Magyar Lettre Internationale 2012. tavasz (84. szám)

MAGRIS - Schlögel, Karl: A trieszti meridián. Laudáció Claudio Magrisról

KARL SCHLAGEL A trieszti meridián Claudio Magrisról szóló köszöntő beszédemet kezdhetném azzal, hogy „a kékség mestereként” mutatom be őt. A kék színnek a rendelkezésére álló végtelen sok fokozatáról és árnyalatáról be­szélni olyasvalaki esetében, akinek nap mint nap ott az Adria a szeme előtt, akinek a számára az Odüsszeia „a könyvek könyve”, „a regények regé­nye”, ez nem volna különösebben szokatlan. Vég­telenül sok árnyalat van itt: „egyhangú fémes szür­keség”, „áttetszően fénnyel teli kékség”, „türkiz alapon kobaltkék foltok”, „az indigókék elmond­hatatlan mélysége”, a víz jáde- és smaragdzöld­je, kőszilánkokkal megszórt mélylila, a messze­ség kékje „a habkoronák mosolyával”. Az óceánok színtana, a tenger metafizikája Magnus számára a szabadság világa, ami arra emlékezteti az embere­ket, hogy egykor talán istenek voltak. Csábító volna annak a kísértésnek is engedni, hogy az irodalmi értelmezés mesterét méltassuk, olyasvalakit, aki nem arra használja az irodalmat, hogy legeslegújabb teóriáit és módszereit próbál­gassa ki rajta, hanem akinek a számára az iroda­lom a világ egy darabja, amit szeret és tisztel, mivel az olasz germanisták legjobb iskolájából jőve ő maga is egy nagy író. És azt se hallgassuk el, milyen csábító volna a képei egyikét bemutatni, felolvasni, amelyekben az élet egy pillanata úgy van megörökítve, örökkévaló­vá téve, ahogy egy borostyánba zárt rovar. Közben látjuk azt is, ahogy az író megáll, beállítja a tekin­tetét, ráközelít, és megnyomja a kioldót. Aztán a szeme - és ez csak egyetlen példa - egy mocsárban, amely csupán „tagolatlan folt”, egymás után újabb és újabb realitásokat fedez fel, és az előtérbe hozza őket: egy béka rezzenetlen fejét a vízfelszínen, egy tovatűnő sikló körvonalát, amiről nem lehet látni, hogy az iszapos felületen úszik-e vagy mászik. De itt most nem a kék szín ezernyi fokozatá­ról, egy irodalomtudós irodalomszeretetéről és egy pontos írói tekintetről van szó elsősorban, hanem arról a Claudio Magrisról, aki nekünk Eu­rópát megmutatta, aki felfedezte a másik, a kö­zépső és a keleti Európát, amit - Németországban legalábbis - hosszú ideig nem mertek Mitteleuro­­pának nevezni. Aki nekünk megmutatta a másik, a középső és a keleti Európát Voltak a kettéosztott Európa térképén olyan pon­tok, ahol a megosztottság tudata mindig eleve­nebb maradt, mint másutt, és a másik oldal soha nem került látótávolságon kívülre. A fantomfájás helyei. Ha a vasfüggönyről beszélünk - Winston Churchill volt az, aki 1946-os fultoni beszédében először használta ezt az egyszerre kegyetlen és költői képet - akkor a Triesztet átszelő délkörről is beszélünk, és Claudio Magrisról is, aki számára ez a város, a saját szavaival szólva, „Európa ideális megfigyelőállásának” bizonyult. Magris egy nemzedékek óta Triesztben élő csa­ládba született 1939-ben. Egész életében hű is ma­radt ehhez a városhoz, nem szűkkeblű lokálpat­riotizmusból, hanem mert ez a város olyan volt, mint Európa, az egész világállapot tüköre. Ott már gyerekként ismerős lett neki a német nyelv hang­zása. De a háború vége felé Triesztben állomáso­zott az az Odilo Globocnik is, aki azt megelőzőleg a kormányzóságban a zsidók megsemmisítésére irányuló „Reinhard-akciót” levezényelte. Magnis átélte, ahogy Tito partizánjai rövid időre elfog­lalták a várost, majd az Isztriába és Dalmáciába menekült és elűzött olasz lakosság visszatérését, köztük későbbi felesége és múzsája, Marisa Fiu­­méből/Rijekából származó családjáét. Triesztben olyan városban nőtt fel, amely sokban emlékez­tetett a háború utáni Berlin paradox helyzetére: tartós provizórium volt a világok között. A város, amely egykor a Duna-menti Monarchia negyedik legnagyobb városa volt, Közép-Európa közpon­ti kikötője az Adria partján, a világ felosztásával félretolódott, a perifériára került. Magnis mégis egy olyan városban nőtt fel, amelyben még felis­merhetők voltak az egykori dunai Monarchiához tartozó Földközi-tenger menti kereskedelmi cent­rum kozmopolita és liberális szellemének nyomai, egy olyan városban, ahol valamikor Rainer Maria Rilke és James Joyce élt és dolgozott, amely Um­berto Saba és Italo Svevo révén a világirodalom egyik fővárosává lett, és ahol olyan írók és intel­­lektuelek, mint Boris Pahor, Biagio Marin, Rober­to Barlen és Gianni Stuparich tartották fenn a kap­csolódást egy elmúlt, darabokra tört kultúrához. Claudio Magris ismerte a várost és mindenekelőtt a hátországát, a város felett emelkedő, Scipio Sla­­taper által olyan csodálatosan leírt karszthegysé­­get, amely immár „Sztálin birodalmához”, majd a titoista Jugoszláviához tartozott - míg aztán a határ megszűnt, először 1989-ben, majd 2004-ben, amikor Szlovénia belépett az Európai Unióba. Élettörténete szempontjából egzisztenciális je­lentőségűek voltak Magris számára a Torinóban majd a Freiburgban töltött diákévek. Torino több volt, mint tanulási lehetőség ifjú germanisták szá­mára. Torino volt, Antonio Gramsci szavaival élve, „a modern város a félszigeten”, a geometria váro­sa, a Mole Antonielle városa, annak a fantasztikus toronynak a városa, amely a legmagasabb euró­pai építmény volt 1900-ban. Magnis itt, Trieszttől tudatosan távol írta az 50-es évek végén, 60-as évek elején a disszertációját. Mégis visszament Triesztbe rendes egyetemi tanárnak, akit a legen­da szerint mindig megtalálni asztalánál a Café San Marcóban, hacsak nincs éppen úton, hogy tiszte­letbeli címeket és kitüntetéseket vegyen át valahol a világban, köztük olyan rangosakat is, mint ez a mai, a német könyvszakma békedíja. Magnus per­sze olyan ironikusan nyilatkozott „a szakadatlan reprezentációs eljárások kerekeinek működésé­ről”, hogy nem is merem 70. születésnapja alkal­mából most utólag felköszönteni. Trieszt Közép-Európa kicsiben - a múltjával való szakításból született város Nem nehéz megérteni, mi volt az, amit Magnus nagyra tartott Triesztben, ami vonzotta benne. Bi­zonyára nemcsak a karszt és az öböl között elnyú­ló város szépsége, amely több mint 500 éven át volt a Habsburg birodalom része, de a felemelke­dése porto franco­ként csak a 18. században kezdő­dött. Ez a szépség jól észrevehető volt a Piazza dell Unita d Italia fekvésén és az ott álló Lloyd Triestino épületén - amit természetesen a Monarchia egyik vezető építésze, Heinrich von Ferstel tervezett - a kávéházakon és a kikötőn, amelyen keresztül a Mo­narchia össze volt kötve Alexandriával, Levantéval, és a Szuezi-csatorna megnyitásától kezdve már az egész világgal. Ehhez hozzátartozott a mindenna­pi magától értetődéssel művelt soknyelvűség és - ahogy ma mondanák -multikulturalitás, ami egy olyan helyen alakult ki, ahol olaszok, szlávok, né­metek, osztrákok, magyarok, örmények, levantei­­ek és görögök éltek együtt, és ahol élt egy virágzó zsidó közösség is, amely Ruggero és Arduino Ber­­lam építészekkel Európa egyik legjelentősebb és legszebb zsinagógáját emeltette magának. Trieszt Magnis számára Közép-Európa kicsiben, egy Európa-miniatűr. Egy ilyen helyből erőt lehet meríteni. A történetéből fakadt „a múltjával való szakításból született városnak” a belső szétsza­­kadtsága, „kettős lelkülete”, az érzékenysége. Ez határozta meg ennek a városnak a tónusát, még akkor is, amikor a helyzet már rég megváltozott és a határok eltolódtak, először 1918-ban, aztán 1945- ben. „A város periférikus ponttá válik Olaszország legtávolibb keleti határán, olasz vidéki város lesz belőle, jellegzetes pszichikai és ugyanakkor való­ságos törésre kerül sor a nagyságra támasztott, a visszahozhatatlanul eltűnt múltból fakadó igény és az egyre prózaibb és korlátoltabb jelen között.” De ami itt Triesztről szól, az vonatkozik mindazokra a centrumokra és zónákra, amelyek Európa közepé­nek összeomlásával hasonló sorsra jutottak. Ez a helyzet ugyanakkor hozzásegíthet bizo­nyos felismerésekhez. Trieszt érzékeny, akár egy szeizmográf. Itt a mutató már jelez a földrengések SCHLÖGEL, Karl „Két kelet-európai város" Magyar Lettre Internationale, 6 „Odera. Egy közép­­európai folyó," Magyar Lettre Internationale, 39 „Nagyvárosi korridor, régiók és vidékek Kelet- Közép-Európában" Magyar Lettre Internationale, 41 „Nagyvárad avagy az egyidejűség csodái” Magyar Lettre Internationale, 45 „Az elűzetesek tragédiája. Egy európai történet" Magyar Lettre Internationale, 51 „Brünn, avagy a modernizmus archeológiája" Magyar Lettre Internationale, 57 „Marjampole, avagy Európa újra együtt” Magyar Lettre Internationale, 63 „Európa szigetcsoport” Magyar Lettre Internationale, 68 „1989 avagy közelítések Európa keleti feléhez” Magyar Lettre Internationale, 74­ 1 HA CRIS

Next