Magyar Lettre Internationale 2011. nyár (81. szám)

BOJTÁR - Bojtár Endre: Hogyan lettem baltista?

Magyar Lettre Internationale • 81 .számOI nyár Bojtár Endre, Csordás Gábor, Rajk László, Szilágyi Ákos, Tamás Gáspár Miklós ,,'68-asok keleten és nyugaton” Magyar Lettre Internationale, 71 is, majd egyre jobban visszaszorult „családi nyelvvé”, s véglegesen a 18. század első évtizedeiben halt ki, mikor a hétéves háború és a nyomában támadt pestisjárvány kiirtotta Kelet-Poroszország lakóinak jó részét, s helyükre Európa minden részéből új telepesek jöttek. A „lett nyelv” fogalma a 19. század közepén honosodott meg, addig csupán nyelvjárásai léteztek; hogy azok miért nem enyésztek el - a poroszhoz meg a többihez hasonlóan - a Drang nach Osten, a Keletre nyomulás német és a Drang nach Westen, a Nyugatra nyomulás szláv szorításában, az rejtély. Legnagyobb nyelvjárásáról, a latgalról azonban szüntelen vita folyik: önálló nyelv vagy nyelvjárás? A különbség közöttük nem nagyobb, mint a külön nyelvnek számító cseh és a szlovák, s jóval kisebb, mint egyes német nyelvjárások között. A litván nyelv is majdnem belepusztult abba, hogy léte nem volt teljes, hisz sokáig hiányzott mögüle az írásbeliség támasza. Ezért nem használhatták hivatalos államnyelvként a középkori Kelet- Európa legnagyobb soknemzetiségű birodalmában, a Litván Nagyfejedelemségben, ahol ugyan az 1 milliónyi litván uralkodott a 8 milliónyi ortodox keleti szláv felett, de ahol az udvar és a kancellária nyelve a keleti szlávnak egy olyan változata volt, amely a későbbi ukránnal, majd belorusszal azonosítható. (Avval a belorusszal, amelynek a fogalma is csupán a 19. század legvégétől létezik...) Alighogy írásbelisége a 16. század végén megszületett, a litván egy másik szláv nyelv, a lengyel tengerében látszott eltűnni, olyannyira, hogy a kultúrahordozó értelmiség legjobb képviselői között még a 20. század elején is sokan voltak olyanok, akik a maguk nyelvújító-nemzetébresztő harcát reménytelennek, kilátástalannak tartották. Elsősorban azért, mert az orosz elnyomással szemben a jelen szabadságáért harcolni a lengyel szabadságért folytatott harccal volt egyenlő. A litvánoknak csak múltjuk volt. Jól példázza ezt, hogy amikor a 19-20. század fordulóján felmerült, hogy a valamilyen autonómiára talán szert tevő Litvániának mi legyen a fővárosa, a hat számításba vett város között Vilnius csak azért szerepelt, mert egykor az volt Litvánia székvárosa - ám a századfordulón lakosainak mindössze két százaléka volt litván. (Nem véletlen, hogy az a lebegő jelleg, amit én a balti kultúra egészének tulajdonítok, V. Toporov szemébe Vilnius őstörténetének a vizsgálatakor ötlik: „A Vilniusról szóló mítoszok és legendák valamilyen különös ideiglenes státuszra tesznek szert, ahol is a mitologizált történelem majdhogynem megkülönböztethetetlen a történelmiesített mitológiától.” (1980: 9.) Az „ideiglenes státuszhoz” leginkább az önkifejezés korlátozottsága járult hozzá, ami az írásbeliség, illetve a szabadság hiányából fakadt: a baltiak helyett mindig mások beszéltek róluk. Hagyományteremtő hamisítás Ahogy részletesen bemutatom, pogány vallásukról, s az idegenek, a keresztények érdekei szerint kitalált-hamisított „isteneikről” is. A hagyományteremtő hamisítás több évszázados folyamatát itt most csak egyetlen példán szemléltetem. A 15- 16. század fordulóján írt krónikájában a lipcsei Erasmus Stella említi Vidvutus (későbbi litvános formájában: Vaidevutis) zászlaját. Stella a maga meséit a 6. századi Jordanes gót krónikájának a mintájára koholja. Jordanesnél (36.) szerepel a Vidivarii népnév, s ebből csinálta Stella Videvut király nevét (Mannhardt,183.). Stellától a gátlástalan Simon Grunau veszi át az „adatot”, s a maga krónikájában (1529) alaposan kiszínezi-továbbfejleszti. Grunau története úgy szól, hogy az utolsó porosz uralkodó, Widowuto és bátyja, a főtáltos Bruteni (litvánosan Prutenis) 500-ban elevenen elégették magukat. Maradt Widewate után egy 5 könyök hosszú és 3 könyök széles fehér zászlólepel, amelyen három porosz isten mellképe látható, alatta címerre támaszkodó két fehér paripa, az istenek körül, a zászló szélén pedig cirill betűkre hasonlító írás. Amit komoly tudósok próbáltak megfejteni, noha már a Grunaut kiadó M. Perlbach azt írta, hogy „fölösleges mondani is, hogy a zászló a felirattal együtt kizárólag Grunau képzeletében létezik.” (Grunau 1529/178.). A zászló felbukkan másoknál is. A 16-17. század örökét átvette a 19. századi nemzeti újjászületési mozgalom, s a zászló a nemzeti romantika idején önálló életre kelt: többször megjelent nyomtatásban, de még a 20. század történetírói is komolyan vették, utoljára 1926-ban közölte újraj. Basanavicius (Lit. E./XXXIE 439.). A legújabb időben annyi mással együtt a zászló meséje is az ún. neomitológusok, elsősorban V. Ivanov és V. Toporov kezén éledt újjá (vö. Tokarev 1988/1:380.), s baltikumi követőik ma már újra készpénznek veszik (például Ilmere 1993-94:2/290.), sőt nagy ívű „történeti” elemzések épülnek rá (például Beresnevicius 1989), amelyek - ahogy a sakkozók mondják - kis anyagból egy egész balti Olimposzt hoztak létre, olyan tudományos építményt, aminek elfogadásában vagy elutasításában a hit játssza a fő szerepet. A balti történelem kezdeteiről szinte semmit sem tudunk. Amikortól ismerjük, kb. a 12. századtól, azóta viszont nem balti: a lett esetében német (dán, lengyel, svéd és orosz megszakításokkal), a litván esetében lengyel. A saját és az idegen aránya változó, s a saját néha majdnem a nullára csökken: a nemzethalál egészen a 20. század végi rendszerváltásig a balti történelem valóságos kategóriája volt. Szimbolikus érvényű, hogy a balti államok 1940-es szovjet bekebelezésével a világ egyik része halottnak, a másik része viszont csak tetszhalottnak tekintette őket. A múlt bizonytalan létállapotú maradványaival van tele a jelen. A most már majdnem színtiszta litván kisváros, Klaipéda - az 1923 és 1938 közötti időszaktól eltekintve mindig. Memel - egyetlen látnivalója a főterén álló bájos szobor, ami az itt született 17. századi német költő, Simon Dach versének hősnőjét, Änndhen von Tharaut ábrázolja. S az irodalom? A lett irodalom szerzői-fordítói egészen a 19. század második feléig majdnem kivétel nélkül németek, a legtöbbször papok voltak. Mint például Ernst Glück, az első teljes Biblia-fordítás szerzője, aki a svéd király kérésére költözött Rigába, tanult meg 5 év alatt lettül, hogy aztán elkészíthesse a lett irodalmi stílusra máig ható munkáját. A szépirodalom megalapítójának tartott Gotthard Friedrich Stender, vagy ahogy hívják, Öreg Stenders is német pap volt, aki azonban sírjára már azt vésette: „Itt nyugszik G. F. Stenders. A lett.” A német felvilágosítók kétlelkűségére jellemző, hogy fia, Ifjú Stenders, az első lett nyelvű színdarab szerzője a végcélt a teljes elnémetesítésben látta. Annak, hogy a lett írásbeliséget német papok teremtették meg, az a következménye, hogy a fordított irodalomba olyan, a lett nyelvtől idegen germanizmusok is bekerültek, amelyek mind a mai napig használatosak prédikációkban, egyházi szövegekben, s a stílusnak bizonyos emelkedettséget kölcsönöznek. A litván irodalom kezdetén álló csoda, Kristijonas Donelaitis műveit csak annak az eldugott kelet-poroszországi falunak a hívei ismerhették, ahol a költő majd egész életében pap volt, hisz életében egyetlen sora sem jelent meg nyomtatásban, s műve csak a 20. században kezdett hatni. A lett és a litván irodalom késői, a 19. század végén kezdődött formálódását, nagykorúvá érését megtörte a szovjet megszállás, s az emigrációban, munkatáborokban született, otthoni íróasztalfiókokba rejtett és nem létezőnek hitt, alig létezőnek tartott cserepeket a rendszerváltás körül kezdték összeragasztgatni - ki tudja, milyen valóságos egésszé. Csak néhány példát ragadtam ki. A balti kultúra majd minden jelenségére jellemző ez a „van is, meg nincs is” - állapot, melynek megvilágítására könyvtárakat írtak-vitatkoztak össze. Miért akartam újabb kötetekkel szaporítani a köztes létnek ezt a leltárát? Miért vonzó számomra a filológiával körülbástyázott dajkamese, a szilárd tények garmadájába bebetonozott bizonytalanság? Próbálom a választ száraz-szenvtelenül megfogalmazni, bár bizonyos lila felhangoktól nyilván nem menekedhetek: azért, mert a balti kultúra e szerkezetén mintha általában az emberi lét szerkezete derengene át. Mint olyasvalakinek, aki az egyéni túlvilágban, ennélfogva semmiféle istenben nem hisz, s akit az érte „cserébe” kapható, a kultúra hagyományában lehetséges kollektív túlvilág ígérete nem vigasztal, de aki a rövid emberi életet annyi jótéteménnyel, gyönyörűséggel, élnivalóval zsúfoltnak látja, ez a fáradhatatlan, örömteli készülődés a semmire megvilágító erejű életprogram. E nehézségek ellenére vannak, akik a porosz rekonstrukcióját valóságos feltámasztássá szeretnék fokozni. Németországban és Moszkvában is történtek— merőben eltérő indíttatású! - kísérletek arra, hogy az óporoszból megalkossák az újporoszt, ami aztán egyes tervek (vagy ábrándok) szerint annak a Porosz Köztársaságnak lenne a hivatalos államnyelve, amely főként az egykori Kelet-Poroszország (a mai kalinyingrádi körzet) helyén létesülne, svájci mintára német, lengyel, orosz és litván kantonokból állna, s a másik három balti állammal a Balti Szövetséget alkotná. (Vendova 1995) 2 A politikai elfogultságoktól túlterhelt kérdést a nyelvész V. Zeps (1993:313.) józan kiegyensúlyozottsággal úgy válaszolja meg, hogy „csak egyetlen lett nemzet és csak egyetlen lett nyelv, azonban két lett irodalmi nyelv létezik: az egyik az alsólett nyelvjáráson alapul, a másik a felsőletten. E két irodalmi nyelvet hívják lettnek, illetve latgalnak." De léteznek más vélemények is: a Münchenben működő latgal kulturális egyesület még a múlt század utolsó harmadában is külön latgal nyelvtanokat, szótárakat és irodalomtörténeteket adott ki. 2 A. Mierzycski szerint (11.183.) Grunau facsarta poroszra a szót, mégpedig a lengyel wojewód 'vajda, vezér'-ből. Grunau hazugságaiban majdnem mindig van egy csipetnyi igaz valóság is: a zászlót lehet az ő kitalációjának minősíteni, ám a cirill betűkre hasonlító jeleket már nehezebben. Ugyanis a 16. században Poroszföldön is, Kurzeme nyugati felében is több olyan német nyelvű adománylevél maradt fenn, amelyeket a cirill íráshoz hasonlító betűkkel írtak; a jelenségre más magyarázatot nem tudunk, mint hogy a 9-12. században, a polocki uralom alatt használatos cirill írás jelentését vesztette, s puszta díszítéssé, „sormintává" vált (Maivess 1959:557).