Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
BEST OF ANASOFT LITERA - Pucherová, Dobrota: 1968 augusztusának traumája és emlékezete
a „nagy történelem” (Lyotard) és a szereplők „kis történelme” egymással versengő, feszültséggel teli viszonyba kerül. A szerző tartotta magát az ismert történelmi tényekhez, ám egyúttal parodisztikus, abszurd részleteket helyezett el a szövegben ismert történelmi személyekről, és ezekben gazdagon alkalmazza a fantasztikum, a hiperbola és a groteszk lehetőségeit. Példaként szolgál az a rész, amikor Marenka a lelkes kommunista nő kannibalizmus áldozatává válik, és a teste a Májka májkrémbe kerül. A májkrémet maga a köztársasági elnök Zápotockÿ is megkóstolja, és annyira ízlik neki, hogy így kiált fel: Jobb, mint a szovjet!” (234) Rankov regénye a posztmodern szellemében megszünteti a „fiktív” és „reális” közötti különbséget. A történelem „nagyjait” érintő parodisztikus részekkel nem csak az ismert történelmet szeretné könnyedebbé tenni. Jelzi, hogy a politikusok identitása az önmagukról alkotott illúziók, konstrukciók és manipulációk (imagológia, ahogy Kundera mondaná) eredménye volt, ezért nem voltak a szó szoros értelmében „reálisak”. Kristofekhez hasonlóan Rankov is a posztmodern történelemszemlélettel dolgozik, amely szerint nem létezik autentikus múlt, mert az hozzánk csak közvetve, szövegszerűen jut el. Ebben az értelemben Rankov regénye dezideologizált. Ha Rankovnak van valamilyen történelemkoncepciója, akkor az a történelem abszurd voltából indul ki, amelyre igyekszik rámutatni. Azt hiszem, az elbeszéléseimet az abszurditás és az irracionalitás irányába való elmozdulás jellemzi. A létünk - a személyes és a társadalmi - szintén tele van abszurd és értelmetlen helyzetekkel. És hát mai szemmel nézve a történelem is elég abszurdnak tűnik, leginkább talán a 20. század történelme. (Corna) A Szeptember elsején történt c. regény rámutat arra, hogy a történelem érthetetlenül abszurd, és a megértésére tett minden igyekezet felesleges, mert nem lehet racionálisan megmagyarázni a rasszizmust, vagy a másik ember feletti uralkodási vágyat. Hasonló állásponthoz vezet a holokauszt emlékezete is. Claude Lanzmann Shoah című filmjéről, amelyben a koncentrációs táborok foglyainak vallomásait rögzítette, a következőket írta: A Holokauszt érthetetlensége volt a kiindulópont a számomra. ... Már maga a kérdés is - miért ölték meg a zsidókat - rámutat az egész ügy obszcenitására. A megértésére kifejtett igyekezet is obszcén. A. Shoah tizenegy éves forgatása alatt az elsőszámú szabály, amit kitűztem magamnak, az volt, hogy ne próbáljam meg megérteni. Ehhez a szabályhoz tartottam magam, mint az egyetlen lehetséges etikus és operatív állásponthoz. (dr. Caruth 1996:154-155) Cathy Caruth magyarázata szerint: A megértés aktusának visszautasítása itt nem a múlt megismerésének elutasítása, hanem a megismerés módja, egy olyan megismerésé, amely még nem formalizálódott „narratív emlékezetként”. A banális megismerés elleni aktív ellenállás, a megértés elutasítása olyan tanúságtételnek biztosít teret, amely túlmutat a már megértett dolgokon. (Caruth 1996:155) Lanzmannhoz hasonlóan Rankov is elutasítja, hogy a traumatikus történelmet a már ismert narratívák mentén magyarázza. Ahelyett, hogy a történelmi feljegyzések alapján realisztikusan „felélesztené” a történelmi alakokat, az abszurd és a fantasztikum világába menekül. Az egyik ilyen részben Klement Gottwald csehszlovák elnök szeretettel készíti elő az asztalosműhelyben a koporsókat a társai számára, akiket a Csehszlovák Kommunista Párt halálra fog ítélni egy koncepciós per során. A jelenet az emberi cselekvés abszurditását emeli ki. Mivel nem sikerül elkészítenie mind a tizennégy koporsót, úgy dönt, hogy a fennmaradó három személy halálbüntetés helyett életfogytiglant kap majd. A jelenet arra is rámutat, hogy az emberi gyűlöletet nem lehet racionálisan megmagyarázni, és hogy az erőszakos történelem nem logikus eseménysorozatok, hanem banális véletlenek eredménye. A történelem már elfogadott interpretációk szerinti megértésének elutasításával és saját, abszurd logikájának létrehozásával a regény lehetőséget biztosít arra, hogy megszabaduljunk a történelem erőszakos logikájától. Irónia, paródia, groteszk - Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban A. Nálunk, New Hontban (2000, Éva Kroupová for dításában) a Szlovákiában élő magyar író, Grendel Lajos egy dél-szlovákiai falu 1944 és 1998 közötti életéről írt regénye a történelmi regény posztmodern paródiája. Már maga a projekt - történelmi regényt írni egy kisvárosról Szlovákia és Magyarország határán - bizonyos szempontból „revizionista” gesztus: a 20. század szlovák történelmét egy történelmileg, kulturálisan és földrajzilag peremterület szemszögéből írja át, ami által a „nagy történelem” jelentéseit eltolja. New Hont történetírásának projektje a kezdetektől problematizált. A történet elbeszélője egy író, aki azért érkezik New Hontba, hogy a lakosok kérésére írjon egy könyvet a városukról, és általa feltárja New Hont „lényegét” vagy „ideáját”, amely valaha létezett, de később valahogy megfeledkeztek róla. A New Horniak kollektív emlékezetéből azonban nem lehet kialakítani egy kollektív identitást, mivel New Hont, ahogy azt a neve is jelzi, egy hibrid szlovák-magyar város, ahol bár a nemzetiségek békésen élnek egymás mellett, mégsem tudnak megegyezni a múlt közös értelmezésében. New Hont Szlovákia déli részén helyezkedik el, ahol a határok a 20. században állandóan változtak, úgyhogy a város az egyik pillanatban az Osztrák-Magyar Monarchiában, majd Magyarországon, ezt követően Csehszlovákiában, 1938-1945 között Magyarországon, majd újra Csehszlovákiában találja magát. New Hont egyetlen identitásképző eleme a saját jelentéktelensége, ami miatt kimaradt a nagy nemzeti történelemből. A peremen fekvő kisváros (amelynek modelljét feltehetőleg Grendel szülővárosa, Léva adta) kis történelme számtalan lehetőséget biztosít a szerző számára az abszurd, a paródia és a groteszk terén. Kristofektől és Rankovtól eltérően a szerző-elbeszélő nem válik a cselekmény részesévé, hanem hagyja, hogy a szereplők és a történések önmagukért beszéljenek. A szereplők és történések is tele vannak ellentmondásokkal és paradoxonokkal, amelyek ennek az időszaknak nemcsak a kommunista, hanem a posztszocialista történelmét is aláássák. Példaként említhetjük azt az 1944-ben játszódó részt, amikor a New Horniak türelmetlenül várják, hogy az „oroszok" felszabadítsák őket, annak ellenére, hogy New Hontot soha nem foglalták el a németek, mivel „stratégiai szempontból egy nulla” (19) volt a számukra. Az oroszok helyett ukránok érkeznek, akiknek a vezetője egy olyan tiszt, aki folyékonyan beszél magyarul, tehát szemmel láthatólag olyasvalaki, aki az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után szintén egy „nem megfelelő országban” találta magát; ezt az „orosz” tisztet feldühíti Horthy tábornok képmása, amit az iskolai osztály falán felejtettek, és erőszakos fellépésre készteti. Az ilyesfajta történelmi irónia végigkíséri az egész regényt, amely rámutat a közép-európai identitás instabilitására, ahol nagyon kis területen sok nemzet és nemzetiség keveredik, és szédületes gyorsasággal váltják egymást a különféle rezsimek. Az 1968 augusztusi epizód során New Hontban megjelennek a Varsói Szerződés hadseregei, ám ezek nem szovjet, hanem magyar katonák. A vezetőjük, Szabó Pisti főhadnagy New Hontban született, a családja 1944 decemberében, a felszabadítás előtt szökött meg a városból Magyarországra, mert magyarként nem akartak újra Csehszlovákiában élni. A New Horniakban reményt és megnyugvást hoz a felismerés, hogy „a földijük" parancsol a megszálló seregnek. Ám a sors iróniája, hogy Pisti a hatalom cinikus és opportunista kiszolgálója: - Mondd csak fiam, mi a fenének jöttetek ti ide?... - Azért jöttünk, Kálmán bácsi, hogy leverjük az ellenforradalmat. - De itt nincs semmilyen ellenforradalom! - Tudom - mondta Pisti főhadnagy. - Na látod - sóhajtotta megkönnyebbülve Kálmán bácsi. - Hát akkor miért jöttetek? - Hogy leverjük az ellenforradalmat!... Mi szigorúak leszünk, s leverjük az ellenforradalmat, mielőtt még kitörne. Vagyis preventive. ... Ez, ugye világos? (80-90) A regény így komplikálja az augusztusi invázió közkedvelt, rendszerváltás utáni interpretációját, miszerint az a Szovjetunió erőszakos cselekedete volt a szabadságorientált Csehszlovákiával szemben. Egyúttal rámutat arra, hogy a kisebb közösségekre jellemző „idegenekkel” szembeni bizalmatlanság alapja az irracionális rosszhiszeműség, amely csupán a saját erkölcsi hibákat próbálja palástolni: a regény tükröt tart a szlovák és a magyar nacionalizmusnak, a fasizmussal és a kommunizmussal való kollaborálásnak. A dél-szlovákiai kisváros szemszögéből való történetmesélés által a regény rámutat arra, hogy a történelmi szereplők agreszszorokra és áldozatokra való felosztása soha nem egyszerű feladat. Az ilyen történelmi revizionizmus, Kristofekhez és Rankovhoz hasonlóan, gyógyító hatással van az egyszerű kauzalitásra épülő