Magyar Lettre Internationale 2011. tavasz (80. szám)
ESTERHÁZY - Esterházy Péterrel Selyem Zsuzsa beszélget: "Amit el akarok mondani, az többnyire nem egy történet"
VALUSKA GÁBOR FOTÓJA ESTERHÁZY PÉTER ÉS SELYEM ZSUZSA BESZÉLGETÉSE Amit el akarok mondani, az nem egy történet SELYEM ZSUZSA ■ A Találunk szavakat kötetben olvastam a hajdani Mozgó Világban megjelent kritikát az első írásaidról. Nem tudtam, hogy te verseket is írtál a legelején. Ez hogy volt? ESTERHÁZY PÉTER ■ Ez így, ebben a formában nem igaz. Ja, a Bata bevezetőjében van. Bata Imrét Weöres Sándornál ismertem meg, és úgy lett nekem aztán segítőm vagy mentorom. Öreg barátom. Sokat köszönhetek neki, hálás is vagyok. Csak annyi történt, hogy én ilyen egy mondatokat írtam A4-es lapokra, és azokat mutattam meg Weöresnek. És ezeket láthatta Imre annak idején, és nevezte aztán verseknek. Olyan mondatok egyébként, amelyek később belekerültek az első kötetembe, a Fancsikó és Pintába. Hát ezt most nagyon úgy mondtam, ahogy mindig. ■ Hogyan kezdtél el efféle mondatokat írni? ■ Ez rosszul elmesélhető történet, az én íróságomnak a kezdete, mert van benne valami utólag is fölfoghatatlanul arcátlan. Nekem nincsenek 12-13-14 éves koromból szövegeim, nem írtam rémdrámákat. .. Márton Lacinak van, azt hiszem, nem tudom hány száz oldalas ouevre-je tízéves korától kezdve. Nem is voltam különösen..., mindig el szoktam nagy élvezettel mondani, hogy az osztályban nem én voltam a legjobb magyaros, hanem a Say Pisti, és így tovább... Tehát hogy nem csináltam én azokkal a láthatóan szunnyadó képességekkel semmit. Ilyesmi mondható, hogy „A fogalmazás csak problémát okozott, de ezt utólag jó jelnek lehet tekinteni.” Tehát a vonatkozó Thomas Mann vagy Goethe idézet szellemében, hogy „író az, akinek problémát okoz a nyelv.” Hát nekem csak azt okozott. És akkor valamikor 17 éves koromban - most már lassan csak kikristályosodott ez a történet, hogy hogyan is kell elmesélni -, tehát házi dolgozat, és lehetett választani, esszé vagy novella, és én a novellát választottam. Gyakorlati megfontolásokból, mert az esszének legalább hat oldalnak kellett lennie, ez meg bárhány lehetett, és a bárhány az kevesebb, mint hat. És így három és fél lett. Ez az írás aztán nagy élmény lett nekem valóban. Mert csak úgy kitaláltam dolgokat. Kitaláltam - akkor még volt nálam cselekmény -, és nagy élvezet volt ezeket kitalálni. Akkor ezen nagyon megnyugodtam. Tényleg megnyugodtam. Ez a rosszul elmesélhető része. Szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy én író vagyok. De azt nem gondoltam, hogy ettől kezdve írnom kéne. Nem is írtam. ■ Azt el tudnád mesélni, hogy egy 14-15 éves fiatalembernek miért okoz problémát a nyelv. Mit éreztél? Abban a közegben, a hetvenes években... ■ Nem a nyelv okozott problémát. A fogalmazás okozott problémát. Van egy alaptörténetem, hogy osztálykirándulás volt, és erről kellett élménybeszámolót írni. És nem ment, így forgattam, úgy forgattam, és nem. Jó tanuló voltam. Tehát nyilván meg tudtam volna írni, de valamiért nem. ■ Miért nem tud megírni Esterházy Péter egy beszámolót az osztálykirándulásról? ■ Most már látom, miért. Nagyon nehéz eldönteni a hangot, hogy ki beszél, hogy hogyan beszél. Olyan kérdéseket tettem föl magamnak, vagy öntudatlanul lett problémám, ami egy normális gimnazista gyereknek, pláne, ha jó tanuló, nem problémája. Nekem problémám, hogy egyáltalán miért kezdek írni, miért lesz egy szöveg. Olyan kérdések gátoltak, amik nem normális kérdések. És akkor mentem apámhoz, hogy segítsen. Ő jól tudott fogalmazni, mondta, meséljem el, mi történt. Az nem okozott problémát. Pontosan leírtam az osztályban lévő viszonyokat, a hierarchiát, az anekdotákat, olyanokat, hogy a Keresztesi nevű osztálytársunk egy keresztesviperát talált, amiről kiderült, hogy egy sikló... És amikor a végére értem, akkor azt mondta az apám, és még csak ideges se volt, hogy na, ezt kell akkor megírnod. De azt én nem tudtam. Mert ugyan volt élményem, de nem volt mondatom. Hát így, ez az igazi probléma, hogy van-e mondat. Voltam tizenhat éves talán? Tehát nem egészen fiatal. Más az, és tényleg más, valamit elmondani, és leírni. Mert amikor mondod, akkor nagyon sok lehetőséged van: kicsit nevetgélsz, megállsz, mutogatsz. .. Nyilván ez zavart. Azt nem láttam..., ugye mindig ez a probléma, vagy az egyik probléma, hogy hogyan találom meg a legjobb megoldást, mert csak az számít. Minden más érdektelen. Akkor se érdekes, ha jó. Akkor se érdekes, ha nagyon jó. Azt kell tudnom, hogy ennél jobb nincs. Mert ha ezt nem tudom, akkor nem lehet megírni. Dumálni még lehet. Kocsmában, interjúban. Papíron viszont nem lehet mást csinálni. És nyilván ez volt, azt gondolom most így észjáratra, ami engem megállított. Később egy-két rövidebbet írtam, meg is jelentek, hát azokat majdnem lehet prózaversnek mondani, mondjuk, de két kezemen meg bírom számolni, az Egyetemi lapokban. ■ És mi volt más, amikor ezeket írtad? Hogy nem kellett egy adott műfajnak megfelelni? ■ Nem. Hát közben ugye kiderült, kiderítettem magamról, hogy író vagyok. Ezeket meg tudtam... úgy ahogy. Viszont engem az érdekelt, hogy mi az, amit szavatolni tudok. Amiért jótállok. Később, Oravecz Hét köteténél, amik tulajdonképpen ilyen Celanon edzett, kicsi, rövid darabok, akkor éreztem ezt - ugye a korai Tandorik is jók erre -, hogy csak azt, csak annyit szabad leírni, amennyiről tudom, hogy... hogy valóságos. És azok nekem akkor az egy mondatnyik voltak. Nem nagy mondatok, tehát nem látványos mondatok voltak, semmilyen mondatok voltak. Az volt a meglepő, hogy Weöres ezeket komolyan vette. Biztató szavakkal. Azt én akkor még nem tudtam hála istennek, hogy azt hiszem, mindenkivel így beszélt. Bár nem egészen. Mert amikor később másokat mutattam neki, akkor olyanokat mondott, amit én úgy értelmezhettem, hogy tiszta dicséret, miközben mindenféle... nem kritika, hanem figyelmeztetés volt benne, amit mondjuk tíz év múlva értettem meg. ■ Például mit? ■ Például azt mondta, hogy „Nahát! Ez a mondatod a saját farkába harap!” Hát és ennek baromira örültem. De az nem jó, ha minden mondat a saját farkába harap. Tehát hogy ez baj, vagy pontosabban ez egy veszély, hogy ez valami, amit nem biztos, hogy látok. Valóban nem láttam. Vagyis közben volt neki valamiféle zseniális, nem tudatos, didaktikai képessége. Tehát voltak ezek az egy mondatok, és ezeknek nagy része aztán bekerült a Fancsikó és Pintába. A Fancsikó és Pintán ugyanez látszik, ugyanez a kicsi merevség, hogy csak annyit mer vállalni az elbeszélésből, amennyiért jót tud állni. A hömpölygésnek ott, kérem, nyoma sincs. Ez az óvatos haladás. Hogy ezt még mondhatom, de itt erről már nem mondhatok sajnálatosan semmit. Pedig talán tudnék, és érdekes is volna. A valóság és a szöveg viszonyának kérdése és kérdésessége . Hogyan lesz ezekből a nagyon redukált és óvatosan haladó mondatokból történet? Kellő történet? Az iskolában úgy szokták tanítani, hogy a regény az, aminek vannak szereplői, cselekménye, narrátor, ilyesmi. Cselekmény: a te szövegeidben nem annyira magától értetődik. ESTERHÁZY Péter Fancsikó és Pinta Magvető, 1976 Pápai vizeken ne kalózkodj Magvető, 1977 Termelési regény Magvető, 1979 Fuharosok Magvető, 1983 Bevezetés a szépirodalomba Függő (1981) Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982) Daisy (1984) Kis Magyar Pornográfia (1984) A szív segédigéi (1985) Magvető, 1986 Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk Magvető, 1987 A kitömött hattyú Magvető, 1988 Hrabal könyve Magvető, 1990 Az elefántcsonttoronyból Magvető, 1991 A halacska csodálatos élete Magvető, 1991 Hahn-Hahn grófnő pillantása Magvető, 1992 Egy kékharisnya följegyzéseiből Magvető, 1994 Búcsúszimfónia Helikon, 1994 Magvető, 2001 Egy nő Magvető, 1995 Egy kék haris Magvető, 1996 Harmonia caelestis Magvető, 2000 javított kiadás Magvető, 2002 író-deák sorozat ESTERHÁZY