Magyar Lettre Internationale 2013-2014. tél (91. szám)

HÁY JÁNOS - Háy János: A szabadság teste (Lengyelország)

HÁYJÁNOS A szabadság teste Aki ad magára, odautazik, legalább érettségi után. Farmergatyát vesz, meg pólót és egy olyan sarut, ami csak szíjakkal van a lábfejéhez kötözve, olyat, amivel akár Woodstockba is el lehetne menni. Csak Krakkóig megy vonattal, onnan stoppal to­vább, mert annyira szabad. A haja is hosszú, mert még a hajnövekedését sem szeretné korlátozni, így terveztük az utazást érettségi után, 1979-ben. Lengyelország a szabadság. Lengyelország a til­takozás az ellen a világ ellen, amiben éltünk, amit rabságnak, megalázó kiszolgáltatottságnak éltünk meg, tele orosz katonákkal, eltagadott történe­tekkel, ne szólj szám, nem fáj fejem emberekkel. De a lengyelek mások, ott az van, hogy szabad jazz, és szabad színház, és a hajógyárakban simán szervezkednek az emberek, mert akkora hajókat gyártanak, hogy ilyen nagy hajógyártó munkások­kal senki nem mer szembeszegülni, ujjat húzni, bajuszt akasztani, mondta valaki, aki tudta, hogy Lech Walesának nagy, harcsabajusza van. Elmegyünk majd és beszerzünk szabad leme­zeket, és szerzünk majd Solidarnose-jelvényt, és azt itthon hordani fogjuk, persze csak akkor, ami­kor nem lát senki, vagy a kabátunk belsejében, s csak a haverjainknak mutatjuk meg, kihajlítjuk a kabátgallért, mint a titkos rendőrök, hogy lássa ez a barát, tulajdonképpen mi hová is tartozunk. Pénzt csempésztünk át a határon, a szabad piacon háromszor annyi zlotyt adnak érte, mint a bankban hivatalosan. Leszállunk majd, mondták, akik már jártak, és keresni sem kell a titkos átvál­tókat, rögtön lecsapnak ránk és a tranzakció már nyélbe is van ütve. Semmi bürokrácia, csak úgy, ahogy a haverok között. Kell nekik a pénz, mert lehet, hogy Lengyelországban szabadabb a szín­ház, de üresek a boltok. Mindenhol mást volt szabad A szocializmus olyan volt, hogy minden országban mást volt szabad csinálni, Magyarországon enni volt szabad. A határőrök nekiestek a cuccainknak, mindent átkutattak, de nem találták meg. A szendvicseket nem szedték szét, pedig az egyik zsemlében belül nem gyulai kolbász volt, helyesebben nem csak az, hanem ott volt a mi kis pénzünk, amit Krakkóban, ahogy megérkezünk, rögvest átváltunk. Tényleg úgy volt, hogy alig szálltunk le, már ott köröztek körülöttünk és a többi Magyarországról érkező turista körül a váltók. Épp ott voltak, ahol mi. Ki sem kerülhettük volna őket, mert ha egy mellett elslisszolunk, biztos egy másiknak ütközünk neki. Mondta az árat, amiről tudtuk, hogy jó ár, sőt ki­csit jobb is, mint amire számítottunk. Hát hiába, Lengyelországban csak jól járhatunk, ez egy olyan turisztikai célpont, ahol nem arról szól a dolog, hogy hogyan kopasszuk meg az utazókat, meg amúgy is, polák - wegier..., ezt ugye mindenki tudja, ha van egyáltalán barátja a magyar nemzet­nek, az ugye a lengyel. Forint oda, zloty ide. Átszámolom. Te, mon­dom a lengyelnek, ez kevés, mert tényleg kevés volt. Ismerték ezt a magyar szót a váltók, hogy kevés, sok, mennyi, ennyit tudtak magyarul. Ő is átszámolja. Prosze bardzo, mondja, tényleg vélet­len, s hozzáteszi a hiányzó részt. Na, ez is megvan, gondoltam, amikor egy nyugodt helyen próbáltam elpakolni a frissen szerzett vagyont. Bár kitartott volna még kicsit az öröm, hogy milyen jó üzletet kötöttünk, s ki gondolná magáról, amíg nem pró­bálja ki, hogy a pénzügyietekhez ilyen különös adottsága van. Akkor történt, mikor újra átszámol­ta, gondoltam, kezemben a paklival, amikor bo­csánatkérések közepette kiegészítette a hiányzó összeggel. Akkor nem figyeltünk erre az utólagos korrekcióra. Igen, biztos akkor cserélte ki a bank­jegyeket gondosan pénzméretre vágott újságla­­ pokra. (Polak wçgier dwa bratanki.) Nem volt pénzünk, azon a pár tízesen kívül, ami az újságpénzeket fedte. Az útitársaink össze­dobtak valamennyit. Immáron nem dönthettünk a vasút mellett. A stoppolás szabadsága a stoppo­­lás kényszere lett. Nem baj, Lengyelországban va­gyunk, tejet meg kenyeret eszünk egy hónapig, de ez nem számít, szabadságra éheztünk, nem rán­tott húsra. Az állomásokon alszunk, ingyenszál­lás, elvisz a rendőr. Nem bántanak, csak elmond­ják, hogy már tegnap is elmondták, nem szabad az állomáson aludni, s hogy értem-e, kérdezték oroszul. Értettem, de másnap újra kezdődött az egész. Gdansk, Gdynia, Szczecin, hatalmas hajók, tenger, homok, napozószékek a parton, tűző nap, erős szél. Először láttam életemben tengert. Itt csúszott először a szemhatár gondtalan az ország­határokon túlra. Aztán stoppal vissza, mi mással Aztán stoppal vissza, mivel mással. Kis megállás a Mazuri tavaknál, már csak ketten vagyunk, a ba­rátnőmmel, a többiek vonattal elmentek, elegük volt a szabadságból, egy budai fiatalnak ebből ennyi még sok is, nem hülye, hogy ne tudná el­képzelni, milyen a visszaút rossz minőségű ha­szonjárműveken. Ez a pár nap tényleg pihenés, mondtam. Végre nem kell minden intimitás miatt zavarban lenni, hogy a többiek ezt nem tehetik meg, mert pont nem a barátjukkal vagy barát­nőjükkel vannak, mert olyan épp nincs. Ráadá­sul a kemping ingyen van, kiülünk a tó partjá­ra, mint az igazi nyaralók, előpakolom a könyvet, amit ezekre a nyugodt napokra hoztam. Lukács: Az esztétikum sajátossága első kötet. Úgy gon­doltam, ilyen lengyelországi túrához ez passzol. Ültünk, az állomásokon töltött éjszakáktól kime­rülten. Előttem hevert a könyv, kinyitva, de csak üresben bámultam a lapokat, nem elevenedett meg számomra a művészet, mint a vallással szem­beni harcos, egy felvértezett modern szentgyörgy, aki a tévképzeteket szablyával kaszabolja le az emberek szívében, hogy aztán a megürült helyre végre ő maga költözhessen. Minden három nap eltelik, s akkor ezt még nem kötöttem az életem általános múlásához, mert nem gondoltam, hogy múlik, csak azt, hogy telik. Indulni kell, kiállunk a főút mellé, rossz autók gőzölögnek el mellettünk a rekkenő hőség­ben, egy napot állunk és nem vesznek fel. Biztos németnek néznek, gondoltam, mert annyira szőke vagyok. Leszáll az este, vissza a kempingbe. Más­napra a pólókból csinálok egy magyar zászlót, rá­teszem a hátizsákomra. Magyarok vagyunk, polák wegier dwa bratanki, mondogatom magamban, de csak egy őrült vesz fel, aki amúgyis felvett volna, egy ütött-kopott teherautóval. Nincs utas­szék, csak egy nagy szerszámosláda, azon rázkódunk. Mondja, hogy már két napja vezet egyfolytában, s hogy nem aludt. Végig az arcát néztem, köhög­tem meg ilyesmit, mikor láttam, csukódik a szeme. Hazajegyünk Varsóból volt. Hullafáradtan szálltunk fel a nemzetközi gyorsra, fiatal lengye­lek a fülkében, méregerős vodka, házi, azt isz­nak, és adnak nekünk is. Amikor az egyik azt gondolja, eleget ittam, elkezdi fogdosni a barát­nőmet. Mit csinálsz te rohadék geci, kiabáltam vele és ellöktem (polák wengier), a vonat lassított, mindenki elcsendesedett, a határ félelempercei HÁY János Dzsiperdilen. A szív gyönyörűsége Pesti Szalon, 1996 Xanadu: Föld, víz, levegő Palatínus, 1999 A Gézaeverek Új Palatínus, 2005 A bogyósgyümölcs­­kertész fia Új Palatínus, 2005 Házasságon innen és túl Új Palatínus, 2007 A gyerek Új Palatínus, 2007 Meleg kilincs Új Palatínus, 2008 Egymáshoz tartozók Új Palatínus, 2009 Egy szerelmesvers története Palatínus, 2010 Hovland Palatínus, 2011 Mélygarázs Európa Kiadó, 2013 »Szilveszter", (beszélgetés Keresztury Tiborral) „A diskurzus a mű és a világ között van (nem a mű és Derrida között)" Magyar Lettre Internationale, 43 .Indian Time and my Father" Magyar Lettre Internationale, 73 .Small step for a man, giant step for me. Amerikai útinapló" Magyar Lettre Internationale, 82 .Európa über alles" Magyar Lettre Internationale, 86 „A nyaralás fogságában" Magyar Lettre Internationale, 89­­ HÁY JÁNOS

Next