kezdve nem a törté­nelmi konfliktust érzékeljük, hanem a személyes tragédiát. A mustárgázban fuldokló katonák nem katonák, hanem Josephek és Emilek, akiket az ál­talunk is jól ismert szülők várnak egy konyhában, amelyben már maguk is vakon eltájékozódnánk. Próbakérdés az olvasóhoz: hol és miben tar­totta a nagypapa a dugicukrot? Na ugye, hogy emlékeznek! Az ilyen és hasonló finom részletek­től olyan felejthetetlenül jó Jean Ronaud regénye, A becsület mezején. Magyar Lettre Internate­0 . s­z­á­m 2011 tavasz

Next