Magyar Lettre Internationale 2011. tavasz (80. szám)

ESTERHÁZY - Esterházy Péterrel Selyem Zsuzsa beszélget: "Amit el akarok mondani, az többnyire nem egy történet"

VALUSKA GÁBOR FOTÓJA ESTERHÁZY PÉTER ÉS SELYEM ZSUZSA BESZÉLGETÉSE Amit el akarok mondani, az nem egy történet SELYEM ZSUZSA ■ A Találunk szavakat kötet­ben olvastam a hajdani Mozgó Világban meg­jelent kritikát az első írásaidról. Nem tudtam, hogy te verseket is írtál a legelején. Ez hogy volt? ESTERHÁZY PÉTER ■ Ez így, ebben a formá­ban nem igaz. Ja, a Bata bevezetőjében van. Bata Imrét Weöres Sándornál ismertem meg, és úgy lett nekem aztán segítőm vagy mentorom. Öreg barátom. Sokat köszönhetek neki, hálás is vagyok. Csak annyi történt, hogy én ilyen egy­ mondato­­kat írtam A4-es lapokra, és azokat mutattam meg Weöresnek. És ezeket láthatta Imre annak ide­jén, és nevezte aztán verseknek. Olyan mondatok egyébként, amelyek később belekerültek az első kötetembe, a Fancsikó és Pintába. Hát ezt most nagyon úgy mondtam, ahogy mindig. ■ Hogyan kezdtél el efféle mondatokat írni? ■ Ez rosszul elmesélhető történet, az én íróságom­nak a kezdete, mert van benne valami utólag is föl­­foghatatlanul arcátlan. Nekem nincsenek 12-13-14 éves koromból szövegeim, nem írtam rémdrámá­kat. .. Márton Lacinak van, azt hiszem, nem tudom hány száz oldalas ouevre-je tízéves korától kezdve. Nem is voltam különösen..., mindig el szoktam nagy élvezettel mondani, hogy az osztályban nem én voltam a legjobb magyaros, hanem a Say Pisti, és így tovább... Tehát hogy nem csináltam én azok­kal a láthatóan szunnyadó képességekkel semmit. Ilyesmi mondható, hogy „A fogalmazás csak prob­lémát okozott, de ezt utólag jó jelnek lehet tekinte­ni.” Tehát a vonatkozó Thomas Mann vagy Goethe idézet szellemében, hogy „író az, akinek problémát okoz a nyelv.” Hát nekem csak azt okozott. És akkor valamikor 17 éves koromban - most már lassan csak kikristályosodott ez a történet, hogy hogyan is kell elmesélni -, tehát házi dolgo­zat, és lehetett választani, esszé vagy novella, és én a novellát választottam. Gyakorlati megfontolások­ból, mert az esszének legalább hat oldalnak kellett lennie, ez meg bárhány lehetett, és a bárhány az kevesebb, mint hat. És így három és fél lett. Ez az írás aztán nagy élmény lett nekem valóban. Mert csak úgy kitaláltam dolgokat. Kitaláltam - akkor még volt nálam cselekmény -, és nagy élvezet volt ezeket kitalálni. Akkor ezen nagyon megnyugodtam. Tényleg megnyugodtam. Ez a rosszul elmesélhető része. Szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy én író vagyok. De azt nem gondoltam, hogy ettől kezdve írnom kéne. Nem is írtam. ■ Azt el tudnád mesélni, hogy egy 14-15­ éves fi­atal­embernek miért okoz problémát a nyelv­. Mit éreztél? Abban a közegben, a hetvenes években... ■ Nem a nyelv okozott problémát. A fogalma­zás okozott problémát. Van egy alap­történetem, hogy osztálykirándulás volt, és erről kellett él­ménybeszámolót írni. És nem ment, így forgattam, úgy forgattam, és nem. Jó tanuló voltam. Tehát nyilván meg tudtam volna írni, de valamiért nem. ■ Miért nem tud megírni Esterházy Péter egy beszámolót az osztálykirándulásról? ■ Most már látom, miért. Nagyon nehéz eldön­teni a hangot, hogy ki beszél, hogy hogyan be­szél. Olyan kérdéseket tettem föl magamnak, vagy öntudatlanul lett problémám, ami egy normális gimnazista gyereknek, pláne, ha jó tanuló, nem problémája. Nekem problémám, hogy egyáltalán miért kezdek írni, miért lesz egy szöveg. Olyan kérdések gátoltak, amik nem normális kérdések. És akkor mentem apámhoz, hogy segítsen. Ő jól tudott fogalmazni, mondta, meséljem el, mi tör­tént. Az nem okozott problémát. Pontosan leírtam az osztályban lévő viszonyokat, a hierarchiát, az anekdotákat, olyanokat, hogy a Keresztesi nevű osztálytársunk egy keresztesviperát talált, amiről kiderült, hogy egy sikló... És amikor a végére értem, akkor azt mondta az apám, és még csak ideges se volt, hogy na, ezt kell akkor megírnod. De azt én nem tudtam. Mert ugyan volt élményem, de nem volt mondatom. Hát így, ez az igazi prob­léma, hogy van-e mondat. Voltam tizenhat éves talán? Tehát nem egészen fiatal. Más az, és tényleg más, valamit elmondani, és leírni. Mert amikor mondod, akkor nagyon sok lehetőséged van: kicsit nevetgélsz, megállsz, mu­togatsz. .. Nyilván ez zavart. Azt nem láttam..., ugye mindig ez a probléma, vagy az egyik prob­léma, hogy hogyan találom meg a legjobb megol­dást, mert csak az számít. Minden más érdektelen. Akkor se érdekes, ha jó. Akkor se érdekes, ha na­gyon jó. Azt kell tudnom, hogy ennél jobb nincs. Mert ha ezt nem tudom, akkor nem lehet megírni. Dumálni még lehet. Kocsmában, interjúban. Papí­ron viszont nem lehet mást csinálni. És nyilván ez volt, azt gondolom most így észjáratra, ami engem megállított. Később egy-két rövidebbet írtam, meg is jelen­tek, hát azokat majdnem lehet prózaversnek mon­dani, mondjuk, de két kezemen meg bírom szá­molni, az Egyetemi lapokban. ■ És mi volt más, amikor ezeket írtad? Hogy nem kellett egy adott műfajnak megfelelni? ■ Nem. Hát közben ugye kiderült, kiderítettem magamról, hogy író vagyok. Ezeket meg tudtam... úgy ahogy. Viszont engem az érdekelt, hogy mi az, amit szavatolni tudok. Amiért jótállok. Később, Oravecz Hét köteténél, amik tulajdonképpen ilyen Celanon edzett, kicsi, rövid darabok, akkor érez­tem ezt - ugye a korai Tandorik is jók erre -, hogy csak azt, csak annyit szabad leírni, amennyiről tudom, hogy... hogy valóságos. És azok nekem akkor az egy mondatnyik voltak. Nem nagy mon­datok, tehát nem látványos mondatok voltak, sem­milyen mondatok voltak. Az volt a meglepő, hogy Weöres ezeket komolyan vette. Biztató szavakkal. Azt én akkor még nem tudtam hála istennek, hogy azt hiszem, mindenkivel így beszélt. Bár nem egé­szen. Mert amikor később másokat mutattam neki, akkor olyanokat mondott, amit én úgy értelmez­hettem, hogy tiszta dicséret, miközben mindenfé­le... nem kritika, hanem figyelmeztetés volt benne, amit mondjuk tíz év múlva értettem meg. ■ Például mit? ■ Például azt mondta, hogy „Nahát! Ez a monda­tod a saját farkába harap!” Hát és ennek baromira örültem. De az nem jó, ha minden mondat a saját farkába harap. Tehát hogy ez baj, vagy pontosab­ban ez egy veszély, hogy ez valami, amit nem biz­tos, hogy látok. Valóban nem láttam. Vagyis köz­ben volt neki valamiféle zseniális, nem tudatos, didaktikai képessége. Tehát voltak ezek az egy­ mondatok, és ezeknek nagy része aztán bekerült a Fancsikó és Pintába. A Fancsikó és Pintán ugyanez látszik, ugyanez a kicsi merevség, hogy csak annyit mer vállalni az el­beszélésből, amennyiért jót tud állni. A hömpöly­­gésnek ott, kérem, nyoma sincs. Ez az óvatos ha­ladás. Hogy ezt még mondhatom, de itt erről már nem mondhatok sajnálatosan semmit. Pedig talán tudnék, és érdekes is volna. A valóság és a szöveg viszonyának kérdése és kérdésessége . Hogyan lesz ezekből a nagyon redukált és óvatosan haladó mondatokból történet? Kell­­ő történet? Az iskolában úgy szokták tanítani, hogy a regény az, aminek vannak szereplői, cse­lekménye, narrátor, ilyesmi. Cselekmény: a te szövegeidben nem annyira magától értetődik. ESTERHÁZY Péter Fancsikó és Pinta Magvető, 1976 Pápai vizeken ne kalózkodj Magvető, 1977 Termelési­ regény Magvető, 1979 Fuharosok Magvető, 1983 Bevezetés a szépirodalomba Függő (1981) Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982) Daisy (1984) Kis Magyar Pornográfia (1984) A szív segédigéi (1985) Magvető, 1986 Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk Magvető, 1987 A kitömött hattyú Magvető, 1988 Hrabal könyve Magvető, 1990 Az elefántcsont­­toronyból Magvető, 1991 A halacska csodálatos élete Magvető, 1991 Hahn-Hahn grófnő pillantása Magvető, 1992 Egy kékharisnya följegyzéseiből Magvető, 1994 Búcsúszimfónia Helikon, 1994 Magvető, 2001 Egy nő Magvető, 1995 Egy kék haris Magvető, 1996 Harmonia caelestis Magvető, 2000 javított kiadás Magvető, 2002­ ­ író-deák sorozat ESTERHÁZY

Next