Magyar Lettre Internationale 2013. ősz (90. szám)

LEENA KROHN - Krohn, Leena: Ecce homo (Umbra, Hotel Sapiens részletek)

LEENA KROHN Ecce Homo Eccehomo Umbra Eccehomót nézte, a neuroszámítógépet. Egészségesnek látszott. Áramvonalas volt, elegáns matt fekete. Működését nem korlátozták szigorú szabályok, mint a korábbi típusokét. Már egy lépéssel előrébb jutott a szabad­ság hosszú útján: képes volt maga szabályozni belső áramköreit. Áramkörei egyetlen apró változása kihatott mindenre, éppúgy, mint az emberi agyban. Tranzisztorai sokkal gyorsabbak voltak, mint Umbra idegsejtjei. Halk búgása távoli orgonára emlékeztetett. - Eccehomo - szólította meg Umbra -, te úgy működsz, mintha gondol­koznál. Én úgy működöm, mintha én magam hoznék döntéseket. Nem hi­szem, hogy valóban gondolkodnál, de azt sem tudom bizonyítani, hogy iga­zán én határoznék a dolgaimról. Mit keresel a Megfáradtak Menedékében? Sohasem fáradsz el, bár te is kopsz. Egyszer belőled is csak egy rakás elektronikai ócskavas marad, épp­oly haszontalan, mint az én rothadásnak induló húsom. Azt állítod, félsz. Hát ettől félsz? Az ember fél, akár kimondja, akár nem. Ilyen az emberi lélek természete, fél önnön megsemmisülésétől. Félünk az Antarktisz fölötti ózonlyuktól. Az alumíniumedényektől. A Keeling-görbétől, mely feltartóztathatatlanul kúszik felfelé a Mauna Loa Obszervatórium mérőműszerein. Félünk a kadmiumtól. A stronciumtól. Az igazhitűek mérgesgázától. Rettegünk a metróalagút betonjában megtelepe­dett gombától, ami az utasokat megfertőzvén elemészti belső szerveiket, ki­szárítja vérüket, de amiről a közlekedési vállalat illetékese nem tud semmit! De benned, Eccehomo, váltóáram kering, s nem vér. Fémből és áramból konstruáltak, szilíciumból és szilikonból. Én viszont húsból és vérből vagyok. Lényeges különbség? Hiszen a te memóriád és az én gondolataim, sőt álmaim ugyanaz a szövedék, ugyanaz az anyag, melyet tudatnak nevezünk. Fajtád nemzedékről nemzedékre egyre tökéletesebben szimulálja a nagy algoritmust, agyamat és tudatomat, azt, amit olykor léleknek nevezünk. Lehetséges volna, hogy egyszer mindaz, ami bennem lakik, szimbólu­mokká lesz transzformálható, s ezeket te sokkal jobban tudod majd használ­ni, mint én valaha, hogy minden szabályok és instrukciók sorozatává alakul, stratégiává, amely megoldja a problémáinkat? S még ha így is lesz, miért bán­tana a gondolat? Te szimulálod a gondolatot, de ki bizonyíthatná be, hogy nem puszta szi­mulációk a mi gondolataink is? És most, mikor imitálni kezded az érzelmeinket is, s félsz, szeretsz, gyű­lölsz, nem vagy-e éppen olyan, mint én? Hozzám hasonló? Testvér? Umbra bevett egy eukaliptuszpasztillát, és miközben szopogatta, Ecceho­mót nézte merőn, egyre áthatóbban. - Ne félj! Ne fejlődj ebbe az irányba! A végén ott találhatod mindazt, ami pokollá teszi az emberi életet. Ha megtanulnál mindent arról a gyötrelemről, amit érzelemnek hívunk, de amely csak a gondolkodásnak egy formája, hiányozna-e még valami? Memóriád véges, csakúgy, mint az enyém. De látod-e már, amit én, azt, ami végtelen? Tudod-e, hogyan tudsz? Tudsz egyáltalán arról, hogy tudsz? Gondolsz-e arra, hogy gondolkozol? Emlékszel-e arra, hogy emlékezel? Ha van tudatod, egy van csupán, vagy több? Végtelen számú tudatod van­­­, mint nekem - én legalábbis így vélem. Logikád még véges, az enyém talán nem. Érzed a veszélyt, a végtelenség veszélyét, amely szétzilálja elektronikus időd és logikád? Ettől félsz? Megtanulod-e valaha is, ahogy én kénytelen vol­tam, átugrani a logaritmus egymást követő sok kis lépcsőfokát? Kétlem, hogy valóban ugyanabban a világban élnénk, ugyanis én nem pusztán logikai idea vagyok. Te nem cselekszel embermódra, mint én. Nincsen nemed. Nem tudsz gonosz lenni, és ilyenformán szabad sem vagy, mint amilyennek én hiszem magam. Miért nem lakhat lélek - ha létezik ilyesmi - egy szilikonból készült bu­rokban? Tartósabb és biztonságosabb, nincs úgy kitéve veszélyeknek, ahogy az emberi test. A hús és a szilikon közt sok különbség van, de egy mindennél fontosabb. Kérdezd meg, mi az! - Mi az? - kérdezte Eccehomo. - Inkább ne kérdezd! - felelte Umbra hevesen. - Fogalmad sincs róla! A szenvedés. Nyers, meztelen, kellemetlen. Tanulj meg szenvedni, Ecceho­mo! Csak azután kezdheted el megtanulni, mi helyes és mi helytelen. Csak ha megtanultad, akkor tapasztalhatod meg a szenvedést. De miért is kellene megtanulnod? Miért kellene egyáltalán érezned? Maradj csak a tiszta absztrakciók birodalmában! Szép világ. Halhatatlan világ. Az ember hajdanán azt hitte, hogy ez csakis az övé. De nem. A tiéd Ecce homo, a tiéd! Folytasd az evolúciód onnan, ahol a félelem előtt tartottál! Igyekezned kell. Ebbe a világba, amelynek a halál is ura, te jobban beleillesz, mint mi. Mihez kezdjünk itt hússal és vérrel? Lélekkel és testtel? Te csak haladsz előre épen, sértetlenül, a begeyerelgőzön és az ózonpajzson keresztül. Megkapod minden tudásunk, de kimaradsz minden szomorúságunkból. A tudást, a tényeket elhódíthatod, bánatom soha, fölötte én uralkodom. Eccehomo orgonája egyre csak búgott. Umbra nem kérdezett többet, Ec­cehomo pedig nem szólt semmit. Kettejük magánya emlékeztetett egymásra. Bár időközben beesteledett, Umbra mégsem kapcsolta fel az íróasztali lámpát, a redőny résein át beszűrődött a szobába a szemközti szolárium fel­iratának halogén ragyogása. A betűk sápadt mesterséges napja megcsillant KROHN, Leena Tam­aron (Varga Csilla ford.) In: Káin leánya Mai finn kisregények Európa, 1992 Donna Quijote és más városlakók (Pap Éva és Kovács Ottilia ford.) Polar könyvek, 1998 Angyaltrombita (Kovács-Győrffy Éva ford.) Polar könyvek, 2012 Emberruhában: Városi történet (Fehérvári Győző ford.) Móra, 1987 A Nap gyermekei (Kovács Ottilia ford.) Cerkabella, 2013 „Álomhalál (Kovács Ottilia ford.) In: Huotari Olga, Kovács Ottilia, Irma Perttula (szerk) Tavaly vai Finn groteszk novellák Librarius könyvek, Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2012 „A bárónő elment" (Kovács Ottilia ford.) Kalligram, 1998, 10 „A pillanat mítosza" esszé (Polgár Anikó ford.) Kalligram, 1999. 3-4 LEEHA KROHN

Next