Magyar Lettre Internationale 2012. nyár (85. szám)

KOTÁNYI - Kotányi Attilával Tillmann J. A. beszélgetett: Hogyan kell a világban élni

Magyar Lettre Internationale • 85.szám­bóti nyár______________________ hogy talpra tudtam állni, és el tudtam kezdeni egy másik mesterséget, nevezetesen a fordítást. A Rákosi-időkben sokunknak lett ez a sorsa, hogy ne kelljen bemenni egy hivatalba. Én ugyan nem tudtam elég jól megtanulni oroszul, de felesé­gem, Huszár Magda, gyereknevelés közben gyor­san megtanult. Azáltal, hogy kikerültem az építészmesterség­ből, az életmódom ellentétévé vált annak, amit a többi ember élt, mert mindenkinek valamilyen hivatalba vagy gyárba kellett mennie, nekem pedig otthon kellett kuksolnom. Egész nap matematika­könyveket és vetésforgókról szóló értekezéseket kellett fordítanunk, amihez én csak annyiban tud­tam hozzájárulni, hogy szavakat kerestem naphosz­­szat, így én voltam az üldözött művészek között azon kevesek egyike, akiket mindig el lehetett érni a lakásában, mert én mindig otthon voltam. A háború utáni időszakhoz az is hozzátartozott, hogy megismertem az Európai Iskola művészeit, és hatásukra magam is egy döntő fordulaton men­tem keresztül: felfedeztem a modern absztrakci­ót, így nemcsak a városépítészetben nyílott egy új perspektíva azáltal, hogy Hamvas Béla bevezetett tradicionális témákba, hanem az a talán kéttucat modern művész és a hozzájuk kötődő fiatalok je­lentették a nagy fordulatot. Kállai Ernővel lehetett ott találkozni, a Loson­­czi házaspár volt ott, azután Jakovits József, Bálint Endre, a teoretikusok közül természetesen Mezei Árpád, aki az akkori Nyugat-Európa és főleg Fran­ciaország művészi helyzetét világította meg. Ami bennünket érdekel, a modern művészet és a vallás Mi történt Veled 1956-ban? És az 56-os esemé­nyek hogyan hatottak életpályádra? ’56-ban már a Rudas László utcában laktam, ahol összegyűjtöttünk Szabó Lajossal művészba­rátokat, hogy megbeszéljük velük félnyilvános for­mában a beköszöntő szabadság lehetőségeit. Fe­kete Béla, Tábor Béla, Hamvas, és a régi Európai Iskola tagjai közül majdhogynem mindenki részt vett ezeken a megbeszéléseken. Közben Szabó Lajos rajzaiból is volt egy magánkiállítás abban a nagy lakásban. Hallgattuk a külföldi rádiókat, és elhatároztuk, hogy értesítjük az írószövetség tárgyaló embereit, főképpen Déryt. Személyesen nem ismertem, de fölhívtam, és értesítettem min­den nap arról, hogy mi történik a világban, mert tudtuk, hogy nincs idejük ezzel foglalkozni. Így ment ez egészen az utolsó napig, amikor az ango­lok és franciák ejtőernyősei leszálltak a Szuezi-csa­­tornánál. Azon a napon, amikor felhívtam Déryt, arra kért, hogy gyors legyek, mert még nyakken­dőt kell kötnie, mielőtt még elmondhattam volna, hogy irántunk megszűnik az érdeklődés, mert az egész világ a Szuezi-csatorna felé fordul. A következő heteket, mint mindenki, abban a lelkületben éltük végig, hogy nem tudtuk, mi vár ránk. Egy szép novemberi napon, sétálván a há­zunk előtt, megkérdeztem Szabó Lajost, hogy mi mit fogunk csinálni? Mire ő azt válaszolta: kime­gyünk. Aztán, mint egy próféta leírta azt, hogy mi fog jönni­ a kádári időket, majdhogynem az a szó is benne volt, hogy a legvidámabb barakk. Ő elég­gé értette a kommunista mozgalmat, tudta, hogy milyen bukfencekre képes a sztálinista garnitúra. Leírta majdnem pontosan, hogy mi minden lesz liberális, csak pont azokban a kérdésekben, amik bennünket érdekelnek, a modern művészet és val­lás tekintetében nem lesznek engedmények. Ter­mészetesen az ő esetében, 53 éves korában ez sú­lyos döntés volt. Nemrég házasodott, fél tüdővel élte túl Auschwitzot, nem könnyen szánta rá magát. ■ És Te? Nekem három gyerekkel kellett mennem úgy, hogy a legkisebb 3 éves volt, akit még a karomon sem tudtam hordozni. Mindent pénzzé tettünk, és az volt a tervünk, hogy fiatalabb barátokkal együtt Ausztria felé megyünk. De aztán hallottam, hogy a határon úgy lőnek az emberekre, mint a nyulakra, elhatároztam, hogy nem megyünk arra. Egy baráti családnak volt egy rokona a jugoszláv határnál, és aztán onnan csempészek segítségével átmentünk Jugoszláviába. Egy fél évig ott is kel­lett maradni, mígnem megkönyörültek rajtunk a belga hatóságok. Auer Pál volt párizsi követ köz­benjárására beengedtek bennünket Belgiumba. Kiállítást csinálni Vajda Lajosnak és az Európai Iskolának Brüsszelben ■ Belgiumban aztán találkoztál a modern eu­rópai építészettel. ■ Ez úgy történt, hogy a Ford Alapítvány adott nekem egy hároméves ösztöndíjat városépítészet tanulmányozására. Ez már csak azért is fontos volt, mert még franciául sem tudtam. A tanulmányokat egy olyan iskolában folytattam, amely Le Corbusi­er hatása alatt állt, így közvetlenül volt alkalmam konfrontálódni az ottani praxissal. Corbusier a városépítészetnek egy leegysze­rűsített funkcionalista ideológiáját hirdette, amit röviden úgy szoktak összefoglalni, hogy a forma ahhoz igazodik, ami a funkciója. Egy gyár úgy nézzen ki, mint egy gyár, és egy lakóház pedig úgy nézzen ki, mint egy lakóház. Hatása nem­csak Európában, de Amerikában is érvényesült, sőt onnan visszafelé áramlott egy félreértett, elgo­­rombított és kommercionalizált felfogása minden­nek. Például amikor már Németországban minden ötödik ember az autógyártásból élt, kiadták a jel­szót: Autogerechte Stadt, azaz a város igazodjon az autóközlekedéshez. Téged mi foglalkoztatott ebben az időben? A szomorúság, a kétségbeesés, az emigráció borzalmai foglalkoztattak; az, hogy nincsen bará­ti kör, aki kibékíti a legközelebb állókat. Az emig­ráció lelkiállapotáról azt lehet mondani, hogy ha­sonlít az AIDS-hez, mert a legkisebb fertőzésből halálos baj keletkezik. A hasonlat egészen szoro­san veendő: az eredeti szándékunk, hogy a Szabó Lajos által képviselt filozófiát megismertessük és kiadjuk, megbukott. Ezt nem tudtuk realizálni, mert az emigráció elképzelhetetlen akadályokat tud teremteni. A később szétesett csoportnak az utolsó együttes tette az volt, hogy /Huszár Magda elszántságának köszönhetően/ sikerült 1957-ben Brüsszel egyik legnagyobb kiállítóhelyén Szabó akkor még ismeretlen, fiatalkori barátjának, Vajda Lajosnak egy kiállítást rendezni, és a mi mun­káinkat is kiállítottuk. Szabó Lajos kalligráfiáit, az én képeimet, továbbá Bálint Endre és Szabó Ljubomir munkáit. A hidegháború közepén ez egy olyan esemény volt, ahová özönlöttek az emberek, mert meg akarták tudni, mit csinálnak a tőlük vas­függönnyel elzárt Kelet-Európaiak. Hogyan alakult aztán a helyzeted Brüsszelben? Fölvettek egy jónevű építészeti irodába, de ér­deklődésem fókuszában egy folyóirat, az Interna­tionale Situationiste állt. Ez egy művészekből és művészfilozófusokból álló csoportosulás volt, az előzményét pedig a COBRA nevű avantgárd cso­port jelentette. Kezdeményezője Guy Debord, mű­vészet, városépítészet és politika iránt érdeklődő fiatal teoretikus. A folyóirat fő jellegzetessége az volt, hogy megjelent egy teoretikus kérdések iránt is érdeklődő művész­csoport, amelynek az érdek­lődésébe beletartozott a városépítészet is. Ez szá­momra azért volt különösen vonzó, mert a megelő­ző művészeti irányzat, a szürrealizmus, nem muta­tott különösebb érdeklődést az építészet iránt. 1963-ban Szabó Lajos, aki akkor már Düssel­dorfban élt, meghívott látogatóba. Elmentem, és aztán ott is maradtam. Nehéz időszak kezdődött számomra, mert előkészítés nélkül mentem, pusz­tán azért, hogy folytassuk a beszélgetéseinket és a terveink megvalósítását. Szabónak időközben már voltak kiállításai, én pedig pár évig építész­ként kerestem a kenyeremet. Aztán, egy előadá­somnak köszönhetően, amit a Kunstakademie-n tartottam, felajánlottak a városépítészeti hivatal­ban egy állást. Ez kivételesen kedvező feltételek­kel járt; pár ember azzal foglalkozott, hogy meg­álmodja, milyen legyen Düsseldorf. Denkmodel­­le, gondolati modellek, így nevezték a csoportot, amelyikben pár évig tevékenykedtem. Utazhat­tam Európában, megnézhettem, mit csinálnak más nagyvárosokban. Én még nem voltam német állampolgár, és hét év után külföldiként kerültem a polgármesteri iro­dába, ahol nagy horderejű döntésekre került sor. Egy külföldi mögött természetesen nem állhatott egy párt, így aztán a fiatal munkatársaim úgy ke­zeltek, mint aki csak úgy mondja a véleményét, és félre lehet tolni. Kénytelen voltam abbahagy­ni, kiléptem, és átmentem az ottani művészeti akadémiára. A szituacionisták közegében és városi tervezőként Mit tanítottál Düsseldorfban a Kunstakade­mie-n? Azt adhattam elő, amit fontosnak tartottam; azokat a gondolatokat, amikkel Nyugatra jöttünk, felfrissítve, továbbá tizenöt év tapasztalatát. Tíz-ti­­zenkét embernek tartottam szemináriumot, nem kizárólag építészeti hangsúllyal. Szándékom az volt, hogy mindenről szó legyen, amit egy fiatal művésznek, legyen az festő, szobrász, vagy épí­tész, fontos tudni. A világ tíz legnevesebb építésze közül három azon a csöppnyi építészeti szakon tanított; jöt­tek hetente vagy kéthetenként pár órát adni vagy terveket korrigálni. Az én szerződésemet a tizen­két év alatt huszonnégyszer hosszabbították meg, mivel nem voltam kinevezett tanár. Nem szívesen mondanám magamról, hogy vá­rosépítő vagyok, mert a szót magát is nevetséges­nek tartom. Kiépíteni egy várost - baromság! Ke­­rényi Károly leírta, milyen gonddal alapították az

Next